Gyorsan búcsúzom Esztertől. Ilyenkor, csütörtökön mindig érzem, hogy a hétfő, a kedd és a szerda nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket. És már csak a péntek van hátra. Amikor végre megihatjuk a sábeszi bort, hogy a teremtés azért szép, az ember pedig, bár vannak hibái, mint többek között nekem is, de kap még egy lehetőséget. Talán. A munkahelyi szobában felfordulás jelei, a folyosón nagy, abszolút politikamentes MDF-ládák. Festés, felújítás, reform szaga a levegőben. Leülök, dolgozom. Nem hagynak. Ki-be járkálás. Fülembe rózsaszín füldugót helyezek. Makacs vagyok. Dolgozom. Fél tizenegy tájt egy telefon figyelmeztet, hogy az APEH felé, hangsúlyos a szó, hogy felé, halaszthatatlan kötelezettségeim vannak. A bevallásomban hibát követtünk el, vagyis Éva, Ági édesanyja, mert én nem boldogulok ezekkel a dolgokkal, diszlexiám és diszgráfiám miatt minden ilyenben megbízhatatlannak minősülök. Haladéktalanul javítani kell, de postán nem lehet benyújtani. Ma van az utolsó nap, hogy ezt megtehetem, már így is el vagyunk késve. Ugyanis a múlt évi szabályokat annyiban megváltoztatták, hogy a gyerekek után járó kedvezmény az első és a második gyerek után csak akkor jár, ha van harmadik. Az útmutató azonban sorolja tételesen az elsőtől kedve. Egy elrejtett mondat jelzi csak, hogy ellentétben az elmúlt adóévtől, most csak a harmadik gyerek megléte után érvényes az első kettőre vonatkozó kedvezmény. Ennek súlyos anyagi következményei is vannak. Nagy lélegzetet veszek. A holnapi utazás miatt minden mai tervem felborul. A káoszba omló szobát és csapot-papot hagyva felszedelőzködöm, hogy a délig tartó ügyfélfogadás rendjével és az ügyintézőkkel megküzdve teljesítsem az adófizető kisebbségre háruló feladatomat. A teher egyhavi közalkalmazotti járulékom kétharmadát meghaladó. Folyószámlám tragikus mértékben a mínusz tartományba lendül át. Van tehát dinamikája.