hirdetés

Horla Nyitrán

2018. november 29. - Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem

A mai műfajtörténeti szemináriumon váratlanul kinyitódott az ajtó. Ez keltett némi riadalmat, mivel pont a fantasztikus irodalom, konkrétan pedig az Horla volt terítéken. Épp arról esett szó, hogy miként szállja meg fokozatosan Maupassant klasszikus novellájának elbeszélőjét egy láthatatlan, természetfeletti lény, s veszi át gondolatai és mozdulatai felett a hatalmat... – A Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem naplóját Benyovszky Krisztián írta.

hirdetés

Vakító napfényben baktatok a deres városon át. Kellemes illatok lengenek körül, hátizsákomban ugyanis ott lapul a reggeli bevásárló séta fő trófeája: a friss, világos pörkölésű etiópiai kávé; az abszolút kedvencem. Mellette mákos kalács (a holnapi reggelink) és krumplis cipó (a mai vacsoránk).

Derűsen fagyos az idő, közeledem a tanszékhez, s egyre kétségbeesettebben nézelődöm minden lehetséges irányba. Várom, hogy valami „naplós" történjen velem, valami megörökítésre érdemes – szokatlan, tanulságos, mit tudom én. Elég nyomasztó, hogy három prózaíró kolléga után kell felvennem a fonalat, s írni valami aznapi maradandót. Könnyű nekik, náluk a hétköznapiból is különleges, életből irodalom lesz.

Maradnak hát az illatok és ízek. Három órával később azt fontolgatom, hogy írhatnék az ebédre fogyasztott csodás fogasról, lencsés töksalátával és grillezett koktélparadicsomokkal tálalták, ami kétségtelenül a nap másik csúcspontja volt, de ez témának kevés lenne, érzem. Nem vagyok egy Cserna-Szabó.
Mire lemegy a nap, nyilvánvalóvá lesz, hogy csalnom kell egy kicsit. Csúsztatok – két napot.

Ha kedden került volna rám a sor, ezt írtam volna – ezt írom.

A mai műfajtörténeti szemináriumon váratlanul kinyitódott az ajtó. Ez keltett némi riadalmat, mivel pont a fantasztikus irodalom, konkrétan pedig az Horla volt terítéken. Épp arról esett szó, hogy miként szállja meg fokozatosan Maupassant klasszikus novellájának elbeszélőjét egy láthatatlan, természetfeletti lény, s veszi át gondolatai és mozdulatai felett a hatalmat, majd sodorja őt végül az öngyilkosság küszöbére.

Mintha ő, Horla köszönt volna be hozzánk egy pillanatra, meggyőzően cáfolva azt a – diák által ismertetett – leegyszerűsítő olvasatot, mely az elbeszélő, sőt a szerző megtébolyodásának egyértelmű kórdokumentumát látja csak ebben a történetben. Pedig a novella ettől sokkal összetettebb, izgalmasabb perspektívát kínál, ha nem életrajzi függelékként vagy orvosi esettörténetként tekintünk rá, hanem a csodás, természetfeletti és a természetes, racionális magyarázat között vívódó, s ez utóbbihoz minden erejével kétségbeesetten ragaszkodó (fiktív) naplóíró belső küzdelmének magával ragadó vallomásaként közelítjük meg.

Becsuktuk az ajtót, folytatódhatott a referátum. Különös, csodás, fantasztikus; hezitálás, hallucináció, kivetítés, szorongás, félelem...

Újra kinyílt.

Ezúttal is magától; a folyosón senki, csak tánc és éneklés hangjai szűrődnek át a szomszéd osztályok valamelyikéből (módszertani továbbképzés zajlik éppen). A szívbaj helyett már inkább a derű uralja az osztályhangulatot. Akkor jövök rá, hogy szándékolatlanul ugyan, de én segédkeztem a Lény szellemének elődizésében, mégpedig az általam résnyire megnyitott ablak keltette huzattal. Szóval semmi fantasztikum, csak én vagyok a – todorovi értelemben vett – különös. Persze lehet, hogy a dolog (akárcsak a szöveg) nem intézhető el ennyivel. Mivel láthatatlan, Horla azóta már ott ólálkodhat valamelyik diák szobájában – vagy akár az irodámban is (magyarországi magyarul ez is „szoba"). Megissza a kint felejtett vizet, tejet, összetöri az üvegeket, csapkodja az ablakot, ajtót.

Horla folyón, a Szajnán érkezett, a narrátor szerint egy brazíliai hajóról ugrott a partra, s vette az irányt rögtön az ő háza felé. S most döbbenek rá, hogy itt folyik nem messze, egy kőhajításnyira a Nyitra, s ha hajók nem is, de evezősök azért olykor fel-feltűnnek a vízén. Meg arra is, hogy a Maupassant-novella napló formában íródott, akárcsak ez a kis esetbeszámoló itt.

Hát nem különös? Mi több, fantasztikus?!

Mint ahogy később az is eszembe jut, hogy közvetve tulajdonképpen Mauppasant tehet róla, hogy itt vagyok, az ő „realista" novellái voltak ugyanis azok, amelyek kamaszkorom delén először csábítottak el a zsinórban falt krimiktől a „komoly irodalom" felé, majd neki köszönhetően jött aztán Zola, Flaubert, Balzac és a többiek, ami végül eldöntötte, milyen irányban is folytassam tovább az érettségi után (vö: Holmestól a Gömböcig = B. K. Szövegek szeszélye).

S most itt vagyok, az egyetemen (húsz éve már – te jó ég!), és őt tanítom, róla írok.

Hát nem különös? Mi több, fantasztikus?!

A kérdés már csak az, minek a dokumentumaként olvassák majd ezt a bejegyzést az utókor irodalmárai.

Vagy maga Horla.

Mert ő is szeret ám olvasni: „(...) úgy viselkedtem, mintha írnék, hogy megtévesszem őt, mert ő is leselkedett; s egyszerre úgy éreztem, biztosan tudtam, hogy a vállamon áthajolva olvas, itt van, a fülemhez ér!" (Illés Endre fordítása)

Benyovszky Krisztián

Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.