2003. október 26.
     (fiktív napló)
     
     "Ojan üres vagyok belül, mint valami Trombita" (Egy komisz kölök naplója)
     
     Terhes vagyok, most veszem észre.
     Állok a hallban a tükör előtt és mustrálom a hasamat. Csöng a telefon, hagyom, hadd csöngjön, anyám hangja a rögzítőről, annyira sír, hogy csak szavakat érteni, mióma, nyúlszáj, összeférhetetlenség, veleszületett ferdenyak. Hirtelen nyílik a bejárati ajtó, talpig nagykabátban becsörtet B., mögém ugrik, mint egy vérszomjas vadállat, és egy összehajtogatott Heti Világgazdasággal megpróbál lecsapni, mint egy bogarat. Én bemenekülök a fürdőszobába, bevágódom a csupasz, hideg kádba, magamra rántok egy fürdőlepedőt és onnan próbálom kimagyarázni, hogy nyugi, már vége, nincs mitől tartani, megmondta a Pálffy doktor, hogy minimum egy fél éve már tutira halott, csak most sajnos éppen szül és nem bírja kiszedni, de majd holnap, vaspénteken ambulánsan kiszedi, amúgy se kell rögtön sírni, úgyse tőle volt, deviáns lett volna úgyis, agresszív és fekete, bunkó és proli - és erre ő láthatóan megnyugszik, meglazítja a nyakán a sálat, mordul egyet, aztán letörli a könyökével a kád szélét, és odaül, és közel hajol, és ahogy nézek mélyen bele a szemébe, hirtelen észreveszem, hogy nini, hát tudtam én, hogy ez a B. már nem B. többé, lám-lám, de nem ám: hanem az apu. De ez nem igaz. Ezt nem ma éjjel álmodtam, hanem még tegnap. Vagy tegnapelőtt, vagy mégazelőtt, mittudomén mikor. Ma is csak azért jutott az eszembe, mert délelőtt felhívott a Boldizsár Ildi, hogy legyek olyan aranyos és küldjem el a januári InterPress-be Máriát. Kikerestem, átküldtem, ámen. ’98-as szöveg, az ő-k helyén, meg az ű-k helyén még rendre tele volt picurka négyzetekkel, azokat mind ki kellett irtani, végigfuttatni, rákattintani, change. És közben az ember persze óhatatlanul olvas. Sőt, "csak az ember olvas", sőt számol, és szörnyülködik, és fogja a fejét. Hogy öt év?, mi az. Hogy öt év az ennyi meg ennyi, azaz hogy egészen pontosan annyi, mint -
     "…Azt éreztem hirtelen, hogy be vagyok szorulva, derékig egy véres veremben ülök, hiába is tolom magam, nem bírok kijönni, egyre rángat és gyötör valami tétova erő, mintha még maga se tudná, lök és visszatart, és már kapaszkodni sincsen senki, csak a térdem, a tulajdon felfeszített testem, meg az ágy kihűlt vasa, itthagytak mind, azám, egytől-egyig lementek büfézni, dögöljek meg, vagy ha tetszik, másszak ki magam, segítség, gondoltam, de nem hallotta senki, és már éppen arra jutottam, hogy kész, hogy feladom, elengedem magamat és legyen ami lesz, és akkor egyszerre csak látom, hogy na lám, hogy visszajöttek, és már mind egy szálig ott tolonganak feldúlt ábrázattal és szorongó lélekkel alant, József a hatalmas, felesleges kezével, a doktor, a nővérek, meg még innen-onnan mások is, sokan, és az elborult és szinte már esdeklő tekintetükből látni, hogy most mindnyájuknak személy szerint tőlem függ a sorsa, hajrá Mari, gondolom, és már dönteni se kell, csak engedni, hogy meginduljon, hogy menjen, hogy meglegyen és végre testet öltsön mindnyájunk közös balvégzetére a történet maga, kint van a feje, kiált valaki, és mikor már csak egy bátor gondolat hiányzik, akkor valami ismeretlen eredetű erő besegít, szorít nekem, átlendít a nehezén, és kivárja szépen, amíg végzek. És nyomban utána magamra hagy.
     És akkor ebben a szusszanásnyi, elfuserált csendben váratlanul jön valami jó. Egyszerre csak, mintha huzat érné, megérzem a bárányok leheletét az arcomon. Ahogy olyan finom, langyos levegővel fújdogálják szelíden a szám. És akkor a fejem fölött kigyullad és zizegve kialszik egy neon. És akkor már tudni lehet, hogy baj van.
     Később aztán sokat gondolkoztam, hogy mégis ki lehetett közülük az első. Hogy vajon ki volt az, aki mindőjük közül elsőként, úgymond szemtől szembe látta, amit lát. Mert egyébként úgy képzelem, akadtak jópáran, akiknek egy darab ideig még csak fel se tűnt. Tettek-vettek, vágtak, varrtak és matattak, mint a gép, még az is lehet, hogy egész egyszerűen nem is néztek oda. Az a gyanum, hogy például maga József is csak egy kicsivel később kezdett látni. Máskülönben kinek is szólt volna az a minden tekintetben boldognak tetsző mosoly, amelyet egy röpke pillanatra igenis ott láttam tündökölni az arcán. A magam részéről voltaképp meg mernék esküdni rá, hogy azokban a kritikus percekben József egy kedves, pöttöm, hamvas bőrű babát látott ott a nővérke véres kezében rugdalózni, mire a szíve nyomban csordultig telt apai örömökkel, ahogy erre egyébként már meglehetősen hosszú ideje készült. És csak akkor tört össze benne hirtelen és talán örökre minden, amikor meghallotta azt a különös és eszeveszett hangot. Ahogy a kis jövevény egyszerre csak igen-igen hangosan és panaszosan elkezdett ugatni."