Vannak dolgok, amelyeket egyszer majd nélkülöznie kell a világnak, és bizony, mi is közéjük tartozunk. Mi, személyesen, no meg az EX, életünk szerves része. Nem örülünk annak, hogy a számunkra fontos és kedves dolgok nem örökkévalók, de azért persze bízunk abban, hogy mégis azok. Hiszünk ellenben abban, hogy az eltűnő fogalmak közé tartoznak majdan a határok. Pedig ez is hagyomány, hátizsákjainkban visszük sok-sok éve ide-oda azt, amit vinni vagy mondani akarunk. Mondjuk Vajdaságba/Vajdaságból, persze. Oda EX, ide pálinka, a szőke  nő a vonaton (jó ötvenes) ismerősként köszönt Röszkén a sínbuszon, avagy ahogy ahajt mondják: a sínón, fene tudja, rövid vagy hosszú i-vel kell-e, köll-e írni, nekem így, hosszan esik jól.  Szóval kiül cigizni a vonat lépcsőjére, ismét elmeséli, amit legutóbb húsvéthétfőn, előző visszautunkkor, hogy nehéz az állandó utazás, verejtékesek a csempész mindennapjai, bár ez még istenes ahhoz képest, amikor Ausztráliába utazott, no az maga volt a horror, Szingapúrból Perthbe még oké, na de a Párizs-Szingapúr, huszonöt óra repülőn, azt nem kívánja senkinek. Továbbá jobb időt is szeretne a rövidebb vonatozás mellé, nem is értem, a felhős-hűvöskés miért rosszabb klíma a cigicsempészethez, mint a július elején elvárható kánikula, de sebaj, beszélgetni már úgysincs idő, még elmondja, hogy majd befagyott a segge a szegedi szabadtérin, de megnézte Vidnyánszky rendezésében Az ember tragédiáját, aztán a vonat indul, a vámosok elmentek, összeszedi az előlük eldugott cigiket. Saját kulcsa van a műszerfalhoz, a kábelek és kapcsolószekrények közé dugja a kék Viceroyokat, a többit az ülések mögé rejtette, pillanatok alatt összeszedi,  nincs idő totojázni, az idő pénz.

Csak bennünket kutatott át a vámos amúgy, a többiekkel nyilván külön alkut kötött. A maradék EX-ek mellett (nem sok maradt, van annyi olvasónk Vajdaságban, amennyit a kétszer két vállunk elbír) a pálinka jelenthet csak kockázatot, ismét megússzuk, pár nyeletnyivel hozunk csak többet a megengedettnél, óvatosak vagyunk, ahogy mindig. Igyekszünk jól fogalmazni, megkeresni a rejtett összefüggéseket és párhuzamokat vonni olyan terekben, ahol másnak nem jutna eszébe a számunkra nyilvánvaló logikai ív – teszem azt – a Pizsama vagy a Kém között. (A nagybetűk egyszersmind a legutóbbi két számunk címei, bizony.) Nem vonnának párhuzamot e két távoli fogalom között, mi szeretünk meghökkenteni, örülünk minden sornak, amit nekünk írtak. Amikor azt mondja a szerző, hogy nélkülünk ez a büdös életben nem jutott volna eszébe. Különben is sok mindent szeretünk: egymást, a szerzőnket, az olvasóinkat, a pálinkát és a reggelig tartó beszélgetéseket. Szeretjük a meghitt ösvényeket, ahol ínyencekkel futhatunk össze egy pálinkára, sörre, borra vagy bablevesre, és szeretünk visszajárni. Szeretünk eljárni a Dombosfestre, kicsit sajnáljuk, hogy elmúltak azok az idők, amikor pálinkából volt a fő honor: akinek tetszett a felolvasása, az kapott a legjobbik meggyből, akinek meg nem, annak maradt a szilva és punktum. Szóval a közönségszavazás is volt ott a javából.

Azt mondja a jó Virág, szerkesztőtársunk és persze barátunk, Virág Gábor, Aaron Blumm, hogy ne is kérdezzem tovább a falu épületeinek hányatott sorsáról, mert csak elszomorítom. Idén ki szerette volna vinni az irodalmi tábort a vasútállomásra, a vasút omladozófélben levő raktárába, de csak olyan bérleti szerződést tudott volna kötni a szerb vasúttal (íróbarátunk mellesleg a falu jegyzője, jelentsen ez bármit, elégedjünk meg itt most azzal a hevenyészett definícióval,  hogy ő a helyi önkormányzati képviselők testület által választott elnöke), mely szerint évi kétezer-négyszáz euróért a bérbeadó egyetlen jogot biztosított volna a bérlőnek: azt a saját magának fenntartottat, hogy akármikor semmissé nyilváníthatja szerződést, és a felújításra befektetett pénzt egész biztosan nem téríti meg. Így azután rohad a Monarchia-korabeli épületegyüttes, a szebb időket megélt resti és az a hat lakás, ami alkotóház, vagy bármi is lehetne. Bármi, ahogy belőlünk is lehetne, nem fukarkodunk az ötleteinkkel a kishegyesi, a Literán is oly sokszor megidézett poétikus löszfal árnyékában.  Mesés Péter, Szerbhorváth György, Keresztury Tibor, Rajsli Emese olvastak fel – beszélgettek velem, Bozsik Péter főszerkesztő bevezető áldásával. Jó volt, na. Nem bánjuk, hogy periférián vagyunk, szeretünk itt élni, a végek is szeretnek bennünket. Biztos megvolna a világ nélkülünk is, de az is biztos, hogy akkor hülyébben nézne ki.

Józsa Márta

Ex Symposion