hirdetés

Horul a szurok

2014. január 11. - Filmvilág

Nádas szeme felcsillant, mikor először megkérdeztem, igaz, picit lépett egyet hátra is, táncos, ruganyos lépés volt, köztéren voltunk, a Millenárison, kint a szabadban, a visszahőkölt talán túl erős kifejezés volna rá, villant a szemüvege, fölkapta a fejét, ezzel egy időben a felsőteste picit elfordult jobbra, vagyis valójában kitért a kérés elől a testével, bár mondhatni utat is engedett, tessék, parancsolj... - A Filmvilág naplóját szombatról Forgách András írta. 

hirdetés

Mit van mit tenni, rendezek, rendezgetek, ugyanis ősszel Krakkóban írtam egy darabot (a címe: Szorul a hurok, bemutató 10 nap múlva), amelyik most rendeződik, rendezül – nem is tudom, mért szégyellem, hogy rendezek, vagyis hogy reggel fölkelek, fogat mosok, kávét iszom, megborotválkozom (nem is mindennap), kipucolom a cipőmet (ezt se mindennap, pedig Balassa Péter a lelkemre kötötte), rágyújtok egy szivarra, metróra szállok és egy akaratgép vagyok a Rózsavölgyi szalonban, mert tudnivaló, hogy a rendező lényegében nem más, mint akaratátvivő gép (másrészt látnok, és ez is meglehetősen távol áll tőlem: az értelmezésben erős vagyok, az odafigyelésben, de ez csak fele, harmada a dolognak, talán még valamelyes esztétikai érzékem is van, de a fő mégiscsak az, hogy én mondom meg valaki másnak, hogy mit csináljon), és ez a pozíció mindig jeges rémülettel tölt el: milyen jogon teszem ezt? Azóta, hogy ez először történt meg velem, már hozzászoktam a helyzethez, domesztikálódtam, bizonyos szavakat reflexszerűen mondok színésznek, világosítónak, dramaturgnak, művészeti titkárnak, jegyszedő néninek, és közben nem ég le a pofámról a bőr. A rendezői tevékenység némileg a fordításhoz hasonlít annyiban, hogy legtöbbször valaki más által írt szöveget értelmez, átfordít, és ebben az értelemben viszont kényelmes foglalkozás, ugyanis menetrendszerűen jön a másnap, az üzem, a gyár, a blokkolóóra, próbatáblával, színészekkel, jön az egész szembe az emberrel, igazából olyan, mint felszállni a vonatra: olvasópróba, rendelkezőpróbák, főpróbák, premier. Jön szembe – ez tulajdonképpen megfelel az alkatomnak, tehát (ez a paradoxon helye), ez egy rendkívül biztonságos foglalkozás (eltekintve attól, ha megbukik az ember): napirend van, mint az úttörőtáborban, zászlófelvonással és levonással. Az ősélményem a rendezéssel kapcsolatban mégiscsak a kívülről nem látható sivatagi magány. Csak akkor nyugszom meg, ha ez belesajdul a csontjaimba rendezés közben. Ha észre sem veszem, milyen egyedül vagyok, akkor valószínűleg csak a rutin működik, csak játékmester voltam, közlekedési rendőr.


Emlékszem, a Schroffenstein család, avagy a bosszú című előadás rendezésének első napján (Kleist, who else?) – lassan 20 éve volt, mostanában csak úgy dobálózok a 20-30 évekkel (sőt, 40- 50 évekkel) a történeteimben (“nagy idők tanúja”: például életemben először 50 éve láttam Petrit, az I. ker. Attila u. 33. alatti ház udvarán, focimeccs után gubbasztottam a fán, alkonyult, nagyon jók voltak ezek a verítékes, poros pillanatok, hűvösen tapad az ember hátára az ing, szép fekete porzoknija van, 63 ősze volt, késő nyara, amikor a belső kertben megjelent egy fura alak – igazán nem tudhattam róla, hogy ő lesz a (a) barátom 20 év múlva –, kissé vékonyan és szálkásan beledőlt a térbe, és mögötte, lemaradva egy lány, a Mosonyi lány, Alíz, akinek az öccsével értékes régi érméket cseréltem jelvényekre, mint egy indián, kacatokért adtam aranyat, jött, jöttek, nem beszéltek, alkonyodott, Gyuri 19 éves volt, én 11, de a képe úgy belém égett, hogy azóta is látom, ahogy jön, a belső kertben, odalent, előredőlve a térben, látom a némaságát) –, szóval akkor jöttem rá, hogy nem tudom, fogalmam sincs róla, mért jön be a színész a színpadra. Nagyon ideges lettem ettől a gondolattól. Jó, bejön, mindenképpen bejön, de miért? Addig ezzel a kérdéssel nem kellett foglalkoznom.

Fotó: Fortepan

Ja igen, a Nádas-regényből írtam ezt a darabot, a Szorul a hurokot, a Párhuzamos történetekből (egyik fejezetének a címét kölcsönöztem a darab címéül), a cselekmény 1961-ben játszódik, már a vállalkozás maga hübrisz, ezt viszont szeretem, Nádas szeme felcsillant, mikor először megkérdeztem, igaz, picit lépett egyet hátra is, táncos, ruganyos lépés volt, köztéren voltunk, a Millenárison, kint a szabadban, a visszahőkölt talán túl erős kifejezés volna rá, villant a szemüvege, fölkapta a fejét, ezzel egy időben a felsőteste picit elfordult jobbra, vagyis valójában kitért a kérés elől a testével, bár mondhatni utat is engedett, tessék, parancsolj, a szemüvege villanását láthattam a szeme huncut vagy kihívó csillanásának, igaz, el is mosolyodott, s tudjuk, a mosoly többnyire fokozza a szem csillogását, a szem felragyog, de ez az a fajta mosoly volt, amelynek során a száj egyik sarka kicsit erősebben húzódik föl, féloldalasan ínyes mosoly, a fogait is kissé kimutatta, a foga fehérét, amelyben némi öntudatlan gúnyt, gyanakvást vagy védekezést is vélhettem fölfedezni, amit nem akartam észrevenni, illetve úgy döntöttem, hogy naiv, egyszerű gyermek leszek (60 éves gyermek), annyira megörültem a spontán beleegyezésének (habár a kisördög valahol azt remélte bennem, hogy elutasít, és akkor egy színházi kalanddal kevesebb), s persze a saját gyanakvásáért, vagy a finom malíciáért, amelyet maga is észlelt magában, a kedvességével és közvetlenségével kért bocsánatot (“Csináljátok!”), de látszott, hogy tényleg meglepődik, valósággal megfiatalodik a saját meglepődésétől, kissé kacér is lett, amikor nagy levegőt véve előadtam neki a látomást, ami Takács Katit nézegetve fogant meg bennem, egy nappal korábban, az Egyetem téri Café Alibiben, miszerint a színésznő maga Nínó, Lippay-Lehrné Demén Erna –, az író utóbb viszont, amikor már közelgett a megvalósítás órája, valami olyasmit írt emailben, hogy azóta is azon vigyorog, hogy én ezt hogy képzelem, mivel lehetetlen, ami viszont, mint általában minden felém sugárzó kétely, kifejezetten erőt adott, energikussá és tettrekésszé tett.

Bánfalvi Eszter és Takács Kati a próbán

Egyébként most, hogy a regény egyes fejezeteit újra nagyítóval vizsgáltam és vizsgálom (és ámulok és bámulok a mondatok és bekezdések szerkezetén), világos lett számomra, hogy a film lenne az adekvát kifejezési forma Nádas műveihez. Monory M., hajdan Mész András rendezett még a Főiskolán egy emlékeim szerint nagyon meggyőző vizsgafilmet valamelyik Nádas-elbeszélésből (megnézem a neten, hopp, megvan: = Zsúr. Kisfilm Nádas Péter novellája nyomán. Készült 1976-ban. Rendező: Mész András. Forgatókönyv: Nádas Péter – Mész András. Adás: MTV. 2. 1992. márc. 28. 19.00 – 19.35. “Oroszlánkörmök.” Főiskolás vizsgafilmek a képernyőn c. sorozat keretében. A film előtt Mész András és Makk Károly beszélget), és pár éve láttam az Emlékiratok könyve egy epizódját ugyancsak a főiskola vetítőjében: két fiú egymással szemben egy tisztáson, kb. ennyi történik, mondataikkal a leheletük is megüti a másik arcát, nézik egymást és beszélnek, hosszan, elképesztően izgalmas volt a regény textúrája a film mellett, alatt, fölött, az ideje az egésznek, és most bátyám filmjéről, a Saját halálról nem is beszélek, amelynek során a vágóasztal mellett hosszú időn át érzékeltem és élveztem a mondatok és a képek különleges viszonyát, az időzést, amelyet a film az egymást váltó állóképek és a mozgóképek sorozatával is felidéz.

Takács Kati a próbán

Szorul a hurok, ezen a címen nem én vagyok az első, nem is Nádas, aki írt valamit. A cím nyilvánvalóan egyszerre persziflázs, illetve utalás egy gondolkodásmódra. Három könnyű példa: “Sorozatgyilkos tartja rettegésben New York lakóit. Tizenegy hónapon át tizenegyszer ölt és most is arra készül. Január következik, az új év kezdete. Vajon ki lesz a következő áldozat?” (1989-es film). “Az 1810-es években az Old Bailey számított London egyik legforgalmasabb utcájának. Itt komorlott a Newgate börtönépülete, és időről időre itt gyülekezett a kíváncsi, borzongásra vágyó tömeg a nyilvános kivégzésekre. Charles Corday portréfestőnek már csak hét nap volt hátra az életből. Azzal vádolták, hogy meggyilkolta a nem éppen feddhetetlen erkölcsű grófnét, akinek az arcképén dolgozott.” (Bernard Cornwell regénye, 2004.) “Amikor a biztonsági kamerák rögzítik, amint egy ügyvezető igazgató meggyilkolja cégtársát, aki nem értett egyet üzleti elképzeléseivel, az ügy teljesen kézenfekvőnek tűnik. Azonban Cathy Davis ebben nem olyan biztos. Bár minden bizonyíték arra mutat, hogy a gyilkos Everett Myers, a szívtelen üzletember, Cathy egy olyan sötét titkot fed fel a Myers család múltjából, amely új fényt vet a nyomozásra…” (2007-es film).


Ahogy Nádas írta az És-ben: “Demokráciában sem a vesztest figyeli, hanem a győztest, s hogy épp hová kell állnia. A feszültség növekedésével a tömegszórakoztatásban így lesz kultusz tárgya a bűnözés, azaz a siker, a győzelem bármi áron. A minden rendű és rangú sorozatgyilkosok, a skrupulusoktól mentes gazdasági bűnözők, vagy éppen a tisztakezűek szervezetten randalírozó, az igazság nevében gyilkoló, militáns bandái lesznek a demokrácia mitikus hősei. Az elkövetők és a leleplezők.” (Ami mellette szól, s ami ellene, 2013. szeptember 13.)

Néha azzal csapom le a színészek kérdéseit – mi a fenét kérdez annyit, csinálja meg! –, hogy ez csupán egy trailer, egy ezer órás film másfél órás trailere. Jól hangzik, indokolja az éles vágásokat és a stílusváltásokat, de hogyan kell egy trailert eljátszani, hogy ne paródia legyen belőle? Hát, vannak erre ötleteim. Mindenesetre most pusztán arra a gyomoridegeimben vibráló egyszerű mondatra készülök: “Csináljuk meg még egyszer.”


Forgách András

Portréfotó: Németh Dániel

Filmvilág

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.