Húsvéti másnapló
2006. április 16. - Szlukovényi Katalin
Egy-egy kiragadott részlet belső arányai alapján nem vagy csak kifejezetten rosszul lehet következtetni az egészre. Hiszen épp ez a gond saját történeteink mesélhetőségével: ahhoz, hogy akinek meséljük, értse az egyes részletek helyiértékét, nem elég a kiragadott mozzanat, szükség lenne a teljes kontextus ismeretére. És hány emberrel van időnk, kedvünk, esélyünk ennyire megosztani önmagunkat?
- 2006. április 16.
Hosszú nekikészülődés után úgy indultam neki az útnak, mint a horgász, aki belelógatja a zsinórt a Keleti Pályaudvar vízszürke áramlásába, milyen történet halászható ki ebből. (A disszertációs témámban kutakodva találtam egy amerikai zsidó novellákból szerkesztett antológiát, amelynek mottója: "Isten azért teremtette a világot, mert szereti a történeteket". Hát, teleológiának nem túl biztató.) A peronon két élénkzöldre-lilára festett punk ifj csókolózik, a lány arca tele van stoppolva piercinggel, a fiúé is, de mértékkel, milyen szépségesen egyszerű lehet így különbözni, ilyen egyszerű elkülönbözések révén közösséget találni, hamis ábrándozás; a vonat késik, aztán csak elindul, szeretem az IC-k hangulatát, az előttem ülő férfi cirillbetűs újságot olvas, a mögöttem lévő alig húszéves apa németül oktatja csimotáját, mellettem angolul beszélget egy pár, előttük franciául a másik, mindenki otthon a saját EU-konform különségében, én is a magaméban: Lakótárssal telefonon konzultáljuk a másnapi érkezése részleteit, harmadmagával nálunk alszik, apu is hív, azt ígéri, hogy kijön elém az állomásra.
Oda érkezem, ahonnan kezdtem a hetet: Győr, langyos koraeste, virágillat, a Városháza előtt nyílik a magnólia, amit kiskoromban tulipánfának hívtam, apu sehol, elérni sem sikerül; elindulok hazafelé, a helyi elit a helyi színházba tart, öltönyök, vasárnapló szoknyák, az épületen sokat mosolyogtam annak idején, a tető mint egy síugrósánc, a nevén még többet, mért tart igényt egy lokális intézmény a "Nemzeti Színház" rangjára, mennyivel semmitmondóbb ez, mint volt a Kisfaludy; Húsvét, az ünnepi hangulatból nekem most csak a gyakorlati dilemma jut, hogy vidéki városban hol található ilyenkor netkávézó nyitva, ahonnan elküldhetem a szöveget a literának, bemegyek a Nosztalgiába, gimnazista korunk kávéháza, a pincér ad egy tippet, állítólag a színház tövében van esélyem, tipikusan vidéki módon magyarázza el a pontos helyet, utcanév egy szál se hangzik el, a sarki nonstop bolthoz és egyéb közismert intézményekhez tájolunk, némi nehézséget okoz, hogy tíz éve nem élek itt, de azért megtaláljuk a közös nevezőt, aztán, ha már itt vagyok, leülök megírni a mai napot, közben apu is megtalál, elmegy megnézni a szóba jöhető két netkávézót, plusz egy ismerőst, én közben igyekszem befejezni a szöveget, úgy néz ki, akármennyire kifogásolhatók és döcögnek a részletek, a közkeletű nevén életként summázott egész valahogy mégiscsak elműködik.
Miközben írok, mellettem egy fiú, két lány, a fiú hentes, az egyik lány panziós, mindhárman szépek, huszonévesek, és mindhárman bor mellett a szerelem hiányáról panaszkodnak egymásnak. Ez némiképp abszurd. Ülök a generációs paradoxon közepette - kellemes kávézóban sokan megbeszéljük egymással, hogy milyen egyedül érezzük magunkat, ahelyett, hogy megkeresnénk azokat, akikkel a magány nem verbális reflexióban oldható fel, ennek a mechanikáját sose értettem -, percekben mérhetően elunom, inkább írok tovább.
Eltűnődöm: tekinthető-e ez a hét az életemből vett reprezentatív mintának? Aligha. Egy-egy kiragadott részlet belső arányai alapján nem vagy csak kifejezetten rosszul lehet következtetni az egészre. Hiszen épp ez a gond saját történeteink mesélhetőségével: ahhoz, hogy akinek meséljük, értse az egyes részletek helyiértékét, nem elég a kiragadott mozzanat, szükség lenne a teljes kontextus ismeretére. És hány emberrel van időnk, kedvünk, esélyünk ennyire megosztani önmagunkat? Egykori jóbarátom mondta, hogy tapasztalata szerint a barátok száma konstans: az ember figyelmének kapacitása nagyjából lényegében nem változik, és ha az általa szükségeltnél kevesebben tartoznak hozzá, addig kepeszt, míg telíti a létszámkeretet, ha többen, akkor kénytelen szelektálni. Hollandiába ment férjhez, évek óta nem beszéltünk: Annak idején mindenem tiltakozott az elv ellen, a barátságot érzelmi és nem statisztikai alapozottságú műfajnak akartam elgondolni, akartam benne hinni, hogy önzésnél és körülményeknél erősebb a két személyiség között kialakult, egyikük által sem kisajátítható többlet, s hál'istennek van még néhány ember, akikkel ragaszkodunk ez utóbbi verzióhoz, de mind gyakrabban sodródom olyan beszélgetésbe, amelynek alapján gyanús, hogy hátha neki volt igaza. Most is: pénteken váratlan, vidám és hosszú e-mail a lánytól, akitől a Darwin-naptárat kaptam, s aki South Carolinában dolgozik évek óta. Rá két napra hív Zs., aki még gimnáziumi ex-padtárs, ő Madisonból jött haza Húsvétra, mikor találkozunk? Aztán visszafelé Budapestre - tipikus ünneputáni diákvonat - volt collegistatárssal futunk össze, pár hete költözött vissza müncheni és bécsi tanulások után, alig kezdünk beszélgetni, a neki háttal ülő lány megfordul, ráismert a hangomra, anno együtt jártunk skandinavisztikára. Nagyszerűen végigdumáljuk a másfél órát, felfrissítjük egymásra vonatkozó adatbázisainkat, mindhárman kétségkívül jól érezzük magunkat, intellektuálisak vagyunk, személyesek meg viccesek is, ahogy kell, leszállva mégsem kivédhető az érzés, hogy nem sokat veszítettünk volna, ha erre a beszélgetésre nem kerül sor. S erre az érzésre rímel a tévében kicsomagolás közben véletlenül elcsípett film: Az óceánjáró zongorista lengedája (Igen kérem, kilóg a lóláb, ez már nem vasárnap hanem hétfő, mea culpa, de tényleg nem találtam netet az ünnepi Győrben, csak már visszaérkezve, szégyellem magam, hintsék be sóval a helyemet, süllyedjek az archívumba, akkor is így alakult). Meg akartam nézni annak idején, valahogy nem jött össze, s most döbbenetesen telitalálatként hat egy csomó mozzanata, nem részletezem mindet, csak azt az egyetlen vonatkozását, ami idevág. Nevezetesen, hogy narrátor nélkül nincs elbeszélés: a főhős életének története csak az elbeszélő kitartó figyelmében képes az esetleges epizódokból értelmes egésszé összeállni. S épp ezért eleve kudarcra ítélt vállalkozás valakinek az életébe egy hétnyi napló kulcslyukán át bekukucskálni. Legfeljebb szórakoztató fragmentumok sikeredhetnek belőle, ami ugyan nem semmi, de valaminek kevés. Jó esetben is olyan örömmel vegyes hiányérzetet hagy maga után, mint egy jelentéktelen, egyéjszakás kaland.
Hozzászólás