A tegnap szóba került James Joyce például a télről, sőt egyenesen a havazásról írt mesterien: a Holtak című elbeszélésében (az 1914-ben megjelent Dublini emberek című novellafüzérének záró darabjában) a mindent maga alá temető hó életnek és halálnak, azaz közös és egyetemes ember-voltunknak a jelképe.

Közös és egyetemes ember-voltunk tömeggyilkos cáfolati kísérletének, a holokausztnak az előszele Joyce-t, az Ulysses (1922) amúgy század íziglen fajtiszta katolikus, törzsökös ír-kelta nevet viselő indo-árja szerzőjét is megcsapta. (Azért csupán az előszele, mert 1941. január 13-án, egy évvel a „végső megoldás” projektjét beindító Wannsee-i konferencia előtt elhunyt egy zürichi kórházban.) Titkárát és hűséges tótumfaktumát, az orosz-zsidó Paul Léont, amikor Franciaország náci megszállása után visszament Párizsba Dél-Franciaországból, ahol a Joyce-család tartózkodott, hogy biztonságba helyezze az író kéziratait, a Gestapo letartóztatta, internálták, majd a „keleti térségbe” deportálták, ahonnan sohasem tért vissza. Joyce, örök menekültként, a semleges Svájcban tervezte meghúzni magát a háború idejére (ezt már egy háborúval előbb, 1915 és 1918 között is kipróbálta, akkor bevált), de a svájci Fremdenpolizei (ez is szép szó, „idegenrendőrség”) először megtagadta tőle a beutazást. Később, miután svájci barátai közbenjárására mégis csak átléphette a demokrácia őshazájának a határát, kiderült, hogy azért nem akarták beengedni, mert azt hitték, hogy zsidó. (Ez, a jelek szerint, 1940-ben a befogadást kizáró ok volt Tell Vilmos hazájában.)

Joyce persze nem bánta, ha lezsidózták: a kivetett és otthontalan zsidósorsban már nagyon korán a maga hányattatások közepette és örökké idegenben telő művész-életének, egyáltalán a modernista Művész sorsképletének a metaforáját ismerte fel. Élete legnagyobb barátsága a trieszti olasz-zsidó íróhoz, Italo Svevóhoz fűzte – az ő vonásait is felrajzolta az Ulysses hősének, Leopold Bloomnak a portréjára, akit egyébkén szombathelyi születésű magyar zsidó apával szerelt fel a regényben, bizonyos Virág Rudolf személyében.

Jezsuitákhoz járt iskolába, az Anyaszentegyház meritokratáihoz, akik nem érik be a hittel, náluk ész és műveltség is szükségeltetik A. M. D. G. (aki nem tudná a Jézus Társaság jelmondatát, „ad maiorem Dei gloriam”, „Isten nagyobb dicsőségére”). Joyce-nek bőven jutott mindkettőből. Árnyalt teológiai műveltségre is szert tett a dublini Belvedere College-ben, ismerte és műveiben szívesen alkalmazta a teológia fogalomkészletét: az epifániát, a transszubsztanciációt, a transzfigurációt és társaikat, a szépirodalom nagyobb dicsőségére.

Közöttük a „holocaustum”-ot, angolos alakjában a „holocaust”-ot is. Az Ulyssesben kétszer használja a szót, mindkét esetben metaforikusan. Az első előfordulás az akkoriban szokványos jelentésátvitel: Bloomnak egy New York-i tömegszerencsétlenség jár az eszében, erről állapítja meg, hogy valóságos holokauszt. A második viszont egyáltalán nem szokványos használat. Késő este (az utolsó előtti fejezetben) végiggondolja, hogy mi minden történt vele ezen a napon. Sorra veszi ennek a június 16-iki csütörtöknek a fontosabb eseményeit, s mindegyikhez – mintegy az esemény metaforájaként – hozzárendeli egy ótestamentumi sorsfordulat, szokás, ünnep vagy szertartás nevét. Felidézi a délután egyik igen kellemetlen eseményét is, amikor egy kocsmában kis híján verekedéssé fajuló vitába bonyolódott egy fanatikusan antiszemita nacionalistával (Szentkuthy fordításában a „Polgártárs” nevet viseli – a „Honfitárs” találóbb lenne), aki őt halálosan megfenyegette, és kis híján megsebezte egy kekszes dobozzal, amit megpróbált hozzávágni. Majd – mintegy zárójeles megjegyzésként – Bloom hozzáteszi: „holocaust”.

Hm. A „holocaust” szó itt merészen új és akkoriban egyáltalán nem szokványos metaforikus értelmet kap: „a zsidók elleni gyilkos antiszemita erőszak” a jelentése. Alighanem először a szó történetében. Itt még alkalmi és ironikus-szellemes a jelentésátvitel – de profetikus is, hiszen annak a szörnyű jelentésnek a megsejtése, amelyre a szó majd évtizedekkel később tesz szert.

Hát igen, Joyce akaratlanul is sok mindent megsejtett: utolsó regényéből, az 1939-ben megjelent Finnegans Wake-ből azóta utólag kiolvasták az atombombát, a fekete lyukat, a kettős spirált és a World Trade Center ikertornyainak a leomlását. És megsejtette a mostani világméretű havazást is, a Holtak végén: „hullott a hó, át a világűrön, kábán, hullott, mint a halott hull a sírba, és mint sírra a hó, amely hullik, hullik, és betemet elevenet, holtat”.

Apropó, holokauszt: épp most mondja a rádió, hogy az auschwitzi láger kapujáról lelopták a vasba öntött „Arbeit macht frei” jelmondatot. De erre már nincs időm-helyem kitérni, naplómat ezennel zárom, búcsúzom, kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek!