A naplopó bajban ugyan nincs, ám dolga csöppet sem könnyű, tekintve, hogy az előző hetet Nagy Gabi írta e hasábokon elképesztően magas színvonalon; a legnehezebb szeren, felemás korláton mutatott be olyan gyakorlatokat, amelyekre a bulgár és a keletnémet zsűritag is csak szabadkozhatott az adható pontszámok korlátos maximumára nézve. Nem kétséges, hogy ezekbe a magasságokba-mélységekbe nem követheti szeretett kollegáját, ezért könnyedebb műveleteket mutat be, gyűrűre sem merészkedik, legfeljebb a szekrényen hajt végre néhány tigrisugrást, a fején babzsákkal, nem hazardírozva tesz pár kört óvatos léptekkel, kislabdát hajít a belátható távolba körültekintően.  

Nem kockáztat tehát, de nem mehet el amellett, hogy szombaton tartotta záróbuliját a Bem mozi. Ismét egy hely, aminek nyomát pizzával vagy bankjegyekkel veti majd be a világvárost álmodó képzelet. A Bem kis mozi volt mindig, olyan, mint a boldogult emlékű, körúti Bányász, az újpesti Fény vagy a Bartók Béla úti Haladás. A naplopó számára ezek nyári mozgók voltak. Kamaszéveinek nyaraiból gyakran heteket töltött a kihalt városban, flangált a hétvégén teljesen elnéptelenedett utcákon, bekukkantott a hűvös főzelékszagot sóhajtó kapualjakba, megmártózott a borgőzös, néha gyomorszagú talponállókban, és útja gyakran vezetett ezekbe az apró filmszínházakba, mert tudta azt, ami a nevezett intézmények homlokzatán a miheztartás végett feltüntetve volt: A mozi élmény, szórakozás. Az előcsarnokokban zsigerig húzódó, finoman nyirkos ájer, a falak pórusaiba férkőzött cigarettafüst, kékköpenyes jegyszedőnénikék, kockaleves-fényben finánclábas trafikárut dohányzó pénztárosnő fogadta. Olyanok voltak ezek a nyári mozik, mint egy középiskolás, ifi kézilabdameccset eldöntő szabaddobás – időn túliak. A nap-számos annak drukkolhatott minden alkalommal, hogy tizenegy sorstársat fedezzen fel maga körül, ugyanis ennyi néző kellett, hogy a gépész elindítsa a tekercseket. Hogy mit látott a Bemben a mozikórász, arról nem szól a fáma, a memória-lemezen nem maradt ilyen információ. Az intézmény, talán valami kényszerszünet után, mégis túlélte a romboló lendületű, se presszót, se mozit nem ismerő fordulatot, hogy aztán Kántor László Új Budapest Stúdiója keltse új-régi életre. Társasági hely lett elsősorban, afféle, mint a Vörösmarty büféje volt. És persze, nem utolsólag filmeket is vetítettek.  

Most azonban, úgy tűnik, a Bemnek is befellegzett. Leoltják a villanyt, felcsapódnak a székek. Lemegy az utolsó végefőcím. A szokásos aláírásgyűjtés, az eddigi hízelgő tapasztalatok alapján, nem biztos, hogy eléri célját; a naplopó tippmixen mindenesetre tíz-az-egyhez.meglepetésnek kabalából játszaná. A méltatlankodó rekviemet az utolsó komoly punk-zenekar, a Flash húzta. Barcs Miklós elpusztíthatatlan frontemberi lendületével, egy jottányit sem engedve mondanivalójából, vörösborral dúsított nejlontömlőjét meg-meghúzva, a repertoárt nem szűkítve és évtizedek óta nem szélesítve adta tudtára mindenkinek, hogy ez így nem járja. A viszont közönség járta, az ropta rendesen; Barcs nyakán lógtak a rajongók, mikrofonjába elragadtatott, artikulálatlan, sámáni szólamok keveredtek, ő azonban nem hőkölt vissza, épp ellenkezőleg, egyre izzóbb hőfokon hozta azt a punk-recitativót, amire e hazában egyedül ő képes.

A naplóvető szombaton a Duna-parton ballagott hazafelé, a fenséges, roppant sodrású, hordalékos víz áradó erővel, teljes fegyverzetében hömpölygött mellette a lezárt, alsó rakparton, ahol néhány gyalogos ődöngött, pár biciklista tekert. Igen, ez a város akkor él, akkor mutatja szabad arcát, ha valami megbillenti flegma rendjét, gondolta. Ide árvíz kell, taxisblokád, hófogság, áramszünet, tőzsdekrach, minimum istenverése. De erről esetleg majd később, bővebben. Mindemellett kötelességünk, hogy szép és reményteli energiákkal kényeztessük magunkat és embertársainkat; a rosszkedv a luxus, ezért álljon itt egy költemény az emlékiratíró kedvenc, hontalan költőjétől, kéziratból, Nikodém Miklóstól. Népi csujjogató: Eszem a farod állását, / tudom a bankkártyád számát. / Ujjujjujjujjujj