hirdetés

Hogy halad?

2018. március 20. - Vajdasági fordítók

Maradjunk mégis annyiban – és ezt talán nem a kényszeresség, nem is a mentegetőzés mondatja velem –, hogy nem feleslegesek a felütések, ahogy a leütések sem, még ha nem is a műfordítás dokujában gyűlnek éppen a karakterek. - A héten vajdasági fordítók írják a netnaplót, a keddi napot Rizsányi Attila.

hirdetés

Frappáns válasz kerestetik erre a nemcsak kiadói kérdésre, sőt nem is egy, hiszen a szituáció ismétlődik. Eddig talán a mivel is? reakció működött a legjobban, ha mást nem is nyerünk vele, a hezitálás másodperceit mindenképp. De általában hamar elhangzik az amúgy evidens: a fordítás. Halad, alakulgat, rajta vagyok, csinálgatom – és ez utóbbi ad lehetőséget a leginkább a sumákoláshoz.

Mert azért akárhogy is nézzük, azért csak fordítgatok, még ha nem is feltétlenül azt, amire a kérdező gondolt. Műfordítással kapcsolatos valamire való naplójegyzetből nem maradhat ki a megállapítás, hogy ebből ugyebár nem nagyon lehet megélni, úgyhogy kezdjük ott, hogy ugye csak bejárok a rendes munkahelyemre, ahol aztán szerb, extrém esetben más nyelvű (akár magyar!) szövegek alapján pötyögök saját kézzel, jobb esetben diktálok remélhetőleg valami olyasmit, amit megért a hallgató. Aztán, ha mondjuk Zágrábba küldenek ilyesmit csinálni, buzgón reménykedem: talán csak nem fogják a két államfő beszédét szinkrontolmácsolni a másik nyelvére, mert akkor aztán megnézhetem magam, milyen lesz a hangfelvétel, amiből aztán a sok sajtós közül csak én próbálok magyar jelentést fabrikálni. Meg persze fordítgatok akkor is, amikor az orvos hat év leletanyagát szerb helyett inkább magyarul szeretné látni, de nem kell hivatalosan, elég csak úgy egyszerűen. Később meg vissza a tőle kapott irományt. S ha már így magyarázom a bizonyítványomat: talán akkor is ezzel a valamivel foglalkozok, amikor megpróbálok utószót fabrikálni („és az hogy halad?") az egyik igazi műfordító legújabb kötetének végére.

E hangzatos meghatározás után még véletlenül se szeretnék most afelé kitérni, hogy úgy általában ki minek számít és mikortól. Az utalás most épp Orovec Krisztinára vonatkozott, akinek bizton kijár ez a cím, s ezzel a fiatalabb generáció képviselői közül nincs egyedül – a tegnapi naplóban Rajsli Emese is utalt rá, hogy vannak itt még néhányan. Hozzáteszem hamar: nagyszerű, hogy a Szenteleky–Leskovac műfordítótáborban a múlt nyáron Kishegyesen sokukkal és más vendégekkel lehetett témázni, együtt gondolkodni, tanulni. Viszont éppen az ilyen jellegű események lökdösik előtérbe a kérdést bennem: hogy jutott nekem itt hely?

Mi alapján állítják rólam, hogy újságíró, amikor se a diplomámon, se a munkaszerződésemen nem ez szerepel? Hogy kerültem a (mű)fordítók körébe, amikor reggel még híreket írtam, holnap esetleg kritikát, azután tanulmányokat kategorizálok, majd egy újabb reggelen rámszabadulnak egy készülő kötet hivatkozásokban nem szűkölködő lábjegyzetei, mert korrektorra fáj a foguk? Ezek a tevékenységet belépőt adnak különböző klubokba, és ha igen, melyik belépő gyengíti vagy hatástalanítja a másikat? De persze az se kizárt, hogy egy nagy klub ez az egész, ahol mindenki a maga ügyeivel foglakozik, a külső meg belső tényezők összjátéka nyomán pedig lesz olyan, akinek több ügye akad, esetleg szinte mindenes lesz. Márpedig akadnak ám ilyen külső tényezők. Hogy rövidre zárjam ezt a gondolatmenetet: műfordítani egészen egyszerűen jó, nem fogom talán kihagyni.

S ha már fordítói műhelynapló, akkor következzen egy fordítói műhelytitok: szépirodalmi szövegek esetében megrögzött szótárhasználó vagyok. Ami addig rendben is van, amíg a szöveg javát hivatott szolgálni. Vannak azonban olyan pillanatok, amikor mintha a feleslegesség felé tolódna el: utólag megdöbbenve veszem észre, hogy előbb megoldottam a konkrét szöveghelyet, s nincs is bennem hajlandóság változtatásra, mutasson bármit is a szótár, mégis megnézem. Aztán persze olyan periódus is van, amikor sikerül félretenni a mániát, főleg a szótárat.

Csak aztán jön egy fránya szó, egy makacs kifejezés, azzal vége a békének, nyúlnék mankóért – de az éppen sok kilométernyi távolságra lebzsel társaival: a háromkötetes szerbhorvát–magyar a nemrég érkezett új csapattaggal, a középszótárral. Annyira azért nem szeretném érezni a fordítói lét súlyát, hogy folyton magammal hurcoljam őket Újvidékről Szabadkára, majd vissza, majd egészen máshova. Hogy ez egy jó módszer a mánia leküzdésére? Lehetne akár.

Maradjunk mégis annyiban – és ezt talán nem a kényszeresség, nem is a mentegetőzés mondatja velem –, hogy nem feleslegesek a felütések, ahogy a leütések sem, még ha nem is a műfordítás dokujában gyűlnek éppen a karakterek. Hogy, hogy se: a fordítói megoldások sokszor szembe jönnek azon a bizonyos utcán, még ha nem is annál a saroknál botlunk beléjük, ahol számítanánk rá. Pedig már odáig jutottunk, hogy itt bizony a szótár sem segít.

Rizsányi Attila

Vajdasági fordítók

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.