Ilyen állat nincs is

2006. május 24. - Pallag Zoltán

Onnan - a panelok tövéből - az egész városra rálátni. Ráhallani. Sőt, nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy az egész világra. Mert az egész föld Legvidámabb barakk. És itt engem utálnak. Pedig mindig visszaviszem a mosolygós kávéscsészét - alátét nincs, ezt ki is írhatnák a “hitel nincs“ és a “női agy“ táblácskák mellé. Valószínűleg azt hiszik, hogy bosszantásból viszem vissza. (Ráadásul meg is köszöni, a rohadék; de engem nem kap el.)

2006. május 24.

hozzászólás (0)

“Mert az egész föld Meteóra.” Hamvas Béla

A tegnapi kávé a Legvidámabb barakkban utólag drága minőségi kávénak tűnt ahhoz képest, amit ma ittam egy svéd központú budapesti bútoráruházban. (Tehát nem a budaörsiben.) Ilyen pocsék kávét még én is ritkán iszom, pedig kimondottan keresem a bajt. A svéd Cézár salátát csak azért nem hasonlítgatom, mert a Barakkban olyat nem árulnak. Pedig jó üzlet lenne: egy Napóleon+Cézár menü. Mondjuk így: beugrok egy Cézárra a Barakkba. De oda nem azért járnak az emberek. Én például nem tudom megmondani, hogy miért járok oda. Az okádék kávéért? Talán. Vagy azért mert szeretem, ha adóellenőrnek néznek, száz forintról számlát adnak, és csak utána veszik el a pénzt? Bevallom, szinte már élvezem ezt a játékot. Egyszer biztosan hibázni fognak, és akkor lecsapok. Vagy azért mert ösztönösen vonzódom az ilyen zárványokhoz? Ez a talponálló Fideszes. Van ilyen. Az egyik kocsma emeszpés, a másik Fideszes. Ez egy Fideszes kocsma. Itt Sztalinban, ahogy az öregek mondják. A város amúgy emeszpés. Meg fás, meg ligetes. De ez nem érdekel senkit. Acélváros. Kész. Ennyi. Pedig egészen élhető város, ha eltekintünk a… szóval sok mindentől el kell tekinteni. Egy történelmi város. Élő múzeum. Volt egy csomó neve is. A római időkben Intercisa, aztán hosszú ideig Pentele, néhány évig Sztalinváros, most meg Dunaújváros. És mi lehet még?!

Amikor először jöttem ide, taxit hívtam a buszmegállóból, de a diszpécser azt mondta, hogy ne szórakozzak. Amikor harmadszor hívtam vissza, csak akkor esett le neki, hogy tényleg hülye vagyok. Azt mondta, erre máig emlékszem, ember, nézzen már körül. És én körülnézetem. És a taxiállomáson álltam, egy telefonfülkében. Ma meg már nem tudok eltévedni benne, pedig néha jól esne. Talán ezért járok a Legvidámabb barakkba, hogy halljam a város dobogó szívét. Onnan - a panelok tövéből - az egész városra rálátni. Ráhallani. Sőt, nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy az egész világra. Mert az egész föld Legvidámabb barakk. És itt engem utálnak. Pedig mindig visszaviszem a mosolygós kávéscsészét - alátét nincs, ezt ki is írhatnák a “hitel nincs“ és a “női agy“ táblácskák mellé. Valószínűleg azt hiszik, hogy bosszantásból viszem vissza. (Ráadásul meg is köszöni, a rohadék; de engem nem kap el.)

Ha lehet választani, maradok a pocsék kávé mellett, mert az ikeás kávé olyan, mint az első szex: semmilyen, mégsem felejted el soha. Vagy ne általánosítsak? Ugyan, tegyék a kezüket a szívükre! Vagy menjenek el az ikeába! Emlékekért. Én például nem csak az első aktusra emlékszem (olyan semmilyen volt, sőt), de az első korty kávéra is, és ezt nem sokan mondhatják el magukról. Lehettem vagy öt éves, amikor a csemetekertben meghúztam a termoszt. Azzal a lendülettel köptem is ki az őszi avarra a hideg, cukor nélküli kávét. Akkor megfogadtam, hogy apu, én ha nagy leszek akkor sem fogok kávézni, meg cigizni, meg inni. Jó? Jó. Aztán nagy lettem. Hagyjuk.

Mit mondjak még? Hogy ma csukott szemmel autóztam, eldőlve a hátsó ülésen? Hogy nem kaptam gyógyszert, pedig kurvára kellett volna. De amilyen nekem kell, az sehol sincs. Ilyen gyógyszer nincs is.

Ilyen betegség nincs is.

Ilyen állat nincs is.

Elmondjam, hogy ma Zs. kávéja volt a legfinomabb, amikor reggel behozta az ágyba? Mi mást mondjak?

Talán ezt: alig várom a reggelt.

Pallag Zoltán