És a hetedik napon…

Mint a Chouf Ochouf tangeri vonata. Bőröndök mindenütt. Kisgyerekcsoport ül a helyünkön – kiderül, mi vagyunk rossz vonaton, rossz pályaudvarról indultunk.

Mi az esélye annak, hogy egy városból ugyanabban az időben két TGV vonat induljon épp ugyanoda, de két különböző pályaudvarról? És mi az esélye, hogy senki ne vegye észre a tévedést, míg késő nem lesz, pedig több vasúti alkalmazott is látta jegyünket…?

Azt hiszem, tegnap este láttam először német színészt hibázni. Lehet, hogy nem láttam még elég német előadást, de ez akkor is megnyugtató és emberi pillanat volt. K., a pap, amikor szerepét átadta a következő K-nak,  megcsókolta és stafétaként átadta az addig a nyakában lógó liturgikus kendőt is. Erről a csókról az egyikük megfeledkezett.

A Müncheni Kammerspiele Der prozess (A per) című előadását láttuk utolsó esténken az avignoni fesztiválon, vendégjáték az Opera Théâtre színpadán, Andreas Kriegenburg rendezésében.

Mi az esélye, hogy végül nem gond és bosszúság, hanem egy újabb jó történet kerekedik mindebből? A kalauz kedves, ő is jól szórakozik, leszállítani nem tud, a vonat nem áll meg a fővárosig, és pótdíjat sem fizettet. „Hogy találom meg a többieket” – kérdezi. „Nekik is ilyen akcentusuk van?” Elüldögélhetünk a lépcsőn Párizsig.  

Joseph K-nak nem volt ekkora szerencséje.

Olyan ez is, mint az egész avignoni hetünk. Szerencsés találkozások, kedves emberek, hétből hat előadás nagyszerű volt, és amikor nem volt szerencsénk a színházzal, volt helyette népünnepély és csodás koncert még aznap este.

Szép ötlet a K-k megsokszorozott univerzuma. Ha ínséges időkben találkoztam volna ezzel az előadással, akkor biztosan bejön. Azonban Marthaler, Liddell és főként Keersmaeker után nehezebben tudok teljesen örülni ennek a színházias invenciónak.

K und K und K und K und K und K und K und K
Főleg, ha arra gondolok, hogy ebben az ötletben mennyi maradt kifejtetlen. Nyolc színész, férfiak és nők játszanak egy személyt: jobban meg lehetett volna keresni és éltetni azokat az ellentmondásokat, személyiségrészeket, amelyek bennünket is szétfeszítenek.  Elsősorban nem az előadás stílusára jellemző koreografáltságot lehetne továbbfejleszteni, hanem a létezés különbségeit kellene jobban megmutatni.

A színház ma nagyobb részt ötlet-bemutató.  A legjobb szándékkal elvégzett, legelmélyültebb szakmai munka is hidegen hagy, ha a színészek jelenléténél fontosabb a formai kivitel. Bár otthon is gyakrabban látnám ezt a kidolgozottságot, ezeket a finom gesztusokat, a már mimikai szintig is tökélyre fejlesztett figurákat.

Akkor is vége kell legyen ennek a fojtogató ötlet-licitnek, nincs tovább, az előadóknak saját személyükben kell előlépniük a szakmaiság védelméből. Az elmúlt hét meghatározó élményei is ezt az irányt jelölik ki. Ez nem műfaji kérdés.  

Kriegenburg - egyébként egyre trendibb rendezőnek tartják -, szóval azt mondja, ez az előadás nem a bürokrácia útvesztőjében elveszett egyén tragédiájáról, hanem a Kafka-regény komikumáról szól. Még akkor is, ha halál a vége.

S a komikumot Buster Keaton megidézésével teátralizálja. Keaton nagy titka az improvizáció volt, totálplánnal vetette fel a jelenteket, hogy megmaradjon mozgásának szabadsága. A legbonyolultabb burleszkjeleneteket is gyakran improvizálta, és a társaitól is azt várta el, hogy rugalmasak maradjanak, ő maga bármerre is mozduljon.  A slap-stick comedy világában felnőtt és tudását ott megszerző Keaton leghatásosabb szakmai fegyvere a pillanat viharában megtartott szabadsága volt.  A burleszket nyelvnek tekintette, amelynek szerkezeti elemeit és patternjeit begyakorolta, de magukat a szekvenciákat improvizálta. Virtuozitása az elemek és rögtönzések variációjában volt, és a közönségre ez óriási hatást tett, bár fogalmuk sem volt, hogy mi hat rájuk.  Ebben az előadásban erős a hivatkozás a nagy komikusra, de itt minden burleszkelemet fantasztikusan begyakoroltak, és ez ellenkezik a műfaj természetével.

Nemcsak a burleszk-rész, de minden nagyon pontosan megtervezett, kidolgozott volt. Koreográfiája volt mindvégig e prózai előadásnak. Nemcsak a vertikális (!) és forgó (!) jelenetekben. Bámulatos csoportkompozíciókat hoztak létre. Ez egy nagyon jól fényképezhető előadás. És ez nem csak dicséret.
K sokszorozódása bátor és jó ötlet. Jó ötlet, mert a hosszú dialógusok izgalmas teatralitással párosulhatnak – a díszletnek is  köszönhetően, persze. És azért is jó, mert filozófiát nyer általa az előadás. Mindenki lehet K. Bárkivel megtörténhet.
Íme, K., az ember. K. a mikrofonállványhoz lépett, és egy a lábpedálos nyomogatóval elkezdett effektet gyártani. Felvette saját nyögéseit. Újabb pedálnyomás után már a nyögéseire üvöltött rá, aztán a nyögésre üvöltésre halk sikolyokat komponált és így tovább. Az előadás történetében mindegyik K. legalább egyszer volt zenei felelőse saját történetének.  

Látjuk így a színészt, amint csinálja a színházat. Aztán a szorongásos hangzással együtt megindul a vasfüggöny felfelé. Belelátunk K-ba. A K. univerzumba. Ahol szinte minden úgy van. És mégsem. És örökké változásban van. Esélytelen a megismerés. Esélytelen az ember. Aha, megérkeztünk. A mi világunk.

Andreas Kriegenburg rendező és díszlettervező. Felismerhetőek a különleges terei. Úgy tűnik, vonzódik a mozgásban kiteljesedő terekhez. Januárban láttam a Deutsches Theaterben a Diebe (Tolvajok) című előadását. Ott egy óriási vízimalomkerékre emlékeztető szerkezet uralta a színt, és annak mozgása tagolta az előadást.

Igen, különleges K. tere, és különleges a térhez idomuló mozgás, ez tényleg nagyon Keatonre emlékeztetett. Ahogy a kezdőjelenet szereplője egyszercsak leült az ágy szélére, látszólag lazán, de, ugye, egy szinte függőleges síkra, kilencven fokban elfordulva, mégis tökéletes volt az illúzió. Megszoktuk a kifordult világot.
Az is megkomponáltságában szép kép volt, amikor a végén K. úgy lépdelt a mozgó díszletelem megmaradt fémrúdjain, hogy ő maga vált volna óramutatóvá – testet öltött az idő.
És milyen szép volt a vége! A halál. Csodás kép. A sok kis K körbe fogja a "főhőst", aki aztán ott marad a forgó "óralapon": rituális áldozat. Aztán szépen lassan becsukódik a díszlet közepe, olyan lesz a kép, mint a holdfogyatkozás.
Nekem a bolygók jutottak eszembe. A Szaturnusz gyűrűje, az Univerzum. Kriegenburg oda emelte K-t, Keatont és Kafkát.

K. felmagasztalta K.-t, K.-t és K.-t.

És nekünk itt a végünk. Vége az idei Avignoni Fesztiválon a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Párizsi Magyar Intézet közös szervezésében eltöltött hétnek, s itt lezárjuk a tömény színházazás és a közös élmény blogolását a litera.hu-n.

Bejött tegnap Kriegenburg vasfüggönye. Tehát megyünk hazafelé. Sziasztok.