hirdetés

Heten egy tragacsban, a forgalom kaotikus

2012. március 5. - Turóczi Ildikó

A Litera nemrég SZABADNAPLÓ címen naplópályázatot hirdetett, amelyben minden hónapban lehetőséget kap egy a szerkesztőség által kiválasztott pályázó, hogy egy héten át írja a Litera netnaplóját. Első alkalommmal Turóczi Ildikó írásait olvashatják.

hirdetés

Dualában vagyok, Kamerun gazdasági fővárosában. Ismeretlen a hely, leplezetlen kíváncsiság fűszerezi mindazt, amit innen-onnan tudok. Késő éjjel érkezem, számomra ismeretlen világ, a csomagomat várom. A hátizsákomban néhány ruhadarab, és sok gyógyszer, vérnyomásmérő, sztetoszkóp, apró ajándékok. Két hónapra jöttem. Nehéz a zsák, alig bírom. Szétnézek, tekintetem Polycarpot keresi, azt a valakit, akit csak levélből ismerek. Ott van, messziről integet. Fehér a bőröm, nő vagyok, jelen esetben az egyetlen érkező, aki ezzel a két tulajdonsággal rendelkezik. A reptér koszos, az ellenőrzés rutinosan megy, az útlevelemből hiányzik a vízum. Magyarázom, hogy engem várnak itt, a határőr átkiált a vámtisztnek, közben Polycarp ott terem, ő itthon van, és mutatja, magyarázza, hogy a vízumom rendben van, csak várnunk kell egy utolsó, reptéri, jóváhagyó aláírásra, hogy beléphessek Kamerun földjére, aztán indulhatunk. Valahova.

A reptér előtt sok, egymást túlharsogó férfiember tolong felém, és félreérthetetlen módon kínál valamit. Utóbb kiderül, hogy taxit. Autóroncsokat, amik taxiként működnek. Roncsok kívül-belül, néhol üléshuzat sincs, máshol az ablak, vagy a visszapillantó tükör hiányzik. Taxiként működnek a motorbiciklik is. Ráférnek hárman, sőt négyen is. Mi heten ülünk egy tragacsban, négyen a hátsó ülésen, hárman az elsőn. Azért vagyunk heten, mert így olcsó. És azért is, mert ennyien férünk be. A kézipoggyászomat szorongatom: benne vannak az értékeim, az orvosi diplomám, az útlevelem, a személyim, a pénzem. Szorongatom, mert valaki azt mondta, hogy sok itt a tolvaj. A hátizsákom valahol hátul van, a csomagtartóban. Azt nem féltem annyira.

Az esti forgalom zsúfolt, hangos és kaotikus. Lassan haladunk. Limbébe megyünk. Kibámulok az ablakon. Az út mentén néhol gyenge fény pislákol, az út döcögős, zötyögünk rajta. A taxiban élénk társalgás folyik, a nyelvet alig értem. Egyfajta angolt, a kameruni pidgint beszélik. Próbálok bekapcsolódni a társalgásba, aztán feladom. Kint sötét van, az út egyre gödrösebb. Így érünk Limbébe. A taxi megáll, hátul csak az ellenkező oldalon levő ajtó nyílik. Sorban kiszállunk belőle, majd beülünk egy másikba, és utazunk még egy rövidet. Hogy miért kellett váltanunk, ez titok nekem. Azt viszont megtudom, hogy a városban fogom tölteni az első éjszakát. A házigazdám velem hasonlókorú nő, kapok külön szobát, és kapok vacsorát: krumplit és hagymás omlettet. Polycarp sült halat eszik, sok rizzsel. A ház nagy, kényelmes és tiszta. A tágas nappaliban kényelmes fotelek, körülötte háló- és vendégszobák. Mary derűs és szívélyes. A jómód jele Ivo, a húsz év körüli fiú, aki a házimunkát végzi: főz, takarít, bevásárol, felszolgál. Itt lakik, itt étkezik, és itt kap a munkájáért fizetést. Az ablakokon szúnyogháló, a mosdók tiszták, és van víz. Holnap pénzt váltunk, várost nézünk, majd indulunk tovább, mondja Polycarp, és jó éjszakát kíván. Bólintok, hogy rendben, megköszönöm a nagy adag vacsorát, és az ágyamba érve rögtön elalszom.
Limbé nagy, élénk forgalmú város. Angol, német, majd ismét angol gyarmat volt, meséli Polycarp. A kameruni pidgin angolt beszélik itt főképp, ezt elegyítik tetszés szerint a francia nyelvvel. Polycarp velem angolul, a barátaival pidginül és franciául beszél. 

Az utcák forgalmasak, zajosak, szemetesek. Esős évszak van, a reggel ködtől és párától nedves. Az eső hirtelen érkezik, néha napokig tart, a motoros taxikra elmés esőernyő kerül. Az árusok az utcán kínálják az áruikat, a kis- és nagyboltok szinte üresek. Most éppen meleg van. Polycarp megmutatja a kórházat, ahol dolgozik. Egy minilabor, mikroszkóp, néhány üvegcse reagens. Az asztalon színes viaszosvászon. A két kórterem, benne néhány foszlott matracú ágy, fölötte szúnyogháló, üres. Most éppen nincs beteg. Orvos sincs. A betegellátást a szakképzett asszisztensnő (registered nurse) és a laboráns végzi. No meg Polycarp. A betegforgalom nem nagy. 


Pénzt váltunk, száz euróért hatvanezer kameruni frankot, majd körbesétálunk a városban. Van itt botanikus kert, van állatkert, és van egy nagy katolikus templom is, mutatja büszkén Polycarp. Az óceánpart üres, csak egy alvó férfialak fekszik el a kopott betonpadon. Horkol. A víz felszíne csendes, néhány halászbárkát ringat. Az ég felhős, délutánra eső várható, nedves meleg van. A hangulat piaci. Az utca mindent kínál: gyümölcsöt, ruhát, lábbelit, telefonbérletet- és cserét, olcsó kreditet, italos palackban földimogyorót, külső héjától megfosztott narancsot, zacskókba csomagolt, cipónyi fufut (puliszka), feketére szárított, füstölt halat, fánkot. Az utca él, néhol hangos zene szól, máshol élénken vitáznak, az ismerősök ujjongva köszöntik egymást, mindenkinek fülig ér a szája. Vigyázzak az úton, szól rám Polycarp, mert könnyen megeshet, hogy egy autó, vagy motorbicikli lesodor róla, majd, mint ritka emberfajtát mutat be a sok havernek, testvérnek, barátnak, ismerősnek, akivel találkozunk: íme, az európai doki, aki elmegy két hónapra Esuba, mondja nem titkolt büszkeséggel a hangjában.

Turóczi Ildikó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.