Ma megtudtam, hogy „hibrid” vagyok (vegyes, felemás, keresztezett, torzszülött, félvér, korcs – lásd: Wikipédia), hiszen irodalmár létemre a művek és szerzőik lelki – sőt mélylélektani – aspektusai foglalkoztatnak, nyolcadik éve pedig műhelybeszélgetés-sorozatot szerkesztek és vezetek Művészet és pszichoanalízis címmel. Sokan meg vannak győződve arról, hogy pszichológia szakon végeztem az egyetemen, noha be kell vallanom: csak József Attilát szerettem volna jobban megérteni, amikor beleástam magam a Freud „feltalálta” – és magyar tanítványa: Ferenczi Sándor által továbbfejlesztett – tudományba. A „századfordító magyarról” elnevezett egyesület választmányi tagjaként néhány napja – betegségem idején, távollétemben, de természetesen előzetes beleegyezésemmel – elnöknek is megválasztottak. (A honlapon ez a változás még nem jelent meg.)

Mindez számomra természetes folyamatnak tűnt – egészen idáig. Ma gondolkoztam el azon először, vajon minek köszönhetem – természetesen József Attila iránti szenvedélyes kíváncsiságomon kívül –, hogy szakmai identitásomat ennyire kitágíthattam? Hiszen a nyolcvanas évek közepén az irodalomtudományban még nem volt divat az integrált szemlélet – noha ma sem igazán –, de most már rájöttem, hogy a mesterek (akár közvetlen közelből, akár a mintakövetésre buzdító távolból) képesek meghatározni valódi és potenciális tanítványaik szakmai sorsát.

A megvilágosodás szerdán ért, az Ódry Színpadon, ahol Mérei Ferenc pszichológusra (1909–1986) emlékeztek abból az alkalomból, hogy száz éves lenne, ha élne. Az első előadó, Erős Ferenc professzor – a MÉREI Élet–Mű című tanulmánykötet (Új Mandátum, Bp., 2006) egyik szerkesztője (s a Thalassa folyóirat főszerkesztője) idézte elő bennem e furcsa „magamra ismerést”, amikor az ünnepelt ránk hagyott életművét értékelve, kimondta a bűvös „hibrid” szót, fölvázolva az új, integratív tudományt létrehozó tudós sajátos – szellemi szabadságra, intenzív életélményekre és tudatos önépítésre alapozott – pályaképét.

Vajon lehet-e mesterem, akivel sohasem váltottam szót személyesen? – morfondíroztam magamban, hiszen Mérei Ferencnek csak a legendájával találkozhattam, a mestereimnek tartott, nagyszerű, szintén „hibridnek” tekinthető tudósok – elsősorban Szabolcsi Miklós és Nemes Lívia – közvetítésével. A mai emlékünnepségen azonban személyesen is képet alkothattam erről az irigylésre méltóan sokoldalú, szellemi kalandokra mindig kész pszichológusról, akit a természet olyan ritka képességgel áldott meg, hogy háborúban és békében egyaránt, kizárólag „csak a derű óráit számolta”, akárcsak „Mozart hallgatása közben” Szabó Lőrinc az 56-os forradalom előestéjén.

Tulajdonképpen azért mentem el az emléknapra, hogy megnézhessem Forgács Péter Epizódok M. F. tanár úr életéből című portréfilmjét, amelyről már sokat hallottam – de legnagyobb sajnálatomra a kétórás filmből csak egy elragadó, húszperces összeállítást játszottak be. Viszont fölsorakoztak a színpadon a Mester tanítványai, hogy elmondják: hogyan emlékeznek arra a varázslatos személyiségre, aki már a portréfilm-töredék alapján elbűvölte a nézőket. Ezek a személyes emlékek-élmények – bármennyire magával ragadtak – megint csak az elmulasztott lehetőségek visszahozhatatlanságát tudatosították bennem. Mennyi mindent hagytam ki, amit módom lett volna megtapasztalni! Hiszen a nyolcvanas évek közepén már aspiráns voltam – igaz, két kisgyerekkel nehéz volt összeegyeztetni a tanulmányokat –, de talán be sem fogadott volna a lakásán tartott szemináriumi csoportjaiba a derűs lénye ellenére nagyon is szigorú Mester, hiszen mit keres egy irodalmár-jelölt a pszichológusok között? Akkoriban Szabolcsi Miklós volt a témavezetőm az ELTE Bölcsészkarának Újkori Magyar Irodalmi Tanszékén, s ő nagyra értékelte Mérei Ferenc érzékeny, mélylélektani közelítésű irodalmi szövegelemzéseit. Tőle hallottam először a tanítványai körében évtizedek óta népszerű tudós nevét, s nem győzte dicsérni Mérei művészetpszichológiai elemzéseinek nagyszerűségét.

Mondanom sem kell: rögtön a pszichológus-tanár fogadatlan tanítványává váltam, s minden könyvét elolvastam. A börtönben írt „Lélektani Napló” volt a kedvencem, s „Az utalás lélektaná”-ról írt gondolatait több József Attila-tanulmányomban is hasznosítottam.

Akkor még nem ismertem személyesen Nemes Lívia pszichoanalitikust – csak a műveit, és nem sejtettem, hogy éppen általa ismerem meg közelebbről Mérei Ferencet.

Amikor megjelent a József Jolán-kötetem, Vincze Anna pszichoanalitikus – Hermann Imre unokája – a könyv hatására „pszichológussá avatott”, s beajánlott Nemes Líviához (1919–2006), aki (a Mérei-féle szombati szemináriumok mintájára) minden hónapban egy alkalommal – főleg irodalmi műelemzési – csoportfoglalkozást tartott a lakásán.

Nem én voltam az egyetlen irodalmár, hiszen itt másik titkos mesteremmel, Szőke Györggyel és a legfiatalabb tudós-nemzedéket képviselő Borgos Annával is találkoztam: ők is „hibridek”. (Szőke György -1935-2008 - pszichológus végzettségű József Attila-kutató, Borgos Anna pedig a nőírók életművével, érvényesülésével foglalkozik szisztematikusan.)

Lívia megtisztelt a bizalmával, és 2001. január első napjaiban két napig tartó életút-interjúra fogadott a lakásában, Nyíri Béla operatőr társaságában. (A maratoni beszélgetés az OSZK Történeti Interjúk Tára számára készült. Az „oral history” – a személyes történelmi emlékezés – műfajába már Szabolcsi Miklós videóra vett életútinterjúja során belekóstoltam, és azóta – nem időrendben, hanem névsorban – Gyertyán Ervin, Hidas György, Kaján Tibor, Paneth Gábor,  Péter László, Salamon Pál, Szabolcsi Miklósné és Szentpál Monika is kamera előtt mesélte el élettörténetét. Ezeknek a – rendszerint több nap alatt készült – interjúknak az anyagából eddig két portréfilmet készítettem: az elsőt Szabolcsi Miklósról – József Attila-kutatásai tükrében (ezt sajnos ő már nem láthatta, bár nagyon szerette volna, mert a Magyar Televízió csak halála után érezte „aktuálisnak” a sugárzását); a másodikat Nemes Líviáról, „Liliről” készítettük Szécsényi Anikó rendező irányításával. A filmet először a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület 2007. évi őszi konferenciáján mutattuk be – a nagyközönségnek pedig „Egy óra Nemes Lívia pszichoanalitikussal” címmel 2008. június 2-án sugározta a Duna Televízió.) Ennek a filmnek a képanyagához kerestem olyan fotókat, amelyekkel a család nem rendelkezett: így akadtam az interneten Mérei Ferenc és Nemes Lívia börtönfotójára, amelyet a filmben is fölhasználtunk. Líviát ugyanis – egy Mérei Ferenc ellen indított perben – több éves börtönbüntetésre ítélték.

A mesterek példatára azonban nem volna teljes, ha nem emlékeznék meg azokról is, akik nem ilyen direkten, de állandó figyelemmel kísérték szakmai pályafutásomat, és véleményükkel, tanácsaikkal sokat segítettek abban, nehogy eltévedjek a József Attila-irodalom szakmai útvesztőiben. Szőke György volt az első igazi „hibrid”, akihez Szabolcsi Miklós annak idején elküldött egy írásommal.

Bajban voltam, mert magánlakáson még soha nem kerestem föl ilyen nagy tekintélyű tudóst: hogyan állítsak be, vigyek-e ajándékot, és ha igen, mit? (Milyen érdekes: erről is sokat meséltek a Mérei-tanítványok. A tanár úr kifejezetten fontosnak tartotta, hogy személyre szóló – az ajándékozó és az ajándékozott közti kapcsolatot szimbolikusan kifejező – tárgyat találjanak ünnep idején a csoporttagok.)

Nos, én egy képviselőfánkkal állítottam be Szőke Györgyhöz, bízva abban, hogy megérti a szimbolikus üzenetet. Nem értette: már ajándékozási kényszerem puszta tényétől elképedt. Metsző iróniával kérdezte meg: „Szabolcsinak is szokott vinni ajándékot?” Ez a feltételezés olyan valószínűtlen volt, hogy hirtelen nem is találtam szavakat. Végül kinyögtem: „De hát vele mindig az egyetemen vagy az OPI-ban, a munkahelyén találkozom. A lakásán még sohasem kerestem föl.” Erre megenyhült – és elfogadta az egyáltalán nem kegyeit kereső – a közvetítést szimbolizáló, merkúri jellegű – cukrászterméket…)

Megkülönböztetett figyelmét azonban éveken keresztül érezhettem: e-mailen gyakran visszajelzett, ha hallott a rádióban, és a József Attila-konferenciákon minden alkalommal hozzászólt az előadásaimhoz. Már tudtuk, hogy halálos beteg, amikor eljött a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület őszi konferenciájára, egy elesés után, felkötött karral – s miután végigállta a tömött teremben a húszperces előadást, szót kért, hogy új információkkal egészítse ki az előadást. (Ez az utolsó kép, amely készült róla – a fotós: Horváth Dávid, aki ha teheti, minden szereplésemre elkísér.)

Aktív figyelmét, titkos rokonszenvét csak úgy hálálhattam meg, ahogy Beney Zsuzsának (1930–2006), akit Szabolcsi Miklós halála után megkértem, vegye át a Mester szerepét. Ő meghatódott a kéréstől, de soha nem gyakorolta a rá ruházott előjogokat. Partnernek tekintett, nem tanítványnak. Mindkettejüktől nyilvánosan búcsúzhattam, tudatosítva másokban is mindazt, amit a József Attila-irodalom gazdagításáért tettek.

Zsuzsáról írásban is megemlékezhettem: A költői labirintus röntgenképei. Beney Zsuzsa közelítései József Attilához című esszémet az Eső című szolnoki folyóirat közölte 2008. tavaszi számában (87–91.), de első emlékestemet is neki szenteltem: a majdnem három órán keresztül tartó műsor keretében szinte mindenki megszólalt, akinek személyes köze volt Zsuzsához, az emberhez, a tanárhoz, valamint költészetéhez és irodalmi munkásságához.

Szőke Györgyre is a Művészet és pszichoanalízis sorozat keretében emlékeztünk 2009. február 20-án a Károlyi-palotában, a József Attila Társaság, a Ferenczi Sándor Egyesület és a Petőfi Irodalmi Múzeum közös rendezvényén. 

Csak remélni tudom, hogy nem voltam hálátlan.