Huszárvágás
2006. április 20. - Egressy Zoltán
Ugyanakkor nagyon utálom, amikor híres ember halálakor az emlékezők alapvetően magukról mesélnek, úgyhogy be is fejezem. Az is igaz, hogy több mesélnivalóm nincs, többször nem találkoztunk szerkesztő-költő relációban, én a továbbiakban elsősorban már nem verseket írtam.
- 2006. április 20.
Régen, mikor Bella István az ÉS versszerkesztője volt, én meg diák, vittem neki verseket egyszer. Elolvasta az elsőt, és annyit mondott halkan: „szép”. Részint azért örültem neki, mert akkor még azt hittem, sokkal fontosabb, hogy szép legyen egy vers, mint hogy jó, másrészt azért, mert valaki, aki akkoriban fontos volt nekem, pont ilyesmit mesélt magáról. Ő Nagy Lászlónak adta oda 18 éves korában a verseit, aki sokáig olvasgatta őket, aztán azt mondta róluk: „szép”. Ugyanakkor nagyon utálom, amikor híres ember halálakor az emlékezők alapvetően magukról mesélnek, úgyhogy be is fejezem. Az is igaz, hogy több mesélnivalóm nincs, többször nem találkoztunk szerkesztő-költő relációban, én a továbbiakban elsősorban már nem verseket írtam.
Hosszú ideje nem értem, milyen alapon nevezi magát az egyik oldal „nemzetinek”, szemben a másikkal, amely tehát nyilván „nem nemzeti”. A „nem nemzetiek” miért nem mondják el mindennap, hogy ez értelmetlenség? Most olvasom, hogy a keresztény-nemzeti aktivista hadsereg pár furfangos tagja telefonon felhívja a „nem nemzeti oldal” szavazóit, megköszöni a kormánypárti jelölt nevében, hogy bejuttatták a parlamentbe, sugallva tehát, hogy körzetükben eldőlt minden, nem kell elmenni vasárnap szavazni. Hihetetlen. Vagy ez a „választási csalás”-szöveg. Én nagyon utálom az emberi butaságot, de aki a naivitással, tudatlansággal, és az ezzel többnyire együtt járó alapjóindulattal aljasul visszaél, azt meg még jobban.
Kiszakadt a párnám, elszálltak tollai. Így a ma reggeli futballozás után (Elektromos-csarnok, 0 néző – ez egy másik társaság, nem a keddi. Itt majdnem mindenki színész) elmentem Ágival a KIKÁ-ba. Ő nem próbált, én meg ráérek. De túl sok volt a párna. Az volt a baj velük, mint ami a szépségversenyekkel. Túl nagy a választék, elmegy a kedvem, mit tudom én, melyik a legszebb. Párnában mondjuk inkább legjobb. Nem vers az, vagy lány. Vettünk egyet, vittem a hónom alatt, ezzel mentünk fel az emeletre ebédelni. Nagyon nagy dolog, hogy nem vertem le semmit. De mi történt? Sültkrumplit magában nem lehetett kérni. Nem adott az adó asszony. Azt mondta, csak köretként ad.
Meglepetést okozott, hogy Ági nem vásárolt kaspót. Mindig szokott, bármiért tér be egy üzletbe, vesz, ha lát. És most nem.
A Tescoban is jártunk. Tényleg nem térnék vissza a témára, de az is olyan szánalmas, hogy a 168 óra, vagy a Narancs szinte mindig le van takarva Demokratával, Heti Válasszal, valamivel. Véletlenül mindig rácsúsznak. A Népszabadságon, hopp, ott egy Magyar Nemzet. Lazán, mintha valaki csak pontatlanul tenné vissza. De hát ezzel foglalkozik valaki? Állnak lesben? Mulatságosak a szaunában dolgozó polgári körök is, ahogy, mintegy véletlenül, elkezdenek beszélgetni félhangosan, de olyan átlátszó az egész agitáció, hogy az ember összemosolyog. Ha tud kivel.
Kedvelem a szaunát.
A futást is kedvelem, bár inkább az abbahagyását. A végét tehát. Tulajdonképpen azt szeretem, amikor már nem futok. Az ember olyankor örömmel köp, elégedettséget érez. A Postás-pályán temérdek kilométert tettem már meg. Közben rossz. Ám kevésbé unalmas, mint az úszás. De kit érdekel ez?
Van egy megtisztelő felkérésem, egy nagyon nagy budapesti színház nagyon híres mesedarabot mutat majd be ősszel, rám vár az átdolgozás feladata. A jelenetek katasztrofálisak, szituációk halvány nyomokban sem fedezhetők fel, a figurák iszonytatóan vérszegények, lenne munka szépen, de most félelem ütötte fel a fejét a amerikai jogtulajdonosokkal kapcsolatosan. Ragaszkodnak az eredeti meseszövéshez. Lehet, hogy így csupán egy finoman felpumpált fordítást szabad készíteni, kár lenne. Nehéz ügy. Amikor a Kolibri Színházban Popeye-t kellett volna írnom, ott is megszületett a szerzői jogi problémákkal kapcsolatos színházvezetői félelem, ott is joggal, ezért nem lett Popeye. Lett Fafeye, a tenger ész. Semmi köze a Popeye-hez. Jó, hát hasonlóan írja a nevét. Mondjuk tengerész ő is. Meg pipázik. Fenyő Iván volt az eredeti Fafeye, aztán elment Amerikába, akkor átvette a szerepet Szabó Győző. Egyik jobb Fafeye, mint a másik. Paradicsomot meg Rezes Judit játssza, jaj, hát őt is nagyon szeretem. A történetnek egyébként tényleg semmi köze nincs semmiféle Popeye-sztorihoz. Ez egy huszárvágásos megoldás volt annak idején. A szóról színész-rendező barátom jut eszembe, aki pár éve rendezte egy rádiójátékomat. A vágás napján este találkoztunk egy színházban. Néző volt ő is. Én meg persze hogy az. Tudtam, hogy hosszabb lett a felvétel a megadott időnél, kérdeztem, meg tudta-e oldani. Mosolygott, igen, egy huszárvágással. Kicsit vágott belőle. Az egyszerűség kedvéért a végéből. A főszereplő utolsó, nagymonológjának a felénél járt le az idő. Bizonyára tétován bólogathattam, mert biztatni kezdett. Hogy jó lett. Egyébként tényleg jó lett.
Elkísértem Tamást a csellópróbájára. Hétfőn koncertje lesz, amennyiben áll még akkor a város, és a „választási csalások” miatt az ütődött barom nem robbant ki forradalmat. Tamás fantasztikusan játszik, mindent fantasztikusan csinál, két perce járt az Eötvösbe, és már rajzkiállítása volt a folyosón, de ez mindegy is, ha nem csinál semmit, az is fantasztikus, és Juli is, reggel írt a kis betűivel levelet nekem, csak már haragszom magamra, amiért állandóan könnyek gyűlnek a szemembe tőlük. Ha mondanak valamit, ha csinálnak valamit, folyamatosan meghatódom. Öreg lehetek én már. Ilyen izé. Érzékeny. Öreg.
Hozzászólás