hirdetés

Ikrek

2004. április 15. - Szántó T. Gábor

Nem szeretek rögtönözni. A Litera felkérése nyomán kiszabott időmben - mely véletlenül április 15-e, a Holocaust áldozatainak emléknapja előestéje, és 22-e, a Szombat által a Műcsarnok Elhallgatott holocaust című kiállítása kapcsán sorra kerülő irodalmi- és vitaest közé esik - rövid bevezetővel korábbi feljegyzéseket teszek közzé, melyek azonban sok szállal kapcsolódnak e napokhoz. Először azonban kétségeimről, miért folyamodom már megemésztett gondolatokhoz.
hirdetés

A nyilvános naplóírás önmagában problematikus. Az igazi napló a lélek meztelenkedése, szellemi maszturbáció, amit jellegzetesen nem nyilvánosan végez az ember. Számos amorf gondolat, későbbi írások magja jelenik meg itt, másrészt azonban számos kielégítetlenség, szégyenteli - mert a civilizációs kényszerek, viselkedési normák által beárnyékolt, és ettől szégyellt - vágy ennél a siratófalnál nyer kifejezést, ha képesek vagyunk legalább önmagunk előtt levetkőzni, ha képesek vagyunk önmagunkkal szemben őszinték lenni. Következésképpen, például ez, amit itt írok, ha nem is őszintétlen, hiszen kétségeimről őszintén ad számot, ám nem napló a szó legmélyebb értelmében, hanem számadás a nyilvános naplóírással kapcsolatos fenntartásaimról. Nem napló sem abban az értelemben, hogy számot adna mindennapjaim efemer történéseiről, sem abban az értelemben, hogy a számomra egzisztenciális jelentőségű, bizonyos értelemben azonban mégiscsak banális szenvedéseim, vágyaim és élvezeteim világába kalauzolná az olvasót.  
 A nyilvános naplóírás merészebb (volna, ha valóban naplóírás volna), mint a nyilvános maszturbáció, vagy szeretkezés. A pornográfia korában a nyilvános testi megmutatkozás, vagy a testi funkciókkal kapcsolatos beszámoló nem kirívó (a pornográfia klisékkel operál, nem a személyes vágyak felfedésével), ám nemigen találkozni igazi, nyilvános lelki-intellektuális megmutatkozással, mely a meztelenségnek akár csak arra a triviális fokára jutna el, hogy a mindnyájunkban jelen lévő szenvedélyekkel nyilvánosan számot vetne. A személyes, egyéni sorstörténetekben gyökerező feltárulkozásnak pedig - tisztelet a kivételnek - kevés nyoma van a magyar irodalomban. Szemérmesek, mi több: prűdek vagyunk, így szocializálódtunk a későn-polgárosodott Kelet-Európában, a kereszténység és a "szocialista" erkölcs által meghatározott közgondolkodásban, nem szólva az asszimiláns zsidó kispolgárság minta-követéséről, és a vészkorszakbeli megaláztatásaiban gyökerező traumáiról, ami történetesen a magam mentális örökségét jellemzi.
Kundera írja Azonosság című regényében, hogy leginkább azt szégyelljük, ami nem egyedi bennünk, hanem közös, nembeli sajátosságunk.
Bruno Bettelheim is azt nevezi targikusnak A végső határban, hogy az embernek a saját testétől való elidegenedése általános elidegenedéshez vezet: önmagától és másoktól egyaránt. Ellenpéldaként Breughel egyik festményére hivatkozik, melyen a nyüzsgő középkori sokaság épp dolgát végzi - egymás mellett, egymás szeme láttára. Az egész modern nyugati civilizáció egy paradoxonra épül: az ürítés miatt belénk nevelt szégyenérzet késztet minket arra, hogy távol érezzük magunktól a többi embert; hogy szégyellt és bűntudatos érzéseink legyenek, melyeket eltitkolunk mások elől, ami viszont boldogtalanságunk és neurózisunk forrása.
A naplóírás sem más, mint a bennünk felgyűlt salakanyag kibocsátása. Minél inkább formátlan és rendezetlen, annál inkább igazi. És ugyanazért szégyelljük mások előtt, mint testi anyagcserénket, ezért rejtjük el.


*


2003. augusztus végétől három hónapon át az Iowai Nemzetközi Íróprogram meghívottja voltam. Tíz hetet töltöttem Iowában, huszonhárom másik író társaságában, s az utolsó két hétben New Orleans-t, Chicago-t, New York-ot és Washington-t érintő körutazáson vettünk részt.
Az alábbiakban ezen az úton készült naplómból válogatok. A műfaj és a szerző sajátosságainál fogva e reflexiók nem csupán az ott történt eseményekhez kapcsolódnak.  


*


Az utazás gyötrelmesen hosszú volt, de csak az elején féltem, a felszállásnál, később már nem. Másnap reggel, szemközt az Iowa folyóval, nyugodt vagyok.
Délelőtt három alkalommal pillantottam ki az ablakon, s mindháromszor egy-egy kollégát láttam a vízparton. S., az izraeli költő, sietős léptekkel igyekezett vissza sétájából, amiből ihletet merít, sőt, mint mondta, így, séta közben ír verset, A. (lengyel filozófusnő és esszéista) a folyópart egy kis bemélyedésénél álldogált és a vizet nézte, G., az angol regényíró ugyanott állt, és a vadkacsákat fotózta.


S. egy tehetséggondozó program növendékeként, a tel avivi egyetemen tanult, de elege lett a matematikából és a filozófiából is, noha Wittgenstein a kedvence maradt. A. férjnél volt három évig Angliában, innen szerezte angolos hangzású családnevét, ami lengyeles hangzású keresztneve, és a zsidós B. név mellett (távoli rokona Bialiknak, a héber költőnek) - intellektuális érdeklődésének megfelelően - igazi multikulturális jelleget ad neki. G-nek hét éve nem volt barátnője, nem csoda hát, ha vonzódik A-hoz.


A Prairie Light könyvesbolt sorozatában egy HIV pozitív írónő olvassa fel AIDS témájú novelláját. Nem látszik rajta a halálfélelem, rátarti módon viseli az új pestis stigmáját.



Egy ukrajnai magyar származású angolszakos egyetemi oktató fordítja írásaimat. Néhány versen dolgozik az Oidipus-ciklusból, és a Lekvár című novellámon, amelynek egyik hősét a szomszéd K. néről mintáztam és az M. nevet adtam neki. Csakhogy angolul a néni, bácsi kifejezések nem léteznek, ezért a Mr., Mrs. prepozíciók, illetve a családnevek kell helyette álljanak.
Hogy nevezzem el a szereplőt? - merül fel a kérdés. Hosszasan mélázom, hogy a karakter sorsát kifejező nevet találjak, de csak az jár a fejemben, hogy az eredeti magyar nevét adom neki munkaváltozatként, hogy ne raboljam most az időt, s hogy az is inspiráljon. Fordítóm ekkor megszólal: legyen Mrs. K.
Elképedek a koincidenciától. Mekkora lehet a valószínűsége, hogy véletlenül épp az a név jut eszébe, mint ami a figura valódi neve volt? Még ha magyarosított zsidó nevek is, melyek a mi neveink között gyakoriak - ráadásul akkor még nem is tudhatta, hogy zsidókról van szó.
1:10000-hez - legfeljebb ennyi lehetett az esélye. És beletalált. Nem tett egyebet, mint olvasott a tudatalattimban.
 
A halál, a megsemmisülés pillanatában mind választunk, s azt a nyomasztó tudatot nem bírjuk ki, hogy teljesen vége, ez elől a gondolat elől menekülünk, amikor Isten szellemi lényébe kérünk bebocsáttatást kihunyó öntudatunkkal. A testből szabaduló lélek visszatér az ősforráshoz, s bár öntudata nem lesz, nem lesz a puszta enyészeté sem - ezt ígéri a vallás.
Szörnyű belegondolni annak lélekállapotába - s a Tibeti Halottaskönyv olvastán megtettem, illetve átengedtem magamon a korábban elhárított élményt -, aki a semmivel farkasszemet nézvén, tudatában van annak, hogy lénye a semmibe szűnik. Aki a természetet tudja isteníteni, és az anyagba való visszatérést az anyába való visszatéréssel asszociálni (bár ezt a Halottaskönyv az újjászületés zsákutcájának fogja fel), vagy aki az Isten ölébe való alászállást hiszi, s mögötte egy tisztességes élet emléke, annak könnyebb az utolsó pillanat, könnyebb a távozás: elengedni görcsösen kapaszkodó kezéből az életet, hiszen az élet folytatódik, az ő élete is, csak a nagy közös folyóban, ahonnan kimerítették.
Úgy kell élnem, hogy ne féljek Isten elé állni, amikor eljön az ideje.
Végiggondolva mindezt, rádöbbentem, hogy a halál előtti utolsó éber pillanatokban, az ember nem tud ellenállni a transzcendencia tömegvonzásának, és az önreflektáló tudat menedékképpen hívővé válik, mert tudatával nem képes leképezni a végtelen semmit. Létezőként, csak létezővel tud kapcsolatot feltételezni, s a rettegést a hittel kerüli, kerülheti meg. Valami van odaát is, gondolja ott és akkor, mert a szorongástól menekül a létező tudat, a lét kihunyásával szemben egy magasabb létezőhöz.


A deportálás által a nácik pontosan olyanokká tették a zsidókat, amilyennek előítéleteik következtében tartották őket. Állati sorba taszították őket, hogy azután könnyű lélekkel ölhessenek, elvégre egy állatot, egy alsóbbrendű lényt önvédelemből kell eltaposni. Ha nem tették volna meg ezt, ha nem törték volna meg módszeresen emberi mivoltukat, nem lettek volna képesek megölni őket, és a zsidók nem hagyták volna elpusztítani magukat. Primo Levi és Terrence DesPres ír erről.


Az a hazám, amit megírok.


Sári és Magda, nagyanyám unokatestvérei ikrek voltak. Mengele kísérletezett rajtuk Auschwitzban, de túlélték a lágert. Utóbbi a Corvin áruházban dolgozott, s a másik látogatóba ment hozzá. Amikor Sári megpillantotta, hogy szembe jön vele a húga, széttárta a karját, és örömmel ölelte volna át... majd csúnyán belefejelt egy tükörbe.

Szántó T. Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.