Hajnali háromnegyed hatkor kelek, hatkor már ébresztem is Lacit, aki fél nyolcra megy a Móriczba, a Rózsadomb tetejére, ami innen minimum 35 perc. Hatodik éve csináljuk ezt így közösen, épp ideje, hogy leérettségizzen. Amikor még Magyarország nem volt benn az EU-ban, olyan hírek keltek lábra, hogy az Unióban tilos ilyen hajnali órán iskolai tanítást kezdeni, de ennek egyelőre semmi nyoma. Tehát felkelek, felhúzom a redőnyt, mínusz nyolcat mutat a hőmérő, ami ténylegesen 10-12 is lehet. Nem akarok hinni a szememnek, de a rádió megerősít benne, valóban, ma hajnalra visszajött a kemény tél, bár mindjárt hozzáfűzi, hogy a nap folyamán megenyhül az idő, havazni is fog, ilyesmi. Szópárbaj és közelharc a fiaimmal, hogy megfelelően öltözzenek, sál, sapka, kesztyű. Laci mostanában már hagyján; az igazán „durva” eset Feri, aki egyidős a rendszerváltással, s a délelőttjeit a Városmajori Gimnáziumban tölti, a délutánokat a Nagymező utcában, a Bartók konzervatóriumban, zongora és zeneszerzés szakon. A kérdés az, hogy felveszi-e a Budmil télikabátot, vagy sem. Reggel sikerül elérnem, hogy felvegye, bár sapkája nincs, elhagyta, szitál a hó, elmegy sapka nélkül. Délben hazajön, megebédel, újra megy, most aztán az istennek se hajlandó felvenni a kabátot, cirkuszt csinál Nórának, hogy miért nincs neki egy rendes cucca, felkapja magára a bátyja vékony tavaszi dzsekijét, abban villamosozik át a városon hóesésben, szélben, még mindig mínuszban. Nyilván lány van a dologban, mert késő este tér meg, átázott cipővel.
          Mennyivel könnyebb egy kisgyerekkel, az ember ráadja a megfelelő ruhát, megfésüli, elindítja óvodába, iskolába. Aranyos kis apróságok voltak, amikor négy évig Varsóban éltünk, egyszer nem emlékszem, hogy mínusz 12 lett volna. Csak a szürke, nyirkos, ködös város hosszú hónapokon át. Most meg, amilyen szerencsém nekem van, januárban az év leghidegebb három napját töltöttem Varsóban, merthogy akkor volt a Magyar Kultúra Napja, s ebből az alkalomból Eörsi Gombrowicz-könyvének a bemutatója. Január elején felhív Jerger Kriszta, aki most ott, a Magyar Intézetben igazgatóhelyettes, hogy 23-án, hétfőn lenne a könyvpremier, de én azért menjek ki pénteken vagy szombaton, töltsem ott a hétvégét, mert így olcsóbb a repülőjegy. Mondom neki, inkább utazom éjszaka vonattal, odaérek hétfő reggel és maradok másnap, hogy böngészhessek a könyvesboltokban, amit hétvégén nem engedhetnék meg magamnak. No de ki sejtette, hogy addigra mínusz 29 lesz. A magyar hálókocsiban az összes pulóvert, mellényt, jégeralsót, trikót magamra veszem, amit csak Nóra betett a bőröndbe, hogy elviseljem a huzatot és a felettébb gyenge fűtést. Visszafelé lengyel hálókocsival jövök, egyfolytában izzadok és vetkőzöm, úgyhogy kis híján meztelenül érkezem a Keletibe.
          A nagy szibériai hideg Varsóban nem mindennapi élmény. Az újságok írják, hogy a vásárlók egyik napról a másikra kifosztották a boltok sapka- és kesztyűkészleteit. Rétegesen öltözöm, az orrom nem fagy le, élvezem a sarkvidéki időjárást. Egy darabig. Mert iszonyatos nagy a hó a városban, s a leggondosabban eltakarított úttest meg járda is csúszik, ráadásul a letaposott, odafagyott rétegeket senki se vakarja fel, másra kell az energia, a só ebben a hidegben már nem használ. Minden egyes lépés koncentrációt igényel. Ki akarom nyitni a cipzáras válltáskámat az utcán, hosszú percekig küzdök vele. Hazamegyek az Intézet vendéglakásába, kiderül, hogy a kaput kívülről nem nyitja a kulcs, csak belülről. Majd bepisilek, gémberednek az ujjaim, harcolok a meleg lakásba jutásért. Mert odabent jó meleg van, az tagadhatatlan. Három nap után elfogy bennem az utolsó csepp sarkutazói kalandvágy is, haza, haza vágyom, délre, melegebb tájakra. De mire hazajövök, ideér a hideg is, még eltart egy ideig, amíg feloldódom. Mármint a szó fizikai értelmében.
          Úgyhogy nem csoda, ha ma reggel megrémülök a mínusz 12 foktól. Mindennek van határa.
          Egyébként ebben a varsói könyvpremierben, holott elég öreg róka vagyok a magyar-lengyel kultúrforgalomban, volt számomra valami szívszorító, amit nem is oly könnyű elmondani. Eörsi persze felettébb szerette volna megélni azt a pillanatot, amikor e „napló a naplóról” könyv eljut Gombrowicz hazai, értő közegébe. Nekem is megvan a magam „titkos” szerepe az Időm Gombrowiczcsal megszületésében, hisz eredetileg én keltettem fel Pista érdeklődését a lengyel író iránt, amikor a nyolcvanas évek elején rávettem, hogy együtt csináljuk meg az Operett magyar szövegét (mi tagadás, szükségem volt az ő sziporkázó nyelvi leleményességére), így aztán érthető, hogy igyekeztem közbenjárni, amikor láttam, a napjai meg vannak számlálva. Nem sikerült, pedig a könyvnek ki kellett volna jönnie a tavalyi Gombrowicz-centenárium alkalmából, ám Jerzy Snopek, aki ma a magyar irodalom igazi, avatott és pontos tolmácsa Varsóban, nem engedett a maga elé állított mércéből, minden idézetnek és utalásnak utánajárt, igaz, közben lekéste az évfordulót, a szerző halálát és ki tudja, mit még. Egy hallatlanul érdekes kötettel gazdagította viszont a lengyel nyelvű Gombrowicz-irodalmat, amelyben maga Gombrowicz „csak” katalizátor, s a mű lényegileg a magyar társadalomról és kultúráról szól. Ráadásul különös, rendhagyó vonása e műnek, hogy minden egyes kiadással karcsúbb lett – és jobb. Utóvégre minden alkalommal a szerző maga karcsúsította, ő tudta, miért, a két magyar, a német és a szerb változat után a lengyelt is, amely így a legjobb Eörsi-publicisztikák nyelvén és ökonómiájával szól.
          A mínuszos varsói időben is szép számmal gyűlt közönség a Lengyel Könyvterjesztők óvárosi klubjába, Andrzej Ferenc, ez a magyar vonzalmairól ismert magyar nevű színész olvasott fel a könyvből. Az igazán érdekes azonban az, hogy amit itt fentebb elmondtam, valahogy beszélgetés közben, ott helyben derült ki, s ez valósággal felvillanyozta a publikumot. Ritka forró este lett, ezúttal persze inkább átvitt, szellemi vonatkozásban értve a hőfokot. De hát az se mindegy.

Pályi András