Hol hold, hol nem hold
2006. április 19. - Egressy Zoltán
Joggal merül fel a kérdés, mit csinál egy irodalmi vezető. Nos hát, ha már belekerültem a győztes igazgatói pályázatba, igyekszem beleugatni abba, amit fontosnak tartok. Például ilyen a műsorterv, meg hogy kik rendezzenek. Ezzel kapcsolatban a leglényegesebbnek azt tartom, hogy olyanok, akik akarnak még valamit, ha nem is az élettől, de a színháztól.
- 2006. április 19.
Egerben ülnek két napig a drámaírók. Már akik. Nekem elég volt egy, már itthon is vagyok, mai sofőröm, Kőváry Kati nemrég szállított haza. Kellemesnek bizonyult alapvetően, bár egy jó sort kitalálni egy versbe százszor boldogítóbb, mint egy vidéki turnénap. Viszont az nehéz, ez meg van. És tény, hogy Eger kedves város.
Milyen jó lett volna felsőoktatási tanulmányaimat valamelyik vidéki városban abszolválni. Régebben Szegedbe voltam szerelmes, aztán Pécsbe, mostanában a kisebb városokban tölt el valami nosztalgikus jó érzés, mintha éltem volna bárhol Budapesten kívül. Itt van például Veszprém. De most nem, most Eger van itt. Jöttek, jöttek a drámaírók, volt sok mosoly, kézfogás, nagy ebéd, jártam a vár aljában, ettem tíz gombóc fagylaltot, és majdnem megnéztem két előadást. (Itt kérnék meg mindenkit, hogy értesítsen, ha tud olyan vizezett, tehát rossz vaníliafagyi létezéséről, amilyent a hetvenes években árultak. Vagy kókuszról. Mert már a fagyi se a régi. Már jó. De nekem az a régi hiányzik.)
Ebéd közben Fábri Péter t faggattam szerzői jogi problémákról, ő a terület szakértője. Érdeklődéssel hallgatta egyik aktuális problémámat: Bulgáriában valaki valahol valamikor megrendezte valamelyik darabomat. Ennél pontosabban még nem sikerült kinyomozni a tényeket. Párjának, Kováts Krisztának egy karfiolleves és egy pulykamell között végre elmondhattam, milyen sokat hallgattam A híd felé című számát húsz éve. Párjától, Fábri Péter től megtudtam, hogy a Margit hídra gondolt, mikor írta a szöveget párjának, Kováts Krisztának.
Kőváry Katival elsősorban Veszprémről szoktunk beszélgetni, ő a színház művészeti vezetője, én meg az irodalmi. Joggal merül fel a kérdés, mit csinál egy irodalmi vezető. Nos hát, ha már belekerültem a győztes igazgatói pályázatba, igyekszem beleugatni abba, amit fontosnak tartok. Például ilyen a műsorterv, meg hogy kik rendezzenek. Ezzel kapcsolatban a leglényegesebbnek azt tartom, hogy olyanok, akik akarnak még valamit, ha nem is az élettől, de a színháztól. Örömmel tölt el, hogy az én ötletem nyomán dolgozik majd Veszprémben Telihay Péter, Simon Balázs, Lendvai Zoli, Hargitai Iván, Galambos Péter például. Vincze Jánost szerettem volna még. Egyébként, ha valakit érdekel, Molnár Ferenccel kezd a nagyszínház, a Játékszín pedig Szép Ernő Ádámcsutkájával. Speciel ezt is én akartam, ilyen erőszakos vagyok.
Szép Ernőt én majdnem úgy szeretem, mint Tandori Dezső (akinek milyen jó versei vannak a Mozgó Világban), az Ádámcsutka egyenesen az egyik legkedvesebb kisregényem. Persze tudvalevő, hogy a kedvencekben nagyot lehet csalódni. Szép Ernőben nem fogok, az Ádámcsutkában sem, a színpadi megvalósítástól tartok kicsit. A kedvenceket, bálványokat, különösen a gyerekkoriakat fel kellene képzelni egy nagyon magas polcra, és távolról figyelni őket. Egy idő után már figyelni sem kellene. (Keményen dolgozik egy Bendó Zsolt nevű, Dániában élő, időnként hazalátogató ember azon, hogy találkozzak Törőcsik Andrással, akit én nagyon szerettem, és akiről írtam egyszer egy cikket, amely cikket állítólag ő olvasott, sőt, szeretettel olvasott, Bendó mondta. Én meg úgy vagyok ezzel, hogy talán jobb, ha megmaradnak az emlékeim róla, ha minden úgy marad, ahogy bennem él. Hogy lobog a haja, lassú, de felgyorsul, kicselez nyolc védőt, aztán gólpasszt ad. És kicsit unja. Nem jobb ez így? De. Érdemest ezt megbolygatni? Nem. Ez a Zsolt srác a barátja. Na de nekem nem a barátom! Nekem gyerekkori kedvencem! Nem adom.
Különösen tiszteletreméltónak tartom azon színházi szakemberek részvételét a Drámaíró Kerekasztal rendezvényén, akik nem tagjai a szervezetnek, még csak nem is írók, akiknek tehát hivatalból nem kellene ott lenniük. Vannak néhányan. És hát szép a vállalkozás, cél egyfelől a drámaírók megbecsültségének kivívása (Katona József Pályázat például, aki nyer rajta, szereti, én szeretem), másrészt cél annak elősegítése, hogy valamiképpen az irodalmi élet középpontjába kerüljön időnként a kortárs magyar dráma. Ennek egyébként szerintem a legegyszerűbb módja az, ha nagyszerű kortárs magyar drámák születnek. Ismert, hogy rajtam nem múlik. Nem annyira a szakmainak nevezett tanácskozások kötöttek le, inkább Eger, úgy, ahogy van, valamint az adódó poharazgatások, ha már sofőrrel voltam. Én nagyon bírom, amikor itt-ott összeakadok Zalán Tiborral, most is épp egy színházi büfében akadtunk össze, vele jó minőségű, vidám beszélgetéseket szoktam folytatni. Melyek többnyire úgy végződnek, hogy valaki jön, összeölelkeznek, és ő már messze jár. Vagy úgy, hogy valaki jön, összeölelkezünk, és már messze járok. Aztán legközelebb folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Én nem értem, hol a hold?
Hozzászólás