hirdetés

Igazi netnapló

2011. július 10. - Ex Symposion

De Szemes is sokkal inkább emlék, mint valóság. Az anyafolt emlékhalmok talaja, amiknek a fölsorolása kitenné a Rendszerváltás gyerekszemmel nyári különkiadását. Német rendszámú autók zsúfolásig; a szemközti büfé, akiknek megbízásából körbe kellett kerékpároznom a strandon, azt kiáltozva, hogy „Mais! Mais!" ... - Az Ex Symposion műhelynaplójának utolsó naplózója Pályi Márk.
hirdetés

Nehéz úgy írni naplót, hogy nincsenek napjaim. Nem a napirendre gondolok, hanem a napok valóságosságára, a napnak napként lehetséges fölfogására. Alapvetően a valóság fölfogására, ami már sokkal inkább képzetként jelenik meg a számomra, mint valóságként. Nem találom a szavakat, egyrészt, másrészt nem nagyon hiszek bennük. A fogalmi azonosság nyilvánvalóan valamit kihagy. Talán éppen azt, ami miatt a személyes valóságom immár nyolcadik éve a valóságképzetem lerombolódottsága. Hannah Arendt azt mondaná, társadalomban egyáltalán nem lehetséges valóság, csak analóg sémák. És akkor mégiscsak ezeket kell – beteljesítés helyett – összetörni ahhoz, hogy valamennyire megközelíthessük a képzetektől mentes valóságot.

Így hát most nem marad más lehetőség, mint hogy dekonstruáljam a netnapló-írásomat, ha már magammal is ezt teszem. Úgyis, amikor szerkesztek, akkor is nehéz eldöntenem, hogy a lapot szerkesztem-e vagy magamat.

Exes karrierem azzal kezdődött ugyanis, hogy megtaláltam a gyerekkori rajzaimat: tévéújság-másolatot, politikai plakátokat, s még azon melegében fölvetettem Mesés Péternek, hogy nem csinálhatok-e majd egy Rendszerváltás gyerekszemmel című számot. (Noha az első publikációm is az Exben jelent meg, Tolnai Ottó tette be néhány késő kamaszkori írásomat az egyik 2003-as számba.) Nem sokkal később azt a hívást kaptam tőle, hogy Krusovszky Dénessel együtt bevesznek a szerkesztőségbe, hogy így hajtsunk végre a lapon fiatalítást. Könnyen jött siker. A lapszámmal aztán, ami végül tavaly jelent meg, valóban magamat is konstruáltam kicsit. Vári Gyuri szerint az összes szöveg rám hasonlít benne. Őszerinte.

A számról amúgy a héten kirúgott Marton Éva készített velünk műsort a Kossuth Rádióba. Nála fölkészültebb és értőbb szerkesztő nem is nyúlhatott volna a témához. Lubickoltam a stúdióban: pont azokat a kérdéseket tette föl, amelyeket a legfontosabb volt megválaszolni a lap kellő bemutatásához.

(Ha már itt tartunk, be kell vallanom, hogy a Rádió hangja számomra Nej György volt. A királyi adó hírműsorainak szerkesztő-műsorvezetőjeként azt a megbízhatóságot sugározta felém, hogy mégiscsak van hazám. Tíz évvel ezelőtt például, amikor a Balti-tenger partján dekkoltam egy nyomasztó kisvárosban a Hel-félsziget csücskén, így fogalmaztam meg az otthonomtól való távolságot: „Nej György hangja már nem hatol el ide.” Most, hogy őt is kirúgták… talán ennyit a hazáról.)

Krusovszkyval tehát némileg poszt-Ex-esek vagyunk, a hajdani Új Symposiont már nem ismertük életnagyságában. Ha minden igaz, Dénes jövőre egy Test–Emlékezet témájú számmal készül, ami szerintem az egyik legizgalmasabb közeljövőbeli témánknak ígérkezik.

De térjek (vissza – a zárójel az idei első, Pizsama-számunkat is szerkesztő Szegő Jani kedvéért) magamhoz, és kényszeredetten, erőltetetten legalább lokalizáljam a mai netnaplót: Balatonszemesen írom ezeket a sorokat. Mióta eljöttem a fővárosból az elviselhetőbb hőség területére, azt vettem észre, hogy el is felejtettem, honnan jöttem. Mintha nem lenne bizonyos, hogy volt-e valami előtte egyáltalán. „Kit érdekel, honnan jöttél / isten hozott nálunk, testvér” – ez az évtizedes Anima-sor jutott aztán eszembe, amit akkor ismertem meg, amikor először aludtam a kamaszkori legjobb barátomnál, és valóban – döbbentem rá – ugyanezt éreztem. Akkor az életem megmagyarázhatatlan fordulópontjának tartottam, ma pedig már tobzódom a magyarázatokban: a nagyszüleim hajdani szemesi nyaralója számomra mindenekelőtt egy emlékfolt az anyám testéről. Test, emlékezet. Ha ebbe az övezetbe lépek, még jó, hogy elfelejtem az előzményeket. „Visszamegyek a test elé, a meleg tejbe” – Nemes Z. Márióval szólva.

Itt aztán, miközben Adam Michnik esszéit fordítom az ősszel megjelenő új esszékötetébe, és maszekba még Peter Orlovsky verseinek fordításával kísérletezem, egyre többet fürödtem, aminek következtében egyre kevésbé tűnt föl, hogy fürdök. Mintha csak részem lenne a víz.

De Szemes is sokkal inkább emlék, mint valóság. Az anyafolt emlékhalmok talaja, amiknek a fölsorolása kitenné a Rendszerváltás gyerekszemmel nyári különkiadását. Német rendszámú autók zsúfolásig; a szemközti büfé, akiknek megbízásából körbe kellett kerékpároznom a strandon, azt kiáltozva, hogy „Mais! Mais!”; a másik, mozgó főttkukorica-árus, akinek a biztatására és lökésére átbicikliztem a „ruszki tábor” lezárt területén, a szovjet gyerektábor fönnállásának utolsó évében, mintegy – korábbi félelmeimet legyűrve – megpecsételve a jövőjét (mene, tekel und farszin – ezt a gyenge szójátékot a Várinak lököm cserébe a megállapításáért, Szegőnek pedig azt üzenem, ha kiadja a kritikáit, legyen a kötet címe: „Amióta az esszémet tudom…”); a parti büfés Mercedese, amivel ’89-ben Szemes azóta is egyetlen taxiszolgáltatását nyújtotta; és a jégkrémek, Leo 6 forintért ugyancsak ’89-ben, ami elolvadt, mire hazaértem, ezért az apám a panaszkönyvet követelte, mígnem az árus egy éles késsel hadonászva állította el a szándékától (végül adott egy ép jégkrémet); később az új fagyizó, akiknek egész nap szórólapoztunk – szintén biciklis gyerekmunka –, jutalmunk pedig minden este egy tölcsér fagyi volt; Milky Milk 17 forintért; a menő motorosok háza a párhuzamos utcában, ahova egyik nap fél tucat rendőrmotoros állított be razziázni; amikor kiírtuk a kertkapura, hogy „Vigyázz, a macska harap”, és így hoztam össze az unokatesómat az első szerelmével, akinek a legjobb barátjának a szörfjét viszont földöntöttem az öbölnél, ahol gyülekeztek, véletlenül, és követelték, hogy a szüleim fizessék ki, de nem volt pénzünk, a fiú később hajnalban bekiabált a kertbe az anyámnak: „Faszkalap! faszkalap! a rohadt gyereke faszkalap!”, így neveztük el Faszkalap Balázsnak, és utána még motorral próbált lelökni a stégbejáróról; az unokatesóm második pasija, akinek fogdostam a tökét, miközben vitt biciklivel; és Teri néni, a büfés, akinél ’91-ben az összes kicsit is megolvadt jégkrémet én majszolhattam el.

Hát akkor, mondjuk, ez történt ma. Ja, nem, még az is, hogy Teri néni aztán följött hozzánk Pestre, és együtt taxiztunk. De aztán tényleg vége lett ennek a napnak is. „Bozsik és Allah akarata” teljesült, műhelynaplóink fölsorakoztak. Néhány olvasónkat talán lapunk táborában is viszontlátjuk majd.



Pályi Márk



Ex Symposion

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.