Reggel felvittem Pestre Bertukát, Operába ment az osztálytársaival, délelőtti koncertre, izgatottan, csinosan. Már évek óta zongorázik. Azt hiszem, nem lesz belőle művész, ami egyáltalán nem baj. Becsületesen játszik, de csak a mások örömére. Ha végzett a darabbal, elmosolyodik és kifut a kertbe, hogy megbeszéljen valamit a kutyával.

     Gyors vásárlások, majd menekülés vissza Zebegénybe. Útközben gyökeres karácsonyfát nézegettem több helyen is, mindig, meg-megállva, de nagyon drágák, 8-10 ezer Ft között van egy normandiai fenyő. Ha ezt a szót hallom, Normandia, nemcsak arra gondolok, hogy jó lenne beutazni, de Kormos István hangján szólnak a fülemben a sorok: cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia / alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia. Biztosan te is vagy így, ha hallottad őket, Pilinszkyt, Weörest, Nagy Lászlót vagy Latinovitsot verset mondani, onnantól kezdve gyakran az ő hangjukon szólal meg benned a vers. Ez, a mai az utolsó netnaplóm, igyekszem mielőbb megírni, hogy ne éjszaka kelljen dolgoznom, este barátaink jönnek, legjobb pálinkámmal várom őket, gönci kajszibarackkal, egyenesen a lelkésztől. Lelkésztől lélekig.

     Beülök könyveim közé. Találomra nyitok ki néhányat, és leírom azt, ami róluk most azonnal az eszembe jut.

     Márai. Mészöly Miklós kapcsán írta róla Mészáros Sándor itt, a Literán: (…) nyafog a mindig és mindenütt jelenlévő irigységről. Nekem hiányzik ez a nyafogás a magyar irodalomból. Egy hónapot adtam magamnak, hogy befejezzem biográfiáját, amelyre szerződtem egy kiadóval.

     Örley. Bármikor, a legszépségesebb nyári éjjelen is előfordulhat, hogy meteor zuhan ránk, séta közben. Persze ezt senki nem hiszi el, esélye elhanyagolható, de gondolj arra, hogy a cigarettázó Örley István tüzér hadnagyot és katonaszökevényt egy már lefújt légiriadó után ledobott bomba ölte meg. Aránytalan halál.

     Mikes. Szerintem levelei az első magyar novellák. Több mint 40 év száműzetésben, Rodostóban. Mária Teréziára gondolok és híres mondatára (ex Turcia nulla redemptio). Milyen pitiáner. Európa leghatalmasabb birodalmának uralkodója elutasítja egy öreg, magányos, minden társát eltemető férfi kérését: csak egyszer, még egyszer haza, Zágonba.

     Kosztolányi. Ezt a kötetet, lapjaira esett szét, még egyetemistaként vettem a Bartók Béla úti antikváriumban, nem messze az akkori Mozgó Világ szerkesztőségétől, ahová első verseimet vittem. Egyiket sem közölték. Igazuk volt.

     Salamon Pál. Jól emlékszem azokra a napokra, amikor A Sorel ház olvasásán kívül képtelenség volt mással is foglalkoznom. Ritkán éreztem ilyet. Ilyenkor az ember alig eszik, inni azért iszik, de nőknek nem telefonál, ez biztos. Vidékre akartam menni, csikót venni, felnevelni. Hajamat is levágtam, nehogy úgy járjak, mint Absolon a Bibliában. Nagyon fiatal voltam.

     És végezetül: ha Zebegényben jársz, kapaszkodj fel a Kálvária-dombra. Megérzed majd a víz hűvös és az erdei fenyők szúrós szagát. A kettő, a víz és a fa szélkeverte illata adja ki Zebegény illatát. Nézz szét a trianoni emlékmű tetejéről, láthatod a Dunát, a szemközti partot, Kós Károly templomát, a falu központi terecskéjét és a környező dombokra épült villákat. Ha akkor pontosan délután fél 5 lesz, megszólal a kis kápolna harangja, jelezve egy szerződés aláírásának időpontját. Hogy ne felejtsd el soha. És ha már láttad az élőket, menj végig lassan a stációk előtt, lefelé visz majd az utad, s nézd meg a halottakat is a temetőben. Gondozott, mindig kitisztított sírhelyek között sétálhatsz, akárha házak kertjeiben. Tetszeni fog, hogy Zebegény nem veszi tudomásul a régi igazságot, miszerint a temetők is meghalnak egyszer, mint minden, ami az emberek világához tartozik. Aztán, ha nem kívánod tovább folytatni érzelmes sétádat, és a Kálvária utcán térnél vissza a faluba, ne felejts el bezörgetni hozzánk: jó szó és pohár bor, ezt ígérhetem.

     Addig is...