hirdetés

Hétfő van, put that soul on me

2017. december 11. - Helikon folyóirat

Mára ez a kisváros felszívódott, erőszakos és hangos szubkultúrái színfoltokká redukálódtak egy kedves, kozmopolita, európai város divatpalettáján, nem esnek egymásnak (vagy nem olyan gyakran) a rosszarcú fiatalok sötét mellékutcákban, rossz lebujokban – Ezen a héten a kolozsvári Helikon folyóirat írja a naplót a Literán. Elsőként Horváth Benji.

hirdetés

Kezdjük Mick Jenkinsszel. Pontosabban a kolonializmus fullasztó utószeleivel:

Ezt a dalt először a Ray Donovan sorozatból hallottam, rögtön megkerestem. Idefordítom a genius.comból a refrénről szóló értelmezést (egyébként mindenkinek melegen ajánlom ezt az oldalt, aki dalszövegek allúzióira, intertextusaira kíváncsi): Eric Garner utolsó szavait idézi a refrén („I can't breathe" / „nem kapok levegőt"), amikor agyonlőtték a rendőrök, tehát a rendőrök brutalitásához szól. Azt kérdi a hallgatótól: „You supposed to drown, right?" („Meg kellene fulladnod, nem?"), amivel arra hívja fel a figyelmet, hogy a kisebbségek úgy vannak nevelve, hogy alárendeljék magukat az elnyomásnak. Továbbá Kanye West 2013-as, Bound 2 című számára is utal a refrén, ahol Kanye a következőket mondja: „When the real nigga hold you down, you supposed to drown" („amikor az igazi nigga lenyom, meg kéne fulladj"). Jenkins kritikai gesztusa, ahogy átírja Kanye szavait („real nigga" / „igazi nigga" – „the real" / „az igazi"), azzal szembeni tiltakozását fejezi ki, hogy bárkinek meg kellene fulladnia bárkiért vagy bármiért. Erről rögtön eszembe jut Paul Lawrence Dunbar (egyik első ismertebb afroamerikai költő) sora: „Minorities, since time began, / Have shown the better side of man." („A kisebbség az idők kezdete óta / Mutat rá az ember jó oldalára.")

A Ray Donovanról jut eszembe. Mostanában, ha hosszabb útra indulok (főleg, ha autóval, csak a vonaton érzem magam biztonságban igazán. Ha van büfékocsi. Ha pénz is, akkor tényleg minden rendben. Hű, mit írtam le), mindig elmantrázom magamban ezt az ősi ír áldást: May the road rise up to meet you, may the wind be always at your back, may the sun shine bright upon your face, may the rain fall soft upon your fields, and until we meet again, may God hold you in the palm of His hand. (Keljen fel és siessen eléd az út, legyen mindig mögötted a szél, süssön fényesen arcodra a nap, hulljon földjeidre lágy eső, és amíg újra találkozunk, tartson meg Isten a tenyerén.) Kedves Napló, pass this on.

Véget ért a Kolozsvári Kikötő, jó volt. Barcsai és Hyross kollégával asztalhoz ültetett árnyakként tájékozódtunk egy pangolin méhsötétjében – jó, ez túlzás, mindenesetre még mindig nem vagyunk benne biztosak, mi a pontos különbség a smoothie és a fresh között (annyi bizonyos, hogy ha van benne banán, akkor csak smoothie lehet). Jó volt megismerkedni a moldávokkal, Vakulovskiról már sokat hallottam, hasonló élményeink vannak a kolozsvári punkszcénából, annyi különbséggel, hogy ő a kilencvenes években élte meg, én tíz évvel később, akkor már kevesebb vér folyt Kolozsvár utcáin, de folyt. Mára ez a kisváros felszívódott, erőszakos és hangos szubkultúrái színfoltokká redukálódtak egy kedves, kozmopolita, európai város divatpalettáján, nem esnek egymásnak (vagy nem olyan gyakran) a rosszarcú fiatalok sötét mellékutcákban, rossz lebujokban (ó, hol vagytok, betört orrok, rossz lebujok... – egyszer megírjuk ezt a dalt is), koncertek előtt-után-közben. Annyira élet-halál volt akkoriban minden, hogy aki komolyan vette, az nem élte túl. Az akkori Benji bizony köpködve küldött volna el a búsba, ha végignézi ezt a mai reggelt: torna, meditáció, kamillatea, banános-céklás-greffes-répás-gyömbéres-uborkás smoothie, kefír, és csak utána kávé-cigi?! Mi lett veled, Benji?! És ez a mai Benji mosolyogva megvonja a vállát, mert tudja, amit az akkori Benji még nem, hogy pontosan az akkori flakonos szeszeknek, rossz drogoknak, olcsó cigiknek köszönhető ez az új reggeli rend. Akkor még elképzelhető volt ennek a cérnavékony, szögecses-bőrdzsekis, bakancsos huligánnak a halhatatlanság. Nem is akart örökké élni. Se megkérdezni a mostani Benjit, mit szólna. Ezen nem kell sokat gondolkodni. Sirassuk el:

Kikötő után gyorsan le is adtam a Móricz-elszámolást, majd hétvégén nekiálltam fordítani. A képzőművészettel olyan a viszonyom, hogy 7 éves koromig mindenki azt hitte, grafikus lesz belőlem. Amint az iskolában megtanultam írni, a családtagok és ismerősök portréjait és a különböző fantáziarajzokat felváltotta a képregényrajzolás hobbija, és pár év után már csak regényeket írtam. Rengeteget. A Dzsungel könyvét Selyem Zsuzsáéktól kaptam meg ajándékba valamelyik születésnapomra akkoriban, ez lett az első komolyabb könyv, amit elolvastam. Azóta is Kipling az egyik kedvencem, az ő bölcsessége sokszor segített lámpát gyújtani a legsötétebb napjaimon. Kipling és apám kedvence, Martin Buber haszid történetei, ezeken (is) nőttem fel. Meg a kommunista börtönök csodás történetei, Visky Ferenc és Richard Wurmbrandt hite és bátorsága, ez is adott volt, aztán az indiánregények, aztán Tolkien. Ontottam magamból a regényeket, de egyetlenegy indiánregényt fejeztem be csak, pontosabban egy füzetnyi kisregényt, egy Ben Guc nevű félvérről szólt, volt benne halál is, heppiend is, nyomkeresés és rajtaütés, minden, ami Vadnyugat. De vissza a képzőművészethez. Anyám és Michelangelo. Az is egy szerelem, így maradt meg. Lapozgattuk a hatalmas albumokat. Aztán lassan minden a betűkről kezdett szólni, a nyelvről, a történetről (rossz sorrend, a történet volt először, a történet az egyik istenem, pontosabban a példázat), és a képzőművészet alkalmi dolog lett. Egy-egy kiállításlátogatás, egy-egy szkeccs erről-arról, egy-egy hirtelen ötlet. Mióta a Helikonnál vagyok szerkesztő, én szerzem be a képzőművészeti anyagot a lapnak, és az írást az Artefaktum rovatba, ami kapcsolattartást is jelent mindenféle galériákkal Kárpát-medenceszerte. Azóta nyakig vagyok a képzőművészetben. És imádom. A december 25-ei számban Bogdan Vladuță X-ek és mártírok című kiállításából lesz anyag, és Tiberiu Adelmann kurátori szövegét kellett lefordítanom románból. Nyílt nap volt októberben a Centru de Interes nevű művészeti központban, műhelyeket lehetett látogatni, és vagy hét kiállítás nyílt meg, de ez volt az egyetlen, amitől futkosott a hátamon a hideg. Szóval ilyeneket fordítottam szombatról vasárnapra: „A mártíromság ürügyén Bogdan Vladuță szinte anatómiai pontossággal vizsgálja meg a hatalom és az elnyomottak (...) viszonyát (...). Minél nehezebbé válik a téma, annál nagyobb ambícióval demonstrálja Vladuță, hogy a művészet sokkal több mint életillusztráció vagy szórakozás, hogy elterelné a figyelmet a brutálisról és kegyetlenről."

És akkor lazítsunk egyet az angol undergrounddal (ami azért már annyira nem is underground, pár év alatt a High Focus Records vezető zeneforgalmazóvá nőtte ki magát, bár nem tudom, honnan számoljuk, hány ezer vagy millió nézettségnél ér véget a földalatti lét, és kezdődik a csillogás). Szóljon hát a karcos hangú Rag 'n' Bone Man és a könnyű lélek:

Vasárnap délelőtt leugrunk a Kolozsvári Magyar Színházba, megnézni a Vakok (rendező: Botond Nagy, dramaturg: Kali Ágnes) letisztultabb, 2 órás változatát, a májusi bemutató megosztotta a véleményeket, az még több mint 3 órát tartott, és a drága jó Kántor Lajos bácsi (aki nélkül Kolozsváron nem lett volna képzőművészet, és sok egyéb más sem, Isten nyugtassa) felháborodva vonult ki a végén, a taps előtt. A mostani változatot már határozottan pozitívabb recepció fogadja. Én bevallom, nekem ez is tetszett, az is, de a mocskos pánk lelkemhez azért közelebb állt a kaotikusabb, még sűrűbb 3 órás verzió.

Feliratkoztam a Poetry Foundation napi versére, kapok egy verset tőlük minden nap. Főként kortárs amerikai, de gyakori a klasszikus is (bárki feliratkozhat ingyen a honlapjukon). Ha már szó van kisebbségről, akkor ez volt a mai: Jerome Rothenberg – Vers a kegyetlen többségért, éljen. Gyorsítsunk, mert valójában már kedd van, és mindjárt le kéne adjalak, naplókedves. Gyorsan, de egyenletesen, biztosan, mint a dub (amire azt mondja Lee Scratch Perry, hogy a „belőlem kijövő szellem"):

Este Lecturi în Atelier (Felolvasások az Atelierben), Claudiu Komartin új verseskötetét mutatják be, írom neki, hogy sajnos vele egy időben Bretter kör a Bulgakovban, ott meg André Feri és Kali Ágnes indítja a vitát. Végül elmegyek az Atelierbe, mert ez egy másik új szerelem, a kortárs román, és Komartin jó. Vannak közös vonásaink. Beszélgetünk, mondja, Szatmárról jön, ott Vakulovskiékkal turnézott, mesélték neki a Kolozsvári Kikötőt. Felderengenek a homályos éjszakák. Azon kapom magam, hogy magyarázom Andrei Pinteának, hogy mennyire boldog vagyok, hogy elkezdtünk intenzíven kollaborálni mi, magyarok és románok, és hogy nekem ez milyen fontos. Itthon vagyunk, és erre mindkét oldalon kezdünk rádöbbenni. Kisebbség sincs többség nélkül, és fordítva, és pár év alatt az is érezhetővé vált, hogy hatunk is egymásra, tanulunk egymástól. A magyar irodalom egyébként, azt gondolom, mindig az, aminek hívjuk, hol egységes, hol nem, de az irodalom (bármilyen irodalom) egységes sose lesz. Egyébként jól van.

Meghallgatom Claudiut, és rohanok át a Bulgakovba, mert André nanáhogy jó, és Kali Ágnesről néha az az érzésem, hogy „egy pár vagyunk". Jó, heves vita, kicsit sokat pofázok, el is szégyellem magam a végén. Hiába, André Feri egy szótagadó, sosincs vége. Szóba kerül itt is az otthon, hogy az milyen ellentmondásos fogalom mindenkinél.

Akartam itt még eszmét futtatni generációról, műfajról és hauntológiáról, mivel az utóbbi évben ez foglalkoztatott a legtöbbet, miután Mark Fischer öngyilkos lett, és bújni kezdtem az életművét (itt üzenem Stermeczky Zsolt Gábornak, hogy azóta alakul valami a felvetéséből, de erről most ennyit), viszont már eltelt az idő, eltelt a nap is, jönnek „új idők új napjai".

Szokás szerint Bretter után egy sör az Insomniában, gyorsan haza, itthon még egy pohár bor, cigi. Holnap szerkesztőségi gyűlés és szülinapozás, de ez már nem rám tartozik. Lefekvés előtt még elültetni a fejben:

(Címlapkép: Szőcs Petra fotója, egy régi kolozsvári graffiti: Mai bine te rătăcești în pădure decât fără pădure – Jobb eltévedni az erdőben, mint erdő nélkül)

Horváth Benji

Helikon folyóirat

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.