Érdekes, most megint napok neve szerepel majd címként, de hogy miért érdekes, azt persze nem kötelező tudni – legyen elég annyi, hogy más munka kapcsán is gyakran felmerülnek, és hovatovább ha reggel felébredek, és eszembe jut, milyen nap van máma, akkor úgyszólván címet adok valaminek, ami ugyan nem érdemel címet, mert mi az, csak a napi rutin, család, gyerek, egy kis munka, ha marad rá idő és energia, és nagy kérdés, hogy ez a valami szerez-e valakinek némi praktikus örömöt néha, vagy pedig mindegy is lenne, minek hívják. Mondjuk egy kétéves gyermek amúgy se nagyon tartja számon az ilyen neveket, tehát egynek biztos, hogy mindegy, de úgy folyamatosságában talán mégse. Nem szeretem a folyamatos naplókat, sőt, egyáltalán, a naplókat, mégis időnként rákényszerülök, hogy felvillantsak írásban valamit egy-egy napból, mert a napok a lét felszíne, és az a játék, hogy mit lehet azzal eltakarni úgy, hogy van-e alatta valami, vagy körülötte, idő, takarás, micsoda, ez a kérdés.

Az ócskavasról már írtam könyv formában, tehát azt se kötelező, de elvileg lehet tudni, hogy én bizonyos tekintetben az ócskavassal nőttem fel, az nekem úgy hozzátartozik a szocializációmhoz, mint másnak a gázos luftballon, lehetőleg nyuszis, amely a döntő pillanatban kirepül a gyakorlatlan kézből és megkezdi útját valamelyik távoli ország felé (Egyiptom?). Úgyhogy nekem most, hogy itt van ez az irdatlan méretű ócskavas, ezek a valóságos ócskavashegyek, ez az ócskavas-univerzum, és tovább már nem tudom fokozni, nekem most a gyermekkorom idéződik fel az emlékezetemben, de valahogy megsokszorozódva, halmozódva, és akkor logikusan minden akkori élmény is, tehát ennek alapján várható, hogy mondjuk az első, óvodáskori szerelmemre is rögvest úgy fogok visszaemlékezni, mintha a középső csoport minden kislányához olyan homályos érzelmek fűztek volna, ami azért túlzás lenne, főleg hogy az az egy se volt olyan biztos. De hogy akkor mindennel így, üzemi beutaló százszor a Balatonhoz, nyári tábor százszor a Bagolyvárnál (Szombathely), egy rémálom. Hiszen akkoriban azért az ócskavas korlátok közé volt szorítva, a ház körül, a kertben itt-ott egyes darabok, meg a fészerbe, garázsba ami belefér, de mindnek volt már vagy el volt képzelve neki valami funkciója, mindegyik benne volt az átlényegülés folyamatában, és némi jóindulattal, mint ahogy anyám részéről nyilván kellett is némi jóindulat, azzal akár célszerű használati tárgyaknak is lehetett őket tekinteni.

Itt viszont, ahol élek, az effektív takarás folyik az ócskavassal, a földnek, a városi, terméketlen, de mégiscsak földnek az eltakarása, és mindennek, ami a négy falon kívül még élhető környezet lenne, kicsit tágasabb gyermekkor egy kétévesnek vagy ahogy az növekszik, és nem úgy takarás, hogy abban még lehetne kérdés, hanem abban csak a létezés puszta súlya van.

Én ezzel is meg tudok békülni, a feleségem nem. Máshonnan indult, érthető.