A „netnapló” szó, jut eszembe hirtelen, a szóösszevonással létrehozott „blog” eredetijének, a „web log”-nak a szó szerinti fordítása, azaz, ha hiszünk az etimológia igazságában, én most voltaképpen blogot írok, persze nem olyan igazi egyénit, hanem stafétablogot: múlt héten még Gábor írta, most én, jövő héten pedig – majd kiderül. A „log” persze nem azonos a klasszikus értelemben vett naplóval, avval az írásmóddal, amely, hogy önmagamat idézzem a net egy másik pontjáról (revizoronline.hu), a legprivátabb műfaj, az önfeltárásnak és önmegalkotásnak, a magunkról magunkkal és magunknak való beszédnek a nyelvén szól, ettől aztán lényegétől fogva nem tartozik a nyilvánosságra. Inkább kötelezően vezetett napi nyilvántartás-féle az elvégzett teendőkről: eredetileg a hajónapló neve volt a „logbook”, amelybe beleírták, hogy aznap merről fújt a szél, hány mérföldet tett meg a hajó, osztottak-e rumot, s ha igen, mennyit, hányan kaptak skorbutot a legénységből, kit kellett függelemsértésért a horgonykamrába zárni három napi étlen-szomjanra. Vagy kötéllel áthúzni a borotvaéles peremű kagylókkal borított hajógerinc alatt (és persze azt is bejegyezték a hajónaplóba, hogy az illető túlélte-e a fenyítést – hollandus feltalálói „kielholen”-nek, nyomukban a britek pedig „keelhauling”-nak nevezték – avagy nem). Mindez persze a nyilvánosságnak szólt, a „logbook”-ot a hajó szerencsés visszatértekor a felsőbbség tüzetesen megvizsgálta, s ha a kapitányt hamis adatok feltüntetésén kapták rajta, repült.

A „weblog”, a netnapló is a nyilvánosságnak szól, bár a naplót vezető személy természetesen nem untathatja olvasóit avval, hogy minden apró részletében leírja, miként hajózott át élete legutóbbi huszonnégy óráján. Viszont szólhat olyasmiről, ami személyes ügye ugyan, de mégis számot tarthat a közérdeklődésre.

Itt van például a 2009-es év. Helyi érdekű (azaz magyar) viszonylatban minden téren a Gyűlölet Éve volt, úgyhogy kíváncsian, bár szorongva lessük, miféle ironikus fordulattal tesz hamarosan pontot rá a közelgő Szeretet Ünnepe. Ám ez nem ok arra, hogy elfeledjük, globális, univerzális, sőt kozmikus viszonylatban egészen másféle év volt 2009: például a Csillagászat Nemzetközi Éve. Ünnep volt ez, egy páratlan világméretű sikertörténeté: a modern természettudomány ülte születésének négyszázadik évfordulóját. 1609-ben jelent meg Johannes Kepler Astronomia Nová-ja (benne a naprendszerre és a bolygók keringésére vonatkozó három törvényéből az első kettővel) és ugyanebben az évben fordította először Galilei az új találmányt, a két lencséből álló távcsövet az éjszakai égbolt csillagaira.

Szép, szép, mondhatnák, de mi közöm nekem, mármint a netnaplót író anglista irodalmárnak az európai újkor első tudományos forradalmához? Nos, van némi személyes közöm hozzá. Kiskamasz koromban úgy gondoltam, hogy ha nagy leszek, természettudós leszek, atomfizikus, kémikus, geológus. Vagy éppen csillagász: tízszer is elolvastam a Csillagnézőket (1961), Horváth Árpád nagyszerű ismeretterjesztő munkáját, mely ugyan „a csillagászat regénye” alcímet viseli, de minden regénynél izgalmasabb dolgokról szól. Például a tavaszpont-elmozdulásról (luniszoláris precesszióról), amelynek mibenlétét, akkor úgy éreztem, tulajdonképpen sikerült felfognom. (Ma már nem vagyok olyan biztos benne.)

Aztán – jó fél évszázaddal később – eljött a Csillagászat Nemzetközi Éve, és régi kedves barátom, Oláh Katalin csillagászprofesszor-asszony megkért, segítsek magyarra fordítani az Év jelszavát, a „The Universe: Yours to Discover”-t (végül az lett belőle, kollektív munkával, hogy „Univerzum: Benne Élsz, Fedezd Fel!). Ez volt a csali, amivel Kati ravaszul beszipkázott egy előadás megtartására „csillagászat és irodalom” témában. Ördöge volt, ugyanis van egy remek modern regény – nem holmi életrajzi fecni (Szabó Dezső „hullarablásnak” nevezte az ilyesmit), hanem szellemében-formájában komoly és intellektuálisan igencsak „dörzsölt” munka – Keplerről, John Banville, kiváló kortárs ír regényíró műve 1981-ből (magyarul is megvan, Barkóczi András remek fordításában). Erről tartottam aztán előadást, no meg egy tizedes törtről (0.00429 – akit érdekel, járjon utána), valamint platóni poliéderekről és az európai szellem kora-újkori válságáról. Novemberben volt ez, jó volt igazi tudósok között lenni, és egy időre megfeledkezni a tudomány születésének négyszázadik évfordulóján Magyarországon a vastagbélrákot hejregőrejtemmel gyógyító táltosokról, az érszűkületet vokálterápiával kezelő sámánokról, az ágyadat az ártalmas tellurikus sugárzás útjából félretoló javasasszonyokról. S áldozataikról, az asztrológiai hantától kábult, magukat léböjttel és hasonlókkal a kórházak felvételi osztályára, ha nem egyenesen a proszektúrára beméregtelenítő szerencsétlenekről.

Hogy hogy jutottunk el a „keelhauling”-tól a csillagokig, onnan meg ide, nem tudom. Bár kell, hogy legyen benne valami logika.