Hoki, Kemény, Bölöni Farkas(4)
2006. október 19. - Lövétei Lázár László
Minimum ötvenszer elolvastam már Kemény István Élőbeszéd című kötetéből az Előkészítő látogatást. Nem tudom, mit szeretek ebben a versben, de a vers végére mindig ott van a gombóc a torkomban. Jó lenne, ha tudnék verset elemezni (és jó lenne egyszer megmagyarázni magamnak, hogy miért Kemény Istvánt szeretem a legjobban a kortárs költők közül). Nem tudom például, hogy esztétikai húzásnak számít-e, de ahogy Káin úrból a vers végére Káin bácsi lesz, az egész egyszerűen torokszorító.
- 2006. október 19.
Csütörtöki hír: szerdán a Sportclub 1–6-ra kikapott a dunaújvári Acélbikáktól. Gond egy szál se (előző nap a csíkiak nyertek 3–2-re). A lényeg az, hogy ott vannak a magyar bajnokságban – és... és... énekeltetik a magyarokkal a Székely Himnuszt. Tudom, hogy rengetegen utálják az SZH-t, csak nem igazán értem az elitista rinyálást. Nem tehetünk róla, hogy nem vagyunk olyan szerencsés helyzetben, mint a románok. Ők ugyanis azt tartják magunkról, hogy: „Romanul s-a nascut poet.” (Azaz: „Minden román költőnek született.”) Avagy a (székely-)magyar mégis Isten kiválasztott népe lenne (lásd: Az magyar és az zsidó néprül...), akinek csak a legjobb költők/zeneszerzők írhatják a himnuszát? Bizonyos Dobszay László például az idei HVG 31. számában nagyon megsajnálja a székelyeket, a himnuszuk miatt. Mert – úgymond – teljesen magyartalan a dallama (Bartók és Kodály állítólag forog a sírjában) és tele van képzavarral. Nem nagyon értek a zenéhez, de annyit még én is tudok, hogy számos „boldog” ország himnusza (mint amilyen az Amerikai Egyesült Államoké is) szimpla kocsmai műdal. De nem és nem! Nekünk kizárólag Liszt, Brahms vagy (jobb híján) Erkel írhatja a himnuszt! Ami pedig a képzavarokat illeti: ha Dobszay úr olvasott volna Nabokovot, sokkal elnézőbb lenne az SZH-val szemben. Nabokov ugyanis azt írja valahol (ha jól emlékszem, akkor a Meghívás kivégzésre című regényében), hogy „a képzavar besorolható az enyhén lidérces álmok kategóriájába”. Márpedig a világnak ezen a táján (is) kijutott a népnek lidérces álmokból. Ebből a szempontból akár még „adekvát”-nak is nevezhető az SZH. Azt hiszem, az elit a nap huszonnégy órájában kizárólag műélvezni akar, és szem elől téveszti a „lényeget”. Én például azt se bánom, ha valaki Fekete Pákó dallamára énekli a himnuszát – ha az tényleg segít neki valamelyest talpra állni...
Persze azért nem árt, ha én is műélvezek egy kicsit. Minimum ötvenszer elolvastam már Kemény István Élőbeszéd című kötetéből az Előkészítő látogatást. Nem tudom, mit szeretek ebben a versben, de a vers végére mindig ott van a gombóc a torkomban. Jó lenne, ha tudnék verset elemezni (és jó lenne egyszer megmagyarázni magamnak, hogy miért Kemény Istvánt szeretem a legjobban a kortárs költők közül). Nem tudom például, hogy esztétikai húzásnak számít-e, de ahogy Káin úrból a vers végére Káin bácsi lesz, az egész egyszerűen torokszorító. És nem ez az egyetlen (szöveg)hely, ahol Kemény sumák módon az olvasó bűntudatára apellál. Ha ez volt a célja a verssel (illetve az egész kötettel), akkor egész biztosan elérte a célját...
Keménytől egyébként New York-ban sem szabadultam meg. Kinn tartózkodásom egyik legnagyobb élménye a Bartis – Kemény beszélgetés volt, épp a literán. De ha már az amerikai élményeknél tartunk, hadd említsem meg röviden az „életre szólókat”:
1. másodszori találkozás Levente-keresztfiammal;
2. Pieter („Paraszt”) Bruegel Aratók című gyönyörű festménye a Metropolitanben;
3. Marc Chagall Én és a falumja a MoMában (nemrég tudtam meg, hogy Chagall nem látott térben, azért olyan „furcsák” a festményei);
4. Constantin Brancusi 7 darab szobra (szintén a MoMában). Most már elhiszem, hogy ő a XX. század legjobb/legeredetibb szobrásza. És ezek után tényleg el fogok menni Székely Levikével Tirgu Jiuba (itt van egy köpésre): kíváncsi vagyok, milyenek lehetnek élőben a Brancusi-főművek: A végtelen oszlopa, A csók kapuja és A hallgatás asztala;
(5.) (bónusz) az egész kibaszott-nagy Bábel-New York.
Bölöni Farkas Sándornak bezzeg még nem kellett nyújtogatnia a nyakát: „A majd három angol mérföldnyi egyenes Broadway utca pompás és gazdag boltjaival, csinos épületeivel vetélkedik a londoni és párizsi elsőbb utcákkal. A több épületek majd mind magános polgárok vagy társaságok tulajdonai, melyek régiség és művészség tekintetében nem oly érdeklők ugyan, mint az európai elaggott városok százados munkái, de csinosságok, kényelmes elrendelésök s az egészen eredeti építési szellem kipótolják a régiség szemléléséhez szokott szem kívánatit.” Méghogy kipótolják!
Hozzászólás