17:54. Hazaértem. Lányok a kertben, csúsznak, másznak, megint csúsznak, megint másznak.

          17:55. Egy puszit sem adtok szülőapátoknak? Na, legalább Te! (Nem Te, kedves Naplóm, hanem Imádott Nejem.) Egy percre abbahagyja a viráglocsolást.

          17:56. Jól van, jól van, játsszatok még egy kicsit!

          17:57. Most már menjünk fel vacsorázni! Ne, még ne! De én nagyon éhes vagyok. I. N. megsajnál, fölmegy csinálni valamit. Kaját. Addig én folytassam a locsolást! Vigyázzak, mert táp van benne. Mármint a kannában. Megfogom a kannát. S ekkor, nem egyébkor! Megcsapja az orromat valami! De hiszen ez az! A tápoldat! Azonnal összeáll a kép. Hát így történt, másként nem történhetett! Nem locsoltam reggel, dehogyis locsoltam, volt is időm ilyesmire!

          Kiegészítés a tegnaphoz:

          8:02. Nagylány előrefut, én még a nyitott ajtóban a Kicsiny lábát gyűröm cipőbe. Ő figyelmeztet, hogy „Tátya!”, jelezvén, hogy a táskámat itthon ne feledjem. Köszi. Mehetünk. Tedd azt le, vizes lesz a ruhád! – kiáltok a Nagyra. Csak meglocsolom a virágot! Mire kimondta, bőségesen meglocsolta. Aranyos vagy, valóságos tündér, de most nincs időnk átöltözni. Leteszi a kannát. Majd délután locsolhatsz (ha a Mami megengedi), de inkább a rendes virágokat, ez csak valami gaz. Odalépek, nekiveselkedem, gyökerestül kitépem.

          De nem ekkor történt, hanem két perccel később. Beülünk az autóba. Most veszem csak észre (figyelj, Naplókám, ez a kulcsmozzanat!): kikötődött a cipőm. Behajolok a volán alá, megkötöm. Gyakorlott mozdulatokkal, két-két ujjal csippentve fel a kajla fűzőket. Fel sem tűnik igazán, hogy az egyik fűző vége hangyányit nedves. Valami lébe ért, míg szabadon lígett-lógott, a bejárati ajtó és a kertkapu között. Egy gaz tövében, ami talán virág volt. Most már csak komposzt.

          Csak somolygok aztán, immár ma reggel, míg kanyargok az úttal. És arra gondolok, mennyire fogsz örülni, ha beérvén tudósítalak felfedezésemről.

          10:35. Már rég bent vagyok az irodában, nem késtem el, egyáltalán, nem szokásom. Csak voltak sürgős intéznivalók, nem értem rá Veled foglalkozni. És az e-mailekre még nem is válaszoltam. Leragadtam egynél. „Anatolné ismerősnek jelölt.” Még mindig somolygok, de lehet, hogy már nem sokáig. Rámegyek az iWiW-re, megskubizom, ki lehet ez a nő. B. Anatolné. (Valójában van neki rendes vezetékneve, ami egészen más betűvel kezdődik, de a diszkréció kedvéért azt itt nem közlöm Veled. Viszont a keresztneve – az valami egészen más.) Esküszöm, az életben nem hallottam róla. Kezem már az egeret masszírozza… Jaj, mit művel? Képes volna csuklóból a szívecskére kattintani!

          10:53. Lefogtam a kezemmel a kezem. Átböngészem az adatait. Hamar megy, mivel csak annyit tudat magáról, hogy beszél magyarul. (Ez legalább egy összekötő kapocs.)

          11:11. Közben már a közelemben mindenkit végigkérdeztem – senki nem ismeri Anatolnét. Akkor én alighanem máshonnan nem ismerem. Tűnődöm, két kedvenc ujjamat szaglászom. Folyékonyszappan-illat. Egy közös ismerősünk van: F. Timur. Őt még egy hónappal ezelőtt ismertem meg. Egy időben jártunk általánosba. Vagy egyetemre. Vagy fogászatra. Kebelbarátom hasonló esetekre azt tanácsolja, írjak az illetőnek szívélyes levelet: „Hogy vagy? Mi történt veled azóta? Mikor voltál utoljára fogorvosnál? Még mindig ugyanazzal foglalkozol-e, mint anno?” Optimális esetben a válasz sorai közül kiolvashatóak múltunk közös pillanatai. De ezt egy Anatolnéval nem lehet megcsinálni. Azt se tudom, tegezzem-e.

          11:27. Rákerestem a nevére a neten. Három találat. De egyik sem teli. Rajta van a Petymegi Arborétum támogatóinak listáján. Örökbefogadott egy japán birset. És olykor kijár gazolni is. (Legalább tutira van még egy közös pont.) A másik két találat kevésbé informatív.

          11.50. A telefonkönyvben csak B. Anatol szerepel. Hívjam fel, és érdeklődjem kedvesen a feleségéről? És ha elváltak? Egykor sajgó sebeken tépjem fel az olykor még mindig viszkető vart? Nem az én műfajom. Rákeresek Anatolra. Megtalálom a szakdolgozatát egy vidéki egyetem honlapján (nem azén, amelyre én jártam). „A kutyanevek előfordulásai és területi eloszlásuk.” Tudtad, hogy Petymeg környékén még mindig milyen népszerű a Sajó? Bizony elképesztően.

          13:13. De mikor jártam én Petymegen? Van ott egy autós kemping. Csak százharminc kilométer innen a Velencei-tó. És ha ők nem is Petymegen laknak? Csak van ott egy telkük. De akkor miért az arborétumba járnak gazolni?

          Most segíts, K. N.! Látod, ha napról-napra lelkiismeretesen írtalak volna, most nem lenne egyéb dolgom, mint munka után vidáman hazagurulni, és átnyálazni sárgult lapjaidat. Bizonnyal találnék benned egy efféle bejegyzést:

          „1981. június 20. Jollyval kimentünk sétálni az erdőbe. Vagyis én sétáltam, ő meg kergén rohangászott. Fenyőtobozokat dobáltam neki, ő megkereste, de szerencsére nem hozta vissza őket. Utálom a nyálas, szétrágott tobozokat. Találkoztunk egy kedves házaspárral. Szelíden, de szigorúan rám szóltak, ne engedjem, hogy a kutya lepisilje a szedertölgyet, mert ritka, védett fafaj, és nem csípi a kutyavizelet PH-értékét. (Mi az a PH-érték? – tűnődöm titkon.) Megkérdezték, hogy hívják a kutyámat. Amikor elárultam, fellelkesültek, elkérték a nevemet, lakcímemet, és megígérték, alkalmasint kapcsolatba lépnek velem, hogy a kutyám bekerülhessen egy országos jelentőségű tanulmányba. Azután búcsút vettünk. Vajon mikor fognak jelentkezni?”