hirdetés

Hétvégi chill

2008. augusztus 19. - Pál Dániel Levente

…bambulok a fügefa leveleire, nagyon lassan felállok, nagyon lassan megközelítem a fát, nagyon lassan megrettenek egy váratlanul rezdülő árnyon, letépek egy túlérett fügét, nagyon lassú élvezettel leharapom a felét, belenézek megmaradt felébe, s nagyon elgondolkozom azon (életemben már több ezredszerre), hogy ez a gyümölcs így melyik testrészre is hasonlít legjobban.
hirdetés

Péntek este még egy hosszú kör SM’S Café, Rimóczi Lacival jegyzeteljük várható Kreténes agymenéseink lehetséges irányait, belibben Kata, csodaszép, kicsit-kicsit megrettent, aztán huncutul be-beszól, nem értünk teljesen egyet abban, mi a létező dolgok legaljának legalja. Ő komolyabb, mint én, de szebben nevet, ha sokkal komolytalanabb vagyok. Lacival is egymásra találnak, csak kapkodom a bal szemem után a jobbat: ezek kívülről tudják az összes South Park évadot, mindegy, hátradőlök, kortyolom a friss, hideg sört, folyamatosan röhögök. Megjelenik Tysson (ifjú kora ellenére a PRAE.HU egyik nagy jövőjű nehézzenei újságírója), s csak nem tudja abbahagyni, hogy piszkálja-birizgálja átszúrt ajkában a fémet, ő tudja, mi kell neki, hogy döglessze a neki való csajokat: piercing, feketére festett, gondosan oldalra fésült haj, télre fél pár fekete bőrkesztyű, nyárra fél pár fekete selyemkesztyű, hiszen mocskos ez a tömegközlekedés, és nincsenek eldobható nejlonkesztyűzacskók, mint Amszterdamban. Irányt is vált a csevej, Tysson megpróbál rávenni minket, hogy legalább egy számot hallgassunk végig széles, bekategorizálhatatlan, zajos, experimentál, picit black meg drone meg ambient félefajta nem létező vonaltól a doom blacken, doom jazzen át a ritual ambientig, slavotic folk blackig és depressive suicide blackig kilendülő zenei ízlésének kicsit sem kommersz gyöngyszemeiből. Lelkesen próbálja is mutatni, de egy kis szappantartó-telefon hangereje legfeljebb csak a mulatóst és a szintisuttyót képes visszaadni úgy, ahogy azt a zenészek elképzelték. Laci már menne, indul is, én meg enni a közeli pékségbe, Kata a kicsit távolabbi Mekibe, ahogy írtam is fentebb, kicsit eltér a véleményünk néhány roppantul alapvető és megkerülhetetlen dologban. Aztán még két hetet záró sör, ólmos utcakép, egyre álomszmogosabb tekintet, ki Katával a Keletibe, némi ücsörgés, aztán az éjszaka.
 
Aztán az éjszaka, még elkortyolok egy pohár ananászos Bolst, bambulok a fügefa leveleire, nagyon lassan felállok, nagyon lassan megközelítem a fát, nagyon lassan megrettenek egy váratlanul rezdülő árnyon, letépek egy túlérett fügét, nagyon lassú élvezettel leharapom a felét, belenézek megmaradt felébe, s nagyon elgondolkozom azon (életemben már több ezredszerre), hogy ez a gyümölcs így melyik testrészre is hasonlít legjobban. Megint nem jövök rá, inkább benyalom, s fülelem a kert végi susnyásban a házasélettel próbálkozó láthatatlan sünházaspárt. Fej lebukik, megáll az agy, az olimpiai közvetítés még odébb, felcsúszok a lépcsőn, több famacska néz meredten el fölöttem, valahogy elérem a lámpakapcsolót, fejem alá rakom Hugh Laurie könyvét, nem mindegy hová csorog a nyál, s belemerülök abba, amibe elkerülhetetlen.
 
Szombat délelőtt Philippe Grimbert korrektúrája harapta meg a nagylábujjamat, nagyon lassan haladok, kellett volna egy hét semmittevés, de valahogy mindig azt halogattam a nyáron, s augusztus végére belassult a motivációm, elmosódtak a határidők, tükörbe nézek, annyira nem emberek közé való valaki néz vissza, mesélek neki pár sztorit a hétről, ha jól látom, röhög, belelendülök, az ott szemben egyre vidámabb és kisimultabb, aztán én is röhögök, mert nem lehet azon nem röhögni, ahogy amaz röhög, ő is belekezdene valamibe, de nem bírom abbahagyni, jobb mindkettőnknek, ha csak én beszélek, aztán még járkálok fel s alá, s fogkefével a számban egy nagy költő nagy versének happy sunshine-remixét mormogom: Itt ülök a csillámló toaletten, a friss kaka könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll, szoktatom szívemet a csendhez, nem oly nehéz – Idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz…. Aztán alulról felnézek, mint valamelyik filmjében Latinovits, és halkról hangosodva, pátosszal telve, félig behunyt szemmel, számból csorgó fogkrémmel szavalok tovább: Nézem a tükörben, milyen bágyadt a homlokom fénye ma. Megvillan egy fogkefe. Itt már hadonászok a fogkefével, és kéjjel lepiszkálom a samponos flakonokat. A kádban senki, senki, látom, hogy meglebbenti a vécépapírt a kaka szele. És a törékeny polcok alatt kiszúrom pár szál hajad, Megrezzen bennem egy gondolat – amint kifut belőlem valami – lábam között bekukkantva ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér porcelánon a tündéri barna nevetés. Törlöm a könnyeimet, de nem tudom lelőni sem magam, sem a kikívánkozó folytatást: Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes nagy kaka!

Pál Dániel Levente

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.