Már napok, egészen pontosan hétfő óta azon jár az eszem, hogyan is áll most a helyzet ebben a mi országunkban. Hétfőn halt meg ugyanis Franz Joseph Otto Robert Maria Anton Karl Max Heinrich Sixtus Xavier Felix Renatus Ludwig Gaetan Pius Ignatius von Habsburg-Lotharingen, az az ember, akit óvodista korában minden jog, törvény és szokás szerint arra neveltek, arra készítettek fel, hogy ennek a mi országunknak a királya, Ausztriának császára, és mit tudom én még milyen csatolt részeknek mittudoménmicsodája legyen. Rendben is van ez így mi másra is nevelték volna. Persze közbejött azután ez meg az, ne részletezzük, hosszú egy történet ez, többségünk (vagy kisebbségünk, ahogy vesszük) ismeri is úgy ahogy, de azért két részletet csak kiemelnék belőle. Ez a bizonyos ember, nevezzük most már egyszerűen Habsburg Ottónak, egészen 1961-ig nem mondott le a trónról, vagyis alighanem komolyan gondolta, hogy jó lenne még lennie császárnak-királynak, vagy valami hasonlónak, noha 1936-tól tagja, 1957-től pedig egyenesen alelnöke volt a Páneurópai Uniónak. Mindegy, volt, ahogyan volt, végül mégiscsak lemondott arról az amúgy is röhejes trónigényről, s hopp, máris demokratikus európai politikussá vált. Na jó, ez most úgy hangzik, mintha viccelnék, pedig annak ellenére komolyan gondolom, hogy én nyilvánvaló okokból

nem lehettem különösebb híve a családjának, főleg akkor nem, amikor jómagam is abban az életkorban jártam, amelyben őt magát az uralkodásra készítették fel. Azt is el kell mondjam, annak a politikai irányvonalnak sem vagyok különösebben híve, amelyet ő immár demokratikus keretek között vallott magáénak, de el kell ismernem demokratikus voltát, s ezt elismernem tulajdonképpen nem is esik nehezemre. Vagyis úgy gondolom, az utolsó olyan magyar állampolgár, aki még joggal képzelhette magáról, hogy ennek a mi hazánknak egyszer majd a királya lesz, úgy öregedett és halt meg, hogy őszintén gondolta, Habsburg Ottóként egy fikarcnyival sem illeti őt meg több jog bármelyik másik magyar állampolgárnál. Erre pedig csak annyit mondhatok: respect.

Hacsak nem. Most ugyanis áttérek végre a mai napra, hisz az a tulajdonképpeni feladatom, hogy ennek a napnak a naplóját írjam meg. Mivel néhány elintéznivaló hülyeségen és kellemetlenségen (számlák befizetése) kívül nem sok teendőm akadt, volt időm gondolkodni, és eszembe jutott Benjamin Libet. Ő volt az az amerikai pszichológus, aki, ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek elején elvégzett kísérletében arra a meglepő eredményre jutott, hogy az ember tudatos cselekvését időben megelőzik bizonyos mérhető agyi impulzusok, amiből kénytelen volt leszűrni a következtetést, hogy mielőtt cselekszünk, és ezt tudatosan tennénk, egyszerűbben mondva mielőtt leesne nekünk, mit is csinálunk, az agyunk már régen kiadta a cselekvésre a parancsot. Vagyis az idegpályáinkon természettudományos eszközökkel mérhetően zajló, tőlünk (vagyis attól a bizonyos, mindenki által magáról elképzelt Éntől) függetlenül megtörténő impulzusok irányítják az életünket és cselekedeteinket, márpedig ebből az következik, hogy a vallásos-misztikus determinációs elméletek mellé oda kell immár biggyesztenünk a természettudományosan megalapozott determinizmust is, amely kimondja: nincsen szabad akarat. Libet, korábban a szabad akarat híve, maga is megrémült ettől kissé, és azt fűzte hozzá saját kísérletének eredményéhez, hogy oké, ezt mértem, de azért az Én, ez a tudatos izé, azt mindenképpen meg tudja akadályozni, hogy az idegpályák valami marhaságra vegyék rá az embört, annyi ideje azért még van. Nomármost a vita a neurológusok között tudomásom szerint mind a mai napig tart. Ki azt mondja, hülyeség ez az egész, bizony van szabad akarat, mások azt állítják, de hát hölgyeim és uraim, a mérések, a mérések! Én nemigen szeretném eldönteni e vitát, de ma elgondolkodtam, vajon ez az egész dolog Habsburg Ottóval, mármint hogy lemond a trónról és a demokratikus európai politizálás színterére lép, nem is az ő döntése lett volna, hanem csupán egy biokémiai folyamat végeredménye? Vagy az, hogy manapság a magyar országgyűlésben egyes galádok önfeledten, kedélyesen buziznak és cigányoznak, nem is rajtuk múlik, nem az ő döntésük, hanem csak egy félrecsúszott idegpálya csúf játéka a koponyájukban? Vagy pedig ez itten

szintén csupán a DNS-ek kissé szerencsésebb konstellációjának lenne az eredménye? Én nem döntöm el, ki-ki gondoljon, amit akar.
No és igen, ma még meghallgattam a Bartók Rádióban a Társalgót. Szoktam volt hallgatni amúgy is a közrádiót, szeret(t)em a kulturális műsorokat, és mindig örömmel mentem, ha beszélgetni hívtak. Ma azért is meghallgattam, mert leadták azt a beszélgetést, amelyben bemutattuk az Ex legutóbbi, Kém című számát. Márpedig én nemigen emlékeztem már úgy egészen százszázalékosan pontosan, mit is mondtam akkor és ott Kishegyesen, ahol a felvétel készült. (Aki nem tudná, mi is az a Pöndöl, vagy elfelejtette volna, lapozza vissza a literán Keresztury mester nagy felfedezőket idéző dombosfesti beszámolóját.) Nos, Turi Timi okosakat kérdezett, én meg tőlem telhetően válaszoltam. Hanem a szívem az elszorult, amikor azt hallottam: a mikrofonnál Győri László. Vagy ez is, ez az egész is csupán az idegpályák idióta játéka?
Szóval, szépen lassan véget ért a nap. Én meg most megyek, mert egy pendely nem sok, annyit sem csomagoltam, márpedig holnap már, ha nem is a tenger, de a Neckar partján, Gaál Tekláéknál lógatom a lábam kis családommal, majd néhány nap múlva Gáll Tibiéknél, a Spree partján. A Józsa Mártával, Bozsik főszerkesztővel és Bretter Zolival ma estére betervezett icce bort pedig majd megisszuk, ha visszatértem e lángoktól ölelt kis országba.

Mesés Péter

Ex Symposion