A hét hasogató fejfájással indul, fejközéptől, vasárnap éjjel ismét túl sokat ittam és dohányoztam, miközben...

     Nem jó, elrontottam a kezdést.

     Szabadna újra próbálnom?

     Örvendek, Spiegelmann Laura vagyok. Hogy nem egészen tudja, ki az? Megnyugtatom, ezzel nincs egyedül...

     Nem jó, már megint elrontottam a kezdést.

     Kaphatok még egy esélyt?

     Üdvözlöm, a lauramanga oldalon olvasható szövegek szerzője vagyok, aki ezen a héten megosztja Önnel apró-cseprő kételyeit, néha téves meglátásait, egynémely életeseményeit és tévképzeteit.

     (Ez sem sikerült igazán fényesen, de nincs bátorságom újabb nekifutás engedélyezését kérni.)

     Kezdjük mondjuk azzal, ami valószínűleg a legtöbbeket érdekel: ki is áll e név mögött? Sokféle találgatást olvastam már ezügyben, de mindenkit meg kell nyugtatnom: csak a vezetéknév fölvett (az is családi örökség), a keresztnevem viszont valóban Laura. (Illetve van egy második keresztnevem is, de azt nem árulnám el egyelőre.) A személyemet érintő találgatások tehát, egyébiránt nem kis fájdalmamra, tévesek. (Vagyis nem vagyok Bolgár György, mint ahogyan azt a kiváló judapest.org által indított szavazás résztvevőinek jó része gondolja, és nem vagyok sajnos Garaczi László sem, aki ugyanitt bár a legkevesebb szavazatot kapta, ám egy fórumon őt sejtik ki leginkább az írásaimból, ez mindenképp megtisztelő, noha én csak az vagyok, aki vagyok.)

     De lépjünk túl a név kérdésén, melyet máskülönben egészen feleslegesnek érzek, hiszen a név csak jel, ügyetlen jelölője egy szubjektumnak, s mint ilyen: mellékes. Mennyiben lenne más a világ állapota, ha én nem egy épp a harminckettedik évét betöltött nő lennék, hanem például egy ötvenes férfi? Az írásaim jobbak lennének? Esetleg rosszabbak? Olcsóbb lenne a gáz? (De csend! Ma még biztosan nem politizálunk. (És holnap sem.))

     Pedig az írás nálam eredendően csak terápia (az egyetlen igazi mániám, az olvasás mellett): egy szakember tanácsára kezdtem el írni a velem történtekről, és valamiképp igen hamar „ellenem” fordult mindez: a leírottak mintha elkezdtek volna önálló életet élni. Követelőztek, zsarnokoskodtak fölöttem, nem hagytak élni. Akarták, hogy még több szöveg szülessen, sorra egymás után, és akarták, hogy addig írjam őket, míg össze nem áll belőlük a regény.

     Azt is az önálló akaratra szert tett írásaim érték el, hogy miután egy rendszerhiba kínos következményeképp eltűnt jónéhányuk a gépemből, újraírjam őket, holott én készségesen, valamint néminemű kárörvendéssel lemondtam volna róluk. És végül: magamtól soha nem indítottam volna blogot, ahol e szövegek, legyenek bármilyenek, megjelenhetnek.

     Mostanra pedig nagy ijedelemmel nézek mindezzel szembe: az egész voltaképp egyetlen mondattal kezdődött, majd kiáradt, és nem tudtam megfékezni. Ennyiben mindenképp bűnös vagyok magam is, mert nem tudtam útját állni az önelvű működéssel létrejövő, akarnok szövegfolyamnak, de e bűnöm reményeim szerint talán mégiscsak megbocsátható, vagy legalábbis „elnézhető” a szó legszorosabb, eredeti értelmében.

     Mindez viszont egyre nyomasztóbb, és hiába a határtalan jó érzés, amikor megjelenik egy-egy írásom, hiába tölt el végtelen örömmel, ha kedves szavakkal illetnek (mint tette legutóbb e portál főszerkesztője), miközben iszonyúan szorongok is mindattól, ami ezzel járhat.

     Én nem vagyok író. Attól, hogy megírtam majdnem egy regényt, és ebből meg is jelent néhány részlet, illetve, ha elkészülök a még hiányzó egy-két részlettel, nemsokára talán könyv formájában is napvilágot lát, még nem vagyok író. Ne is tessék engem úgy kezelni. Én csak egy egyszerű lány vagyok, ne tessék tőlem mást várni.

     S hogy hogyan lehetséges az, hogy ezt itt elmondhatom? Az imént részletezett belső kényszernek engedelmeskedve igent mondtam a hirtelen jött felkérésre, melyet végül is magam provokáltam ki, szintén a kényszer hatása alatt, mégis készületlenül ért hétfő délután (mely nap egyébként vitán felül az utóbbi egy év legkülönösebb napja volt, de erről majd máskor beszélnék), amikor leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy a Manga leendő utolsó előtti fejezetét csiszolgattam, melyben arról is szó esik, hogyan vagyok én az írással...

     De ez már egy másik történet^*

^{_____________________________}

*Egyszer egy barátom, miután hosszasan csókolóztunk a Szent István Parkban, s el kellett indulnia, ám a troli érkeztekor nem engedte, hogy búcsúzóul újra megcsókoljam, ezt mondta: „Holnapra is hagyjunk valamit.” Talán mondanom sem kell, az a bizonyos „holnap” azóta sem jött el, pedig ennek majdnem két éve. Ígérem, Önöket nem hagyom ennyi időre magukra.