hirdetés

Így ér véget

2009. december 10. - Schein Gábor

Szertetörli a homlokán kevéske megmaradt haját, és megkérdezi, helyet foglalhat-e a szemközti széken. A fiatal nő ámulva fordítja felé a fejét. A kövér férfi megismétli a kérdést. A nő bólint, és már nincs ideje visszafordulni az ablak felé. - Schein Gábor naplója
hirdetés

A villamos szusszanva indul a következő megálló felé. Kint már teljes a sötétség., a lámpák gyéren világítanak A párás ablaktáblára egy lány kesztyűs ujjával egy fiú nevét írja: ZSOLTIKA. Felírja, letörli, máshová megint fölírja, újra letörölte, megint fölírja. Kilesem a mosolyát. Régen, nagyon régen nem láttam ilyen mosolyt. Hátralépek, nem akartam megzavarni. Leülök egy szabadon hagyott helyre. Közben a villamos befut a következő megállóba. Leszállás, fölszállás. Egy termetes férfi telepszik le velem szemben, ölébe citromsárga nejlonszatyrot fektet. A szatyron a székely rovásírás ábécéje olvasható. Futólag rám pillant, majd a szatyorból előhúzott prospektusba mélyed. A prospektusban egy autógyár ajánlja legújabb típusait. Én térddel kifordulok egy kicsit, hogy jobban elférjünk. Ő futólag fölemelte a tekintetét, tudomásul veszi a mozdulatot, és lapoz egyet a prospektusban.

A másik oldalon egy fiatal nő ül. Huszonegy-huszonkét évesnek nézem. Fekete haja gondozatlanul omlik viseltes, szürke kabátjának gallérjára. Fejét egy kicsit leszegi, a majdnem átlátszatlan, már-már tükörré sötétült ablaküvegen át figyeli, amint arca előtt inkább csak sejthetően elvonulnak a körút rosszul megvilágított házai. Hangok alig hallatszanak. Esti szagok a villamosban. A kocsi belseje felől egy alacsony, nagy bajuszú férfi furakodik át, látszatra abból a hasas, kopaszodó fajtából való, amelytől nem idegen semmilyen élvezet, főként nem az ételé és az italé. Nagyot fúj, amikor a fiatal nő elé lép. Szertetörli a homlokán kevéske megmaradt haját, és megkérdezi, helyet foglalhat-e a szemközti széken. A fiatal nő ámulva fordítja felé a fejét. A kövér férfi megismétli a kérdést. A nő bólint, és már nincs ideje visszafordulni az ablak felé. A férfi máris útitársának érzi magát, előrehajolva beszélgetést kezdeményez. Szóba kerül egy görögországi utazás, a fehérre meszelt házak, a kék ablakkeretek, aztán hirtelen váltással az, hogy ebben az országban, mármint Magyarországon senki sem akar dolgozni. Senki. Az Égei tenger illata talán még itt lebeg az estben. A férfi szerint minden fiút el kellene vinni huszonhét hónapra katonának. Ő is annyi ideig volt katona, bicepszét megfeszítve mutatja is, hogy egyáltalán nem ártott meg neki. Mert először tenni kell valamit a hazáért. A nő tekintete mély kút, kifejezéstelen. Megtudja még a férfitől, hogy Magyarországról nemsokára kihalnak a magyarok. Kiölik őket. A fiatalok meg csak ülnek a számítógépeik előtt, folyton e-maileket küldözgetnek. Elmosolyodom, hogy Rilke ilyen furcsán bukkan elő, és mondom magamban a sorokat: „Kinek most sincs még háza, sose lesz, / s ki most maga van, már marad magára, / éjszaka olvas, folyton levelez…” Közben a szemem a férfi combjára téved, a szürke szövetnadrág kifeslett rajta. Kint megvastagodik, megérik a sötét.

A végállomásnál a fiatal nő száll le elsőként. A hasas férfi egy másik ajtóhoz megy, szélesen csóválja a fejét, hallom, azt kérdezi magától, mi lesz ezzel az országgal, és száját kissé csücsörítve megint megbizonyosodik, hogy semmi jó nem várható. A lány, aki a barátja nevét írta a párába, eltűnik, nem vettem észre, mikor szállt le. Az utolsó felírás ott marad az ablakon: ZSOLTIKA. Én is leszállok, és remélem, Zsoltika megbecsüli majd ennek a lánynak a szeretetét. Kint megcsap az esti hideg. Magamban egy dalt fütyörészve, nekividámodva indulok hazafelé. Így ér véget egy nap, amelyen egyébként semmi, de semmi nem történt.

Schein Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.