Noha az érintett mit sem sejt minderről, hosszú évtizedek óta ádáz vitában állok Juhász Fe renccel, aki a legszarabb napot illetően a csütörtök mellett tette le a voksot, elég meggyőzően amúgy (Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb). Hát nem, mondom én. Tévedsz, Ferenc. A hétfő. Az a legnehezebb. De ha az nem jó Neked, még akkor is a szerda következik, s csak aztán jön a csütörtöki opció. A hétfő mellett nem is érvelek, minden operett-szorongó számára közhelyesen evidens, az ezüstérmes szerda viszont ravasz egy nap, kétségtelen: még befele megy, az eszed tudja, de a szíved, az a huncut, érzi, hogy már kifele mutat. Vagy ha nem is mutat, feltétlenül megelőzi azt a napot, a költő által irdatlan erővel megénekelt csütörtököt, amelyik majd mutatni fog, immár egy értelmű módon, cáfolhatatlanul. Melynek estéjén – mit estéjén: már a délutánján! – felbukkan az első fénypászma az alagút végén, és kacagunk, kacagunk, kacagunk. Abba most ne menjünk bele, hogy mi van olyankor, amikor az ekképpen abszolvált, sikerrel kibekkelt, épségben túlélt hétköznapokat a várva várt és mindenképpen megérdemelt fellélegzés helyett minden hétfőknél, szerdáknál és csütörtököknél pokolibb hétvége követi váratlanul – arra talán Neked se vol na már szavad, Ferenc. Igaz, Te a mindenséggel vívsz gigászi csatákat, Bosch-i szörnyek kísértenek: ami itt megy, amikkel itt szerda reggel küzdök, a vászonra Te általad felkent méretekhez, távlatokhoz képest kisegerek.

Miután ilyen jól, ámbár – megengedem – kissé talán egyoldalú módon elbeszélgettem az utolsó nehézsúlyú magyar költővel, ideje volt a mai szerdára valami konkrét ütemtervet készíteni. A felkeléssel szerencsére most sem volt baj: mióta Stuttgartból hazajöttem és bármeddig alhatnék, mert nem kell időre keljek, minden nap hajnalok hajnalán ébredek. Az ideg. A rendszeres hajnali ébredés ugyanakkor tipikus alkoholista tünet, úgyhogy pont ugyanitt tartanék, ha 2003. május 1-én nem rúgom föl hadüzenettel felérő, durva, egyoldalú módon az alkohol tartalmú italokkal ápolt bensőséges kapcsolatomat. (Noha szegény Pilsner Urquell nem tehetett sem miről. Csak segíteni akart.) Ebből is látszik, hogy tök szép dolog az önuralom, az akaraterő, meg egyéb ilyenek, de végül mégis minden út ugyanoda vezet. Öt óra harminchárom perckor szemkipattan, egyenes derékkal ülsz az ágyban, gombóc a torokban. Szerda, baszki, suttogod.

Körbenézel, Emő megvan, szuszogása sokat lendít a helyzeten. Jó sokáig hallgatod.

Egy félliter kávé, közben a lerúgott cipők számából próbálom kikövetkeztetni, a déli órákban majd körülbelül hány szállóvendéget is üdvözölhetek. Mióta a gyerekeim – hogy is fogalmazzak –, az evés, a sportolás, az alvás, az utazás mellett felfedezték a létezés további, a felnőttlétbe átvezető örömeit, melyek sajnálatos módon fölöttébb megtetszettek nekik, s főleg mióta beindult a fesztiválszezon, egyre nagyobb nálunk a forgalom. Az állandó partnereiken túl dél magasságában, mint valami titokzatos jelre, a ház összes helyiségéből hiányos öltözetű, kócos kamaszok bújnak elő meg-megbicsakló lábakon. Hello, mondja az egyik, Brigi vagyok. Csókolom, csacsogja egy másik, a Marci barátnője. Jónapot, förmed rám egy erősen mutáló, Boxos névre hallgató klottgatyás másnapos. Keresztury, felelem türelmesen mindenkinek. Máskor meg a másik véglet, mind a hárman máshol alszanak: szivemnek ez a verzió valamiért kedvesebb. A legjobb meg az, ami a legritkább: ha mind a hárman itthon tartózkodnak, szerelmeik nélkül, egyedül. Megnyugtat, hogy rendben vannak, értékelik a bizalmunkat, s azt, hogy ha nincs dolog, szabadok lehetnek, az anyagiakat leszámítva viszonylag tág keretek közt. Mi meg értékeljük a szavahihető megbíz hatóságukat.

Mire kiderül a létszám, én már sok mindennel végzek: levelek, cikkírás, a Litera és a Műcsarnok-beli őszi Bizottság-fesztivál aktuális ügyei. A hírportálokat éppencsak átfutom: minden reggel megdöbbenek, hogy tudtam én azelőtt a belpolitikai hírekkel naponta vagy két órát eltölteni. Mióta januártól itthon vagyok, teljesen elvesztettem az érdeklődésemet. Békeszerető öregember volnék, gyűlölöm a kürtszót, az örökös riadót, az ágaskodó harci mének fújtató orrlikát, a permanens háborút. Nem vagyok kíváncsi, hogy ma kit visznek el vezetőszáron, mivel fenyegetik, félemlítik meg embertársaikat megittasult perc emberek. S már arra sem, hogy mit döntenek indirekt vagy direkt módon a gyerekeim jövőjéről és sorsáról az erő, a hatalom szerelmesei – jó anyagból vannak gyúrva, a szemükön látom, túl fognak mindent élni, legfeljebb majd kikacagják a döntéshozókat, és elhúznak innen, mint a szél. Ez a nemzedék körülbelül annyira kíváncsi a mai politikai elitre, mint én voltam 1983-ban arra, hogy Losonczi Pál hogyan értékeli a helyzetet. Amit én még tenni tudok értük, azt megteszem: ha könyvet látok a kezükben, kiverem, továbbá beállok egy szívlapáttal a bölcsészkar kapujába, hogy ott legyek, ha véletlenül a maradék kettő is ebbe az irányba közelítene.

Mivel ma nem kell a szerkesztőségbe bemennem, ebéd után vagy négy órán át a válogatott és új tárcanovelláim kötetének összeállításán ügyködöm, ha már a Stuttgartban befejezni tervezett  regénnyel ennyire nehezen haladok. Tök szívesen csinálom, jókedvre derít, pozitív irányú fordulatot nyer a nap. Aztán jön még rá adásnak az Omszki-tó – öt perc biciklivel, pont annyi, mint a másik irányba a Pilis. Elképesztő helyet talált Emő, semmi luxus, mégis álom, hegy, víz, tavak, kert, Duna, a bujaságtól duzzadó növények, kötött pályás közlekedés, jó levegő. Féltem, mint a tűztől a Budapestre költözéstől – aztán egy perc alatt itthon voltam. Igaz, voltaképp nem is Pest: Budakalász. Emő nyomja az egyórás adagját a tóban, amíg bírom, követem kintről a naplementében, aztán tempózok egy párat én is, mielőtt agylágyulást kapok. Alkonyatkor aztán még egy óra Nordic Walking a mezőn – nekem orvosilag, neki élvezetből – miközben Szentendre látképe fölött már-már giccses módon lemegy a nap. Hogy még rátegyen erre az egészre egy lapáttal, nőm gyertyákat gyújt a teraszon, hűtött rozéjához sajtokat hoz.

Maradjon így minden, gondolom kevéssel éjfél előtt. Mindig az aggódás, a csárdás facipőben, sárban, közben meg estére kiderül, hiába van szerda, attól még a vége akár szamba is lehet.

Litera