2003. október 24. (fiktív napló)
     
     "megvan a nyakam, nem vágta el a vonat" (József Attila: Szabad ötletek jegyzéke)
     
     Este nyolc, kezdődik a nap.
     Felcsönget, nem szól bele. Nyitom, gyere. Nem jön. Újra csönget. Ne csináld, gyere már. Nyitom újra, semmi. Újra szól, felveszem, hallgat. Hallani a szuszogását. Tudom hogy te vagy. Nyomom a kulcsos gombot, hosszan, hosszan, nem értem, ezt most miért csinálja, mondd csak, ezt most miért csinálod, hm? Nem kell mindig mindent folyton érteni. Közben ketyeg a számla, odaugrok a géphez, mindegy, át se nézem, legyen, ami van. Browse, send, close, disconnect, agyő. Újra csönget, tessék. Nyomom. Kattanás odalentről, most vagy bejött, vagy elindult világgá. Ledobom a pizsamámat, kapom a nacim, fél hétre volt megbeszélve, másfél óra a hóban, a fagyban, uramisten, mit műveltem, hülye napló, dögölj meg. Én elmegyek, te itt maracc, hoppárárá kismalac, tatamm. Pár perc múlva motozás odakintről, nyitom az ajtót, kilesek a rácshoz, vaksötét. Nézek erre, nézek arra, hopp, mit látok, este van már, csillag megy az égen. Nem csillag, parázs. Felkattintom a folyosón a kapcsolót, na lám. Ott lóg a kapurács legtetején, csimpaszkodik, mint egy pávián, és billeget a fekete dzsekije csücskével, mint egy denevér. Legközelebb, ha viccet akarsz, nyomd el a cigid. Nagy nehezen lekászálódik, siessél már, megfagyok. Bezárom a rácsot, de már érzem, hogy mi van. O-óó, Mister Alkohol, itt vagy már megint. Jól nézünk ki, hogy nézel ki. Úgy néz ki, hogy per pillanat vége a világnak. Hogy ő egy tróger seggfej, és csak búcsúzkodni jött. Semmi értelme semminek, és egyébként is, ez így most már őszerinte nem mehet tovább. Hogy ő rajtam él, satöbbi, se istene, se gatyája, még egy rendes hacukája sincs. Nekidől a falnak és csak néz rám, mint a galagonya, lánnyá válik, sírni kezd, várj egy percet, mondom, rögtön megvagyok, jövök. Aztán az van, hogy mialatt én beszaladok a kabátomért, leveszem a gázt, leoltogatom a villanyt, ilyenek, azalatt valahogy kizökken az idő, és szörnyűség, és kárhozat, és mire kimegyek, ő ott áll, és billeg, és csalinkázik öt emelet magasságban a korlát peremén, mögötte a város csalóka fényei, meg az égből egy hatalmas, fekete darab. Csakhogy ez az ügyetlenül és amatőr módra bevilágított scéna olyan halálosan irreális és olyan nevetségesen túldramatizált, hogy én ott, abban a rettenetes pillanatban meg mernék rá esküdni, hogy az egészet csak álmodom. És az is lehet, hogy tényleg. Hogy tényleg álmodom. És valójában nem történt semmi ilyen. Nem kezdtem el földbe gyökerezett lábbal nyígni és nyafogni ott a gangon, mint egy maszületett óvodás, aztán minden átmenet nélkül sikoltozni és hisztériázni, mint egy gyakorló őrült, vagy mint az anyám, hogy ne csinálja ezt velem, ne legyen ilyen mérhetetlenül és aránytalanul gonosz és ilyen arcátlanul önző és ilyen katasztrofálisan igazságtalan, nem ígérgettem fűt-fát, hogy majd szépen összeköltözünk, találunk valami munkát, vályogvetőst, kubikost, akármit, cigánynak valót, esténként paprikáskrumplit főzünk galuskával, és boldogan élünk, vagy épp boldogtalanul, de legalább együtt, mint a szüleim, vagy a Turcsányi Bori meg a Turcsányi Papi, vagy valamelyik más, teljességgel rendellenes és törvénytelen, és genetikai értelemben véve nyilvánvalóan abszurd, de valamilyen kevésbé magasztos nézőpontból közelítve mégiscsak "legális" pár, és nem villamosoztunk aztán még órákon át a Moszkvástól a Móriczig, aztán a Móricztól a Moszkvásig, meg vissza, hogy valahogy kizötyköljük magunkból a pánikot, meg az elmebajt, meg az alkoholt, és nem ücsörögtünk még annakutána is jó darab ideig egy huzatos és irgalmatlan körúti padon, némán és valószerűtlenül, mint két kicsi hulla, és mint a legeslegközönségesebb józsefvárosi hajléktalanok, nem. Semmi ilyen. Ülök otthon, készül a napló, ez az utolsó sora. (Browse, send, close, disconnect, agyő.) Este nyolc van, apa mosdik, anya főz. Kezdődik a nap.