Egyszer már valahol megírtam ezt: huszonkét évesen vidáman lépdeltem a Helsinki Egyetem lépcsőházában, amikor az ottani Magyar Tanszék március 15-e alkalmából kiállított tábláin megláttam a huszárokat, már sírva léptem ki az utcára, a nagy hóba. Biztos valami olyasmi járt a fejemben, hogy itt sanyargok az örök tél birodalmában egykedvű, kiegyensúlyozott emberek között, békében, nyugalomban, pedig otthon már egyenesítik a kaszákat, nyergelik a lovakat. Hej, ha én is köztetek lehetnék... De most már olyan régóta vagyok itthon egyhuzamban, hogy inkább hányok, ha huszárt látok.
Ez így teljes egészében persze nem igaz. Legutóbb a halifaxi huszárokat láttam, és azok is szíven ütöttek. Bár ez a tanulságos Truffaut-film (L’historie de Adèle H.) éppen arról szólt, hogy vigyázzon a lány, ha huszárt lát, mert lehet, hogy még a józan esze is odalesz.
Frankofilek biztosan ismerik Adèle H.-t a hetvenes években volt ő nagy felfedezés. Mármint az, hogy ha újraolvassuk Victor Hugo életét, rájövünk, hogy még egy klasszikussá merevedett életpályában is akad feminista ínyencfalat. Ugyanis amikor ő úgy döntött, hogy távollétével tüntet a kis Napóleon puccsa ellen, tőle függésben élő női családtagjait fosztotta meg személyes szabadságuktól. Nem lehet csodálkozni, ha becsavarodtak.
Pedig biztosan érdekes volt az 1850-es évek elején a festői Jersey szigetén élni, amely akkoriban nemzetközi emigránsközpontként működött. Még magyarok is éltek ott. ’48-as emigránsok, például Perczel Mór és Teleki Sándor (ld. koltói kastély, Petőfi, Szeptember végén), valamint úgy ötven francia republikánus. Mivel utóbbiak nem voltak hajlandóak visszavonatni egy III. Napóleont gyalázó cikket, 1853-ban a száműzetésből száműzetésbe kényszerültek: a harminc kilométerre lévő Guernsey-re hurcolkodnak át.
Hugo fiatalabb lánya, az 1830-ban született Adèle még Jersey-n ismerkedett meg a daliás Alfred Pinson huszárkapitánnyal, aki talán feleségül is kérte akkor, de a házasságból nem lett semmi. Telt-múlt az idő. Adèle-nek legszebb leánykorát kellett a papához igazodva politikai demonstrációval töltenie, 1863-ra érthetően megzizzent. Harminchárom évesen vette a bátorságot, és az időközben Halifaxba helyezett kapitány után szökött Kanadába. Egyedül. Otthonról megfenyegették: vagy azonnal férjhez mész, vagy azonnal hazajössz. „Férjhez mentem” – táviratozta Adèle 1863 szeptemberében.
Ezt odahaza az újságok is megírták (Pinsont „Krím hőseként” – brave de Crimée – méltatva). Pedig dehogy ment férjhez az a lány. Szobácskát bérelt, hosszú levelekben győzködte az akkorra közömbössé vált Pinsont szerelmükről, és álöltözetben leskelődött utána. Amikor a férfit Barbadosra helyezték, oda is követte, már lerongyolódott, kifejezéstelen tekintetű roncsként (az akkor a szigeten élők közül akadtak, akik felfigyeltek Adèle H.-ra, említik leveleikben, visszaemlékezéseikben, az említések utóbb meg is jelentek összegyűjtve). A Hugo-család a hazugságot elfogadva nem is nagyon érdeklődik a bolond lány után.
Végül 1872-ben egy Madame Baa nevű asszony hozta Franciaországba Adèle-t. Az időközben megözvegyült Victor Hugo nagy zavarában rögtön felpróbálta a barbadosi mamát. Soha nem volt még fekete nővel (posztkolonialisták, figyelem!), nem tudta kihagyni a soha vissza nem térő alkalmat, jegyezte be naplójába spanyolul, mert kényes kérdéseknél erre a nyelvre váltott. Aztán a Saint-Mandé-i elmegyógyintézetben helyezi el feltehetően skizofréniában szenvedő lányát.
A filmről szóló ismertetések egyike figyelmezteti, az óvatlan nézőt, hogy ne tévesszen meg minket Isabelle Adjani tündöklő szépsége, mert Adèle már javában hervadozott. Aha! (feministák, figyelem!) Szóval megérdemelte? Elmúlt harminc éves, úgyhogy az ember már tényleg szívesen belerúgott volna egyet? Amúgy ez valóban zavaró. Nehéz megérteni a huszárkapitányt: jó, hogy a legszebb nőt is unja valaki, ráadásul még elmebeteg is, de miért kell ezt a gyönyörű teremtést folyton kíméletlenül elhajtani? Legalább egyszer, vagy kétszer…
A történet legvége a filmben már nem szerepel. Adèle addig zongorázgatott az elmeszanatóriumban, amíg apja és összes testvére el nem halt. Unokaöccsével és –húgával osztozott a milliókat termelő Victor Hugo-jogokon. Elborult elmével, de vagyonos dámaként hunyt el nyolcvankét évesen. Hiába, az őrült nőket nem érdemes a padláson elzárni, az idő nekik dolgozik.

Szécsi Noémi