Azon a könyvön gondolkodtam, amelyet éppen befejeztem, legalábbis szinte elolvastam. Az a címe, hogy Járt utat kétszer járj!  Erről jutott eszembe, hogy vannak még bonyolult képletek. Közben azt is elolvastam N.P. ÉS-beli cikkében, hogy Suboticán illetve Szabadkán volt egy fontos, fényképészethez kötődő dolog. Ilyen megkerülhetetlen ez a hely, amit sokan tudnak, sokan pedig ebből az írásból tudhattak meg. Ez logikusan összekapcsolódik, hiszen a regény írójáról is az említett szerzőtől tudtam meg többet a J. folyóirat májusi számában.
Mert csak olvasunk állandóan, így múlnak a hétköznapok errefelé.
Pláne a hétvégék.
De bizonnyal mások is  éppen így élnek, erre tehát nem kell szavakat vesztegetni, bár egy ilyen napló tán erre is szolgálhatna, miután a testiséget már letudtuk tegnap. Maradna az olvasás élménye. Azonban nem adom fel ilyen könnyen, mégiscsak az apró, bonyolult képletekről fogok  írni, bármennyi  kitérő is akad az utamba ezen a vasárnap délutánon - miközben még azt sem tudjuk, hogy tovább fognak-e jutni a portugálok. Azért kitalálhatták volna már az időutazó gépet, nyugodtabban telne az idő. Tudnánk, hogy tovább, tovább. S nem csörögne állandóan a telefon, hogy megbeszélhessék az esélyeket. Ami engem nem zavar, csak zajosnak érzem így a lakást.
Egy dög vagyok, no!
Mi van a nyelvváltással, ha nem olyan látványos, szimpatikus és jólsikerült, mint Martin Márk esetében. Erről egyáltalán nem gondolkodtam, inkább azt láttam be, hogy képtelen lennék ilyen kitartásra bármely nyelv és kultúra irányába, a francia, lapp és az ír sem kivétel (persze oka van hogy ezt a hármat említem, de ebben a zaklatott állapotban, ami a portugálok esélyeinek latolgatásából fakad, nem tudok rá kitérni), és máson is gondolkodtam, bizonyos jól sikerült és valóban hatásosan megírt részleteken, amelyeket egészen át tudtam élni, de én nő vagyok.
De vagy pedig.
Mindegy. Ami jó, az jó.
És egyszercsak ott volt előttem az iskolai évzáróról hazafelé baktató család. A magyarul beszélő kínai anyukával. Ami döbbenetes volt. Vannak például indiai kereskedők is a városban, de sem ők sem a kínaiak nem tudnak magyarul, ami érthető, ha nyelvet váltanak/tanulnak, egy másik ország nyelvét, akkor azt fogják megtanulni, amit használhatnak. Amit mindenki ért. S itt az a szerb.
Jobban megnéztem őket, a két édes-szép bácskai-kínai gyereket meg az apukát is, akit felismertem, együtt jártunk középiskolába, visszafogott, szerény, jólfésült srác volt, a lányokkal inkább félszeg, mint bátor. Ami nem illett a húsz évvel ezelőtti emlékhez, az a beszéde volt. Mivel magyarul beszélt. Ez logikus, ha a kínai felesége magyarul beszél, akkor ő sem tehet másként, noha horvát, ebben biztos vagyok, sokszor láttam éjféli misén.
Micsoda apró, bonyolult képlet.
Ha a kínai nő regényíró lenne, gyönyörűen megírhatná. Nem csak azt, hogyan váltott nyelvet és kultúrát, de azt is, hogyan váltott át egy kisebbségi kultúrára. És beleírhatná a félszeg férj óriási szerelmét, aki egyik kisebbségből átváltott a másikba.
A dolog biztosan egyszerűbb. Talán a szép, kertvárosi kínai anyuka Magyarországra érkezett meg, ott élt Pesten és valamelyik kínai boltban dolgozott, megtanulta hát a hivatalos nyelvet. Aztán találkozott a kertvárosi horvát sráccal, aki azon nyomban belészeretett és mivel kínaiul nem tudott megtanulni, megtanult magyarul.
D. Sz. - az egyik legjobb fotós - 1990-ben egy fénymásolatot adott körbe az Újvidéki Színház klubjában. A szlovén nyelvű újságcikkben egy magyar mondat virított, amely arról szólt, hogy az aktuális belgrádi vezető kössön csomót a faszán. A teljes névvel együtt remekül rímelt a mondat, amit a Vajdaságban járt szlovén újságíró falfirkaként idézett cikkében.
1942-ben a Signal című újság német nyelvű változatában  - meséli B.D. művészettörténész - azt olvastam, hogy az orosz fronton szolgáló magyar katonák ősi magyar csatakiáltással - Na, baszd meg! - rontottak rá az eltiporni való gaz, kommunista ellenségre.
(Ennek több változata van, például az I. világháborúban az olasz fronton nu buzd meg! )
Mindig ez jut eszembe, mesél tovább B.D. amikor azt hallom, milyen nagy becsben vannak a művészek, meg hogy a hatalom támogatja az alkotókat. Mint G.N. szobrászt: hazaérkezett Auschwitz-ból, a város új (szabad) vezetése pedig nem engedte be a házukba: nagy házuk volt, gazdag, polgári  zsidó család a vidéki városban, tehetséges szobrász fiúval. Bekukucskált a kitört ablakon, a lepecsételt ajtó résein és a hiányzó ablaküvegen át befújt az első szabad tél hideg szele. A földön az összetört, szétszórt holmik között ott hevert szülei fényképe. Annyi maradt belőlük.
A házat persze kiutalták egy fontos embernek, a szobrász más városba költözött: Na, baszd meg! -  mondja a művészettörténész, aki minden történetre, amelyben a kultúrát és az abban ténykedők fejét kúrják át, ezt mondja.
Így járkálunk át nyelveken és kultúrákon, járt utakon errefelé.