hirdetés

Hullámvölgy

2007. július 18. - Györe Gabriella

Ily mondatokban méz és epe foly, / Egyfelől vérző kín, másról mosoly. / De szó csak szó, – s a megsebzett szivet / A fülön át gyógyítni nem lehet. – mondja Brabantio, Desdemona apja az első felvonás harmadik jelenetében a dózsénak. Nekrosiusnál ebből semmi sincs.
hirdetés

A szőke szemérmetlenül becsúszik a vaskos lábak közé, s már sodorják is tovább az események. Folyó hídnézetből. A nagy folyók mind elérik a tengert, énekelték valakik valamikor, s az álmaink mind velük futnak tovább. Oly jó lenne, hogyha szabad lennék én is mint a szél, s az otthonom lehetne a nagyvilág. Valaki, akivel sok évvel és egy évvel ezelőtt is énekeltük, két nap múlva esélyt kap rá, hogy zsírjával zsírosítsa az anyát, a földet, s húsával emelje a terméshozamot. Jó úttörő negyven évesen, ahol tud, segít. Legyen neki könnyű.
 
A lapos. Helyi nevezetesség. Itt (ott) tavaly Peer Krisztián az áradás ellenére kukoricát főzött (sütött?), s pár nap alatt közösséget teremtett. Büfé, fürdőhely, ideális környezet. Az idén az esték egyelőre a JATE klubban kezdődnek – tudom meg, míg a Keresők előadás után mellette igyekszem megbeszélni a jövő heti beszélgetést. Bringán teker, gyalog vagyok, naná, hogy igyekszem. A JATE klub egy pincehelyiség, koncert van, bágyadt zenészek bágyadt hallgatóknak nyomnak bágyadt muzsikát, vagy csak én fáradok, kimenekülök, otton, édes otthon, alig tíz percnyire a boldogság, csak a Virágig kell eljutni, aztán onnan a főútig, aztán át a hídon, aztán át a parkon és ott. Egy darabig.
 
Tengernyi dolog, írható és írhatatlan. Földközi? Adria? Földközel. „Othellonak is köze volt mindkét tengerhez… A Földközi az édes élet… mámorító, gyönyörű, simogató és megközelíthetetlen. Lenyűgöz és ugyanazzal a lendülettel vegyes érzelmeket kelt: mintha-mintha neked is otthont adna, ha kérnéd. Az Adria legészakon Itáliában inkább tó, mint tenger. Ez nem von le a szépségéből, csak másképp értelmezi.” A Tisza-parton mit keresek?
 
Délelőtt. A Meno Fortas előadásáról készülnék írni, Othellóról, akinek több tengerhez is köze volt. Kisebb tenger a szobában is, az ablaktáblákon betűz a nap, vele betűzöm én is a hőgutás napot percről percre, felfrissülés nélkül: lassú mozdulatokkal tempózom saját tengeremben.
 
Állóvizekből el vagyunk látva. Lásd mondjuk Balaton, ahol most tone-izálják izmaikat az ifjak, Zánka, úttörőtábor, debütáló új fesztivál, csütörtökön mondjuk KFT és Bikini, vállvetve esszük a hamburgert és várjuk, hogy jöjjön a füredi, mert utazunk már, szép a tavaszi délután, rózsaszín sötétül az estre, és szép a nyár is, de szebb az ősz halántékú rockzenész, legszebb a télikertben. A sár a cipődre szárad míg leérsz a költőhöz a térre? Apu, ha eltévednek a nagy folyók, akkor lesznek a tavak? Vagy a tavak gyerektengerek, akik nem nőttek még nagyra? Balatoni nyár. Illusztrációk: fesztivál-honlap, Zánka úttörő retro, a tábor történetéről, képekkel. Bejegyzés az úttörőváros könyvébe, külön ajánlom a kép bal oldalán a fotós arckifejezését. Ezért pár évvel korábban garantált bebörtönzés járt volna. A Kádár és Castro 1972-ben is szép darab.
 
Ily mondatokban méz és epe foly, / Egyfelől vérző kín, másról mosoly. / De szó csak szó, – s a megsebzett szivet / A fülön át gyógyítni nem lehet. – mondja Brabantio, Desdemona apja az első felvonás harmadik jelenetében a dózsénak. Nekrosiusnál ebből semmi sincs.
 
 
Desdemona (Egllé Spokaité) ajtót cipelve érkezik a színpadra, az ajtó körül zajlik játéka az apjával (Povalis Budrys), aki végül elengedni kénytelen. Othello (Vladas Blagdonas) egyedül térdepel a velencei törvényszék előtt, hogy beszámoljon a szerelem keletkezéstörténetéről.
 
 
Csak hogy lelkéhez közelebb legyek - mondja Desdemona a dózsénak, indokolva, miért szeretne Ciprusra menni a velencei hajóhadat vezető férjével. E mondat szintén nem hangzik el – Nekrosius előadásában Othello az addig tengerparti kövekként használt, lefordított és egybekötözött teknőket húzza körbe-körbe a színpadon, hogy saját hajói mennek a viharban Ciprus felé, vagy a törökök hajói süllyednek éppen el, végül is mindegy is. A vihart hatalmas szél a színpad hátterében helyet kapott széltől cibált vitorlák, melyek egyszerre függőágyak is, valamint a fejvesztett ide-oda szaladgálás jeleníti meg.
 
 
A hajók lassú egymásután érkezéséből semmi; Cassio lefokozásából csak a tény; a szerelmesek jelenetei, a gyanúját titkolni igyekvő, még el sem fogadó Othello és Desdemona békülése,
 
 
 vagy későbbi jeleneteik, Jago feleségének, Emiliának (Margarita Ziemelyté) ártatlan évődései emlékezetesek.
 
 
 Nekrosius a kibonyolítással sem sokat törődik, Othello megfojtja Desdemonát, jönnek, felfedezik, mindenki elfordul tőle, azaz körbeülik a hitvesi ágyat, Otello közelebb ülne egy székkel, ahányszor megpróbálja, annyiszor emelik meg az ágyat és vonulnak bonthatatlan egységben arrébb. Mikor lezár, Othello elveszett ember. Be- és felismerés, megbocsátás kizárt. Szép jelenetek.
 
A gyanú felmerül: Othello már nem az, akivel elindultak a tengeren, Desdemona visont ugyanaz. Vacsorajelenet ---
 
 
 
 
 
Othello féltékeny dühében az ajtóknak csapkodja Jágót, az ajtók vizet izzadnak. Fenntartják az elemi erejű árvízi sodrás előtt a tudat kereteit? Míg az otthonos belső térben, a szerelmi házasságban élsz, addig nincs a kinti elementáris káosz, nincs az örvény, nincs a víz mélybe rántó ereje? Méltatlan a tér, a művelődési ház színpadán az oldalfalnak támasztva az ajtók, vajon mennyit gondolkodtak rajta, hogyan oldják meg az elhelyezését? Az eredetiben falba szervesülhetnek? Úgy tudom elképzelni. A belső tér a még tiszta tudatot, az ajtókkal is kizárt külső, vizes rész, mely a nézőtér és a színpad közti árok is, ahová le-lenéznek, mint tengerre, szakadékra, árokra, titokra, a már bomló tudatot jelképezi?
 
Jágó (Rolandas Kazlas) néhány mozdulatáról, okkal vagy ok nélkül, valamiért Bogdán Zsolt Woyzeck-alakítása jut eszembe Mihai Măniuţiu rendezéséből, a Kolozsvári Állami Magyar Színház eőadásában. Ahogy az ökölbe szorított kéz ujjain veszi számba a lehetőségeket, s egyre gyorsabban forognak az őrjöngő bosszúvágytól fűtött gondolatok cikázásától az ujjak, párhuzamban Woyzeck nyugalmában is őrült, összeszorított öklű számlálásaival, ahogy menetel és tűr mindent, a végsőkig, rendületlenül. Más irány, azonos mozdulat.
 
Benne is ugyanaz az őrület munkál, amit Othelloban ébreszt fel: más irány, azonos mozdulat.
 
S mindet valami öröknek ható keringő ütemére, amit az első jelenetben intonálnak rögtön a színpadon (díszlet- és jelmeztervező: Nadezda Gultiajeva, zeneszerző: Faustas Laténas).
 
ACUD Színház: A megbeszélés. Egy trilógia harmadik része, kedden. Szerdán játsszák végig az egészet a régi zsinagógában. A zsűritagok között Podmaniczky Szilárd, Forgách András, s itt van Goda Gábor is, ő válogatta a SZASSZ-programot, ha kérdezem, lelkesen beszél róla. Ha kérdeznék, milyen a szép férfi, lelkesen beszélnék róla, s gondolkodás nélkül nevezném meg zsinórmértéknek, tán még Kantnak is igaza lenne egy pillanatra. A látványa, mit tengernek a Földközi: Tisza-parti tengerszem.
 
A darab, amit hoztak, az Artus Sztéléje, 16-án ment itt, látható otthon, az Artus háza táján, a Sztregova utcában is. Nem értek a táncszínházhoz, zavarban vagyok, ha írok róla, de az utóbbi idők legprofibb díszletét és egy érzékeny előadást lát, aki megnézi, egyedi elemekből és klisékből is építkezik (itt a klisét az érzelmek vagy bizonyos események kifejezésére az érthetőség kockáztatása nélkül alkalmazható, a táncszínházi produkciókba szervesült elemként, semmint negatív értéktartalmakat megjelenítő kifejezésként definiálnám), s meggyőzőbb akvárium-jelenete van, mint Szász Ópiumának. Sok mindenen kell átlépnie, -esnie és -eveznie a főhősnőnek, míg a Sztélé felépül.
 
Amiért itt vagyok, az a Thealter és a Szassz: előbbi a Szabad Színházak XVII. Nemzetközi Találkozója, utóbbi a XIII. Alternatív Színházi Szemle. Szeged már csak ilyen: egymást érik a színházi előadások, gigantikus musicalektől a párszemélyes nézőtér előtt bemutatott szoba-táncszínházakig, kis túlzással. A tér, amelyben az ACUD Színház játszik, az ALTERRA kortárs művészeti központ és a MASZK egyesület rejteke, a Régi zsinagóga. Ha a tőle nem túl messze lévő új zsinagógára pillantunk, a megkülönböztetés nem egészen érthető, hiszen a régi egy klasszicista stílusú, dísztelen épület, az új egy magát idősebbre maszkírozó, gyönyörű, magában már tudássá izmosodó sejtéssel érzetten, kifelé még jól titkolhatóan korosodó úrinőre emlékeztet, aki élete egyik jelentős eseményére cicomázta föl magát, de fogadjuk el, a régies stílusú díszes épület az új, s a dísztelen, modernebbnek ható épület a régi, belsejében csak az üresség és a színpad túloldalán, a négy oszlop által tartott boltív alatt egy festett oszlopos timpanon, benne fénypászmák közt a tízparancsolat. Lehetne, akár, I’ten szeme. Az egyik oszlop lassanként kidől. Gyengébb darabok játéka a kvíz-kérdésnyi hit-jenga: hány oszlop tartja a tízparancsolatot a levegőben? Épp annyi, mint I’ten szemét?
 
Az ACUD-probéma megoldása holnapra marad. Tengernyi kérdés.

Györe Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.