Ilyen egyszerű
2008. július 25. - Czapáry Veronika
Az irodalom világában is mindig megkeresem az olyan apákat (és mivel főleg férfiakból vannak összegyúrva a szerkesztők, ez nem nehéz), akiknek tuti nem kellenek a szövegeim és akkor azon izélek hetekig. Ahelyett, hogy annak örülnék, ami van, hogy a weboldalam óta, számos visszajelzést kaptam, érdemes azt csinálni, amit csinálok, mert nagyon sokan rákattannak.
- 2008. július 25.
A képet Pallag Zoli blogján találtam
– utalva egy másik blogra - Art Locoéra.
Mai tudatállapotom. Az eredeti művész neve: Nina Pandolfo.
Közben varázsol Alíz.
Zoli is körbeküldte, hogy létezik blogja, megnyugodtam, nemcsak én vagyok exhibicionista, hogy levelező listámat jelenleg azzal az érdekességgel „traktáltam”, (ki minek veszi), hogy naplót írok a Literán.
Borzasztó nehezen keltem fel, mert beteg vagyok és az egész napot végig kellett feküdnöm és aludnom, minden lehetséges találkát és kimozdulást lemondanom, mert fáj a fejem, taknyos vagyok, kapar a torkom és lázam is van. Ezt ki kell feküdni és légy üdvözülve Kalmopyrin, szerintem ez csak hit kérdése, én attól gyógyulok meg (azt hiszem). Az ilyen betegségekben a legidegesítőbb, ki kell feküdni, nincs mese, ha nem fekszed ki, később hetekig nyomhatod az ágyat. Gabi hetiendje a Literán ébresztett, egyenesen a szívem közepébe, hiszen Alízról volt szó, pont ezeket a részeket éppen véletlenül én is számtalanszor idéztem, a regényemben, esszéiben, …. éljenek a tükrök. Ráadásul pont ez az idézet van fent az Ólomüveg Tükrök wiw-es oldalamon (ha még az iwiw nem törölte le – mert nem alakultam klubbá), ahogyan átmegy a tükrön az Alíz és csak Cili, a cicus követi. Csak én átírtam Cilit Cirmire, az én cicusom nevére. A regényem (még egy régebbi, amit nem fejeztem be ugyancsak, de be fogok, a terv ez a nyár lenne, és címe: Az Őrültek Városa- pontosabban amit összeolvasztok egy másik regényemmel, a Labirintus-sal) is erről az Alízról szól, a Lewis Carroll-osról, az enyémben: Alíz utazgat városokon, időkön-tereken keresztül, mindig átlép különféle tükrökön, (amik végtelen számban léteznek) – ebből közölt egy csomót a Prae. Most nem akarom részletezni a regény történéseit, mert úgy döntöttem, csak akkor adom ki majd a kezemből a fejezeteket, amikor készen van az egész. Félek, ha elmesélem, elillan, ahogy már párszor el is illant, most azt gondolom azért, mert túl hamar publikáltam a részeit. A naplót most már minden nap fogom írni, ezt a másik Gabinak, a Litera felkérésnek köszönhetem, amit nagyon szépen köszönök, újra felelevenítette bennem az érzést, milyen naplót írni, erre a naplóra tegnap este óta készülök, hogy megírjam, de képtelen voltam rá, túlgörcsöltem az egészet, beparáztam, hogy ennyire kiadtam magam, mi lesz most. Este aztán hosszan elemezgettük ezt Hefivel telefonon, megnyugtatott, hogy erről beszélgettünk, mennyire éri meg és jó-e, ha ennyire a nyilvánosság elé tárom az életemet.
Mondtam neki, naplót írni máshogy nem tudok, ráadásul egy csomót nem is írtam le, (mosolyogtam magamban), amit a másik, rendes naplómban leírnék, mert nálam ott volt a határ. Próbáltam nem személyes és feltárulkozó lenni, de most akkor hazudjak? Ez döntés kérdése, mondta. Én már döntöttem, mondtam, azonkívül már mindegy, nem lehet visszavonni. Én mindig arra gondolok, hogy ezekből az önanalizálhatásokból mások is tanulhatnak, ahogyan volt már rá példa. Naplót írni máshogy nem tudok, csak ebben az őszinté-ben. Ráadásul véleményeket például nem nagyon írtam le, igyekeztem megválogatni a szavaimat, nem írni olyat másokról, ami bántó lehet. Amit egy sima naplóban nem teszek meg, mivel ott átnevezem a személyeket és sokkal nyíltabban tárgyalok a szexuális életemtől kezdve - mindent. Hol van az a határ. Hát nálam itt. Ki is válogatom, miről írjak és miről ne, bár ez lehet nem látszik és úgy tűnik, mindent leírok, amire gondolok, de korántsem. Ezért is tart olyan sokáig. A maival például csúszok egy fél napot, aminek Gabi nem fog örülni, meg azok sem, akik várják. Sorry.
Szóval egy csomó mindent nem írok le, amit gondolok, hogy mik lehetnek még a felszín alatt….hm. A Csoportterápia című rész tetszett neki a legjobban, nem azért mert az ő üvegképei szerepelnek benne, hanem mert abban nem csak az aznapi történéseimet írom le, hanem visszaemlékezem a múltra és a múltra való visszaemlékezés szép, állítja.
Azonkívül túlspiláztam (ismét) szabodani nevű srác kommentezését, akinek kissé idegesen és nem a megfelelő hangnemben válaszoltam, amit utána megbántam, aki unalmasnak és hosszúnak titulálta naplórészleteimet. Nem mintha egyetértenék vele, de 1. átéreztem az író szerencsétlen helyzetét, aki kommenteknek van kitéve, 2. biztos sokan ezt gondolják az írásaimról, (ő legalább volt olyan bátor és leírta), sokan meg nem, de miért a negatívon és nem a pozitívon akadok fent megint.
Imádom ezt a tulajdonságot magamban, a depresszió biztonsága, amikor az emberek 80%-a megdicsér és egyetlen ember nem, egyetlen egy nem, én azon akadok le, tuti, aki nem. Régen (pár éve még) hetekre képes voltam depresszióba esni, ha pl. egy folyóirat nem közölt (az maga volt a halál nálam, és hetekig tartó önmarcangolás), most már megszoktam a kritikát, aki nyilvánosságot vállal, ennek van kitéve, de régen mindig Katalin rángatott ki az iszapból, hogy – Már megint az van, hogy mások véleménye túlságosan számít?
Próbáltam erre a szabodani-ra, akiről nem derült ki, hogy kicsoda, nem rákattanni, de csak sikerült. Ami látszik az idegbeteg kommmentjeimen, amire már szerencsére nem válaszolt, persze megbántam természetesen, sikerült a rossz körbe ismét beleakadnom, holott, gondoltam erre is, hálás is lehetek neki, mert leírta a legrosszabbat, amitől a legjobban félek, pont azzal szembesítve vagyok. : )
A jó kis megfeleléskényszer.
Egyszer azt mondta nekem a Bódis Kriszta, (aki állítása szerint tök szereti az írásaimat), hogy: - Nagyon egyszerű Veronika, nem kell megfelelni, ennyi, senkinek sem kell megfelelni. Akkor felmerült bennem, egyszerre megvilágosodott előttem a lét lehetséges szabadsága, hogy van olyan élet is, amikor nem kell megfelelni. Milyen jó is lenne, gondoltam. Kriszta nézett rám és mosolygott. - Ilyen egyszerű.
A prózaverseimmel, nyilván végképp nem felelek meg. Nem egy tudattalan makacs ellenállás ez a csakazértsem elve szerint, hogy direkt nem írok közérthető szövegeket? Egy újabb tőrdöfés a saját szívem közepébe. Erre csak most jöttem rá, eddig sosem, ahogy ezt a naplót írom.
A megfeleléskényszer miatt egy kis kritika nagyon le tud törni, erre azt mondta Katalin, bírni kell a kritikát, mindig meg akarok felelni és hát kiknek, tuti olyanoknak, akiknek lehetőleg nem tudok. Ez gimnazista korom óta abban nyilvánul meg (amit csak 5 évre sikerült kiküszöbölnöm, de most megint ebben vagyok), hogy olyanokba zúgok bele, akiknek egészen biztosan nem kellek. De csak olyanokba. Akinek kellek, az nekem nem kell. Hajrá apakomplexus. Az irodalom világában is mindig megkeresem az olyan apákat (és mivel főleg férfiakból vannak összegyúrva a szerkesztők, ez nem nehéz), akiknek tuti nem kellenek a szövegeim és akkor azon izélek hetekig. Ahelyett, hogy annak örülnék, ami van, hogy a weboldalam óta, számos visszajelzést kaptam, érdemes azt csinálni, amit csinálok, mert nagyon sokan rákattannak. Például Tóth Angelikával kb. ugyanabban az időben estünk bele egymás munkáiba, én az ő képeibe, ő az én írásaimba, egy az egyben mindent elolvasott, ami fent van, azt mondta nagyon merész és bátor vagyok, egy időben az írásaim olvasása közben (annak hatására) festett, én pedig még előtte feltettem a képeit, hogy megismertem volna személyesen is, az oldalamra, sőt kitaláltam a Rózsaszín hús címlapján az ő Harmadik személy című festménye lesz, ennek kapcsán akartam megkeresni és hónapok óta bejelölni a wiw-en, megírni neki, mennyire tetszenek a munkái, mindent letöltöttem, kitettem háttérképnek, hogy teljesen odáig vagyok értük, mire pont akkor, amikor a Godot Galéria estjén a Repetasarokban kivételesen fent volt az est és nem a pincében, ahol ráadásul a számomra megálmodott kedvenc festményei vannak hatalmas nagyban, élőben, pont „véletlenül” az ő képei ott, ahol én irodalmi esteket szervezek, bejelölt a wiw-en Tóth Angelika, a számomra addig álmaimban létező szupersztár. Levelezni kezdtünk és kiderült ugyanaz van visszafelé is.
Ez már tényleg erőt adhatna a továbbélésre, hogy mégsem olyan érthetetlenek ezek a szövegek, van aki érti és akinek tetszik, csak ők még kevesen vannak. Vagy átválthatnék arra a témára, ami nem tőrdöfés szívemnek, vagy közérthető szövegeket írok és nem kesergek. A Prae ugyanis a kezdet kezdetén két évig folyamatosan majdnem minden számban közölt, főként a regényrészleteimet, csak akkor kezdtek besokallni amikor 1. az ígéretem ellenében nem fejeztem be a regényem, s féltek, olyan leszek, mint Hazai Attila, aki már 8 éve írja Zsuzsát 2. áttértem az absztrakt nyelvre, amit ők elméleti szövegeknek is hívnak.
Ezért esett olyan jól, és megéreztem azt, hogy kifejezetten nekem szól a Gabi Tükörország-os hetiendje, állandó témám a tükör, közben elképzeltem, hogy vajon megírom-e valaha gyermekkorom önéletrajzi regényét nem prózaversben, hanem naplóformátumban, valaha és mit fogok írni benne, leírom az éveket, az összes szerencsétlen és szörnyűséges évet, de milyen stílusban? Egy rendes kronologikus naplósorrendben?, ma írt nekem az E. Ildikó (egy eléggé híres pszichoanalitikus), hogy nagyon tetszenek neki az alkotásaim, akkor úgy éreztem ismét, érdemes élnem és meg kell írnom a naplóregényt is. Bár ennek jó esetben nem kellene függnie mások véleményétől.
Ilyen stílusban például:
„Voltak olyan évek, amikor valahova messze, messze elutaztunk és én úgy éreztem kezdek megőrülni, képtelen vagyok egy kocsiban lenni velük, mindegyiknek nagy az arca, erre vagyok kényszerítve, közben pedig kilyukad bennem a víz, a kék, meg a vörös, a színek egymásba tetsző játéka, az utazások, a kísérteties viszonyok, melyek a határátlépésről szólnak, a lelki megerőszakolásról, arra legyek kényszerítve, amit nem akarok.”
vagy abban a prózavers stílusban, ami sokak szerint érthetetlen:
„Vagy az a hinta bennünk, tudod, amikor végre önfeledten, közöttünk a sárga betonok, a nap, egy haldoklás a szobában, amikor éjjel, mégis a szerencsétlen, tudod emlékszel a véremmel, a testvérem voltál, együtt nőttünk fel, a magány, akkor éjjel megtalállak, mégsem mondhatom el, sokat beszélgettünk erről, én nem te vagyok, Anyát mennyiszer idegesítettük, vártuk (nagy legyen az arca), a haja, simogatni lehessen, én nem te vagyok, a hinta körülöttünk, ahogy forog, a nővérem haldoklik éppen, én ápolom.”
Mondjuk nem értem, hogy az utóbbi miért érhetetlen, de el tudom fogadni ezt az álláspontot is, ahogyan azt is, hogy mindezek a gondolatfolyamaim és ömlengéseim (ld. szabodani) unalmasak és érdektelenek bizonyos emberek számára. De ez is csak nézőpont kérdése. Viszont, ha rendes, normális stílusban írnék (amit elfogadnak), akkor jobban elfogadnák a prózaverseimet is, Hazai Attila szerint ez nem így van, mert annál rosszabb nincsen, amikor az első könyved után azt mondják a kritikusok, hogy a második nem olyan jó, mint az első, ad acta, te már képtelen vagy olyan jót produkálni. Egyszer sikerült nagyot alkotni, de többé nem. Nagy szívás.
Mégis, ha mindenféle stílusban tudok írni, azaz mindegyik könyvem megjelenik és remélem meg is fog, verseskötet, prózaverskötet, naplószerű életregény, regény, ez eddig 4, de ennél sokkal több terv van a gépemben, akkor nem mondhatják azt, hogy nem tudok történeteket írni és hogy a prózaverseimmel rögtön ott kezdődik a baj, hogy
- Ez milyen műfajú?
- Ez most próza vagy vers?
A kérdések, amiktől idegbajt szoktam kapni. Viszont volt már olyan, hogy megkértem egy nagyon kedves szerkesztőt, hogy olvassa végig, mert akik ezt mondják ritkán olvassák végig, kérem, olvassa végig, és próbálja meg hagyni magát, hogy egy pillanatban a szöveg elsodorja és pár hónap múlva visszaírt nekem, hogy megtette és nagy meglepetésére tényleg rá lehet kattanni, (ha olyan lelkiállapotban vagy), mert egy idő után megadta és odaadta magát a szövegnek és akkor kurva jó volt.
Szóval már eljutottam odáig, hogy nagyon örülök neki és meg tudom érteni ezt is, de azt is, ha valakinek nem megy.
Mindenesetre a prózaversekkel tök simán elérem, hogy hülyének nézzenek, ugyanis bekerült az érthetetlen kategóriájába, (egy jó kis tőrdöfés saját szívemnek), amitől már gyermekkoromban is, mindig is rettegtem, csak mert a családban annak néztek, a hülyeleány, ez volt a nevem, így hívott előszeretettel a mostohaanyám, én pedig féltem attól, hogy kiderül rólam, valójában nincs jogom az élethez, nem szabadna élnem. Ezt próbáltam meg leírni a Rózsaszín hús-ban.
Egy barátom egyszer azt mondta nekem:
- Te se azt csinálod, ami a dolgod, nem arról írsz, amiről kéne.
- De hát miről kéne. – kérdeztem és csak hümmögtem.
- Hát az apádról.
Most talán már fogok tudni erről írni, mert feldolgoztam a történetet nagyjából, és csak úgy lehet róla írni. Ennek a naplónak köszönhetően el is kezdtem írni már a másik naplómat. Ez jó kis kérdés, mikor lehet írni valamiről, amikor már feldolgoztad, vagy amikor még benne vagy. Hogy holnapra is legyen téma, holnap.
Ma velük voltam egész nap, velük találkoztam, meg Nórával (aki, ah), elment Kapolcsra.
Goffi papagáj és Cirmi cicus, az utóbbi már kifáradt a naptól.
Mindenki már aludna.
Kommenteljetek! Érdekel a véleményetek az írásaimról!
Hozzászólás
Igen, a jövő. Éppen ma délelőtt ahogy rásüt a nap az arcomra, már megint a munkanélküli iroda felé, vagy el, de még hatás, különös, ilyenkor szokott sugározni, amikor jó hír, és ma újra jó, olyan nagyon különösen jó, ami ritka, és akkor bevillan egy egészen érdekes kép. Bár nehezen veszem rá magam mostanában a rajzfilmre, mert arra kell valami igazán nagy hatás, ösztönzés, viszont bennem is már szinte gyerekkorom óta él egy álom, egy korcsolyázó lány, igaz, nekem rajzban, mozgásban, egészen vizuális, nem szövegben, valamikor még óvódás koromban, valami tornaóvodára emlékszem, a gerendára, felfedezték, hogy tehetséges vagyok, és messze akartak vinni szüleimtől, ahol már 5 évesen kemény edzéseken kezdik felkészíteni a gyerekeket a versenyekre. Apámék nem akartak elszakadni tőlem, aztán nem lett belőle semmi. Merthogy edzők neveltek volna. Aztán a korcsolya, később, amikor megtanított az unokatestvérem a jégen mozogni, egyáltalán a korcsolyával bánni. Nem tudom, hogy ez a végül elfojtott tehetség maradék nyoma-e, de én is érzékeny vagyok a tornára, korcsolyára, minden ami mozgás, művészet, és ideje benn is van a fejemben valami amiből film lehetne, de inkább összefolyik, kislány arca van, aztán mégis egészen érzéki, nőies mozgás, különös, csak még nem foglalkoztam vele, sose volt rá meg az igazi indíttatás. Nos arra gondoltam, hogy a te szövegedet, bár nem ismerem, mégis várom az ICÁn, mert valóban szeretem, együtt is tudok lenni a szövegeiddel, nos hogy akár meg lehetne próbálni, össze is lehetne hozni ezt a kettőt. Persze ez nem komoly, csak eljátszottam a gondolattal, mint valami varázs vonzott magával ezen a napsütéses délelőtt. Performansz, film, …inkább rajzfilm, és a te szöveged. Él egy vizuális kép bennem, mindenesetre el lehet rajta gondolkozni. És akkor valóban működhetne ez az összefogás, egyesítve erőnket, pozitív energiánkat, ahogyan mindketten pillanatra eljátszottunk a telefonban a gondolattal. Így akár még át is lehetne élni, érezni. Egyszer valószínű meg fogom csinálni, de így hogy együtt, ki tudja, lehet hogy pont ezért kellett nekünk összetalálkozni. Na persze nem, lehet hogy a szöveged is más, de az is meglehet, megérezhettem valamit. Na és persze megeshet, az én korcsolyázóm sosem készül el, és mégis. Megfordult a fejemben. Szóval kíváncsi vagyok, várom az ICÁn. (na bocs, csak gondoltam leírom, ha már megesett:), és rád gondoltam. Üdv. Zsuzsa.
Kedves Veronika, én is így gondolom, viszont kívánom neked is a legjobbakat, szép álmokkal, szeretettel, Zsuzsa.
Azt pedig különösen sajnálom, hogy két rossz napot szereztem neked ezzel, mert tényleg nem akartam és nem is gondoltam erre. Végülis hasonlót csinálunk, de mi abban a baj? Inkább össze kellene tartanunk, mint jó magyar szokás szerint nyírnunk egymást. Remélem a jövő ennek a produkálására fog szolgálni. Igen, akkor elhiszem, tényleg nem gondoltad komolyan hogy a performanszomban az üveghús és rózsaszín témát tőled vettem, tekintve hogy én 98 óta dolgozom ezen, te pedig 95 óta és csak egy éve ismerjük egymást. Még egy ok arra, hogy összetartsunk. Rózsaszín rózsaszín che'est la vie - ez van. Mégegyszer: bocsánat, hogy a könyved elázott, de nálam sok könyv így jár, sajnálom,.tényleg sajnálom. Azt is hogy rossz perceket szereztem neked, úgy tűnik tényleg félreértettük egymást. Most jó, hogy ezt a telefonban tisztázni tudtuk és maradjon is így. Tisztelőd: V - azonkívül ebben se hallgass rám kérlek, úgy add ki a könyvedet, ahogy akarod. ha úgy érzed nem akarod küldözgetni, ne küldözgesd, tedd azt amit a szíved diktál :) és biztos sikerrel jársz. :)
Kedves Zsuzsa! Szerencse, hogy végre felhívtalak telefonon és tisztáztuk, hogy mi egy célért harcolunk és az angyalok is velünk vannak ebben. Szeretném, ha elérnéd a célodat és minél előbb kiadnák a könyvedet!!!! Sok szeretettel, jó volt ez a telefonbeszélgetés: Czapáry Veronika
Külön íméllel hívtad fel figyelmem erre a beírásodra, hát válaszolok. Első lecke, Márton László:„Ne adj ki kezedből sohasem félkész vagy még kiadatlan szöveget” A leckét sajnos nem tanultam meg, de azt hiszem, most már épp ideje. Minden egyéb következmény is, ami ebben a kellemetlen ügyben itt veled, innen kezdődött. Ha nem történik ez meg, nem okozod azt a sok kellemetlenséget nekem, amibe akarva akaratlan sodortál, belerángattál. Kezdve attól hogyan, milyen trükkökkel, rábeszéléssel bírtál rá, hogy a könyvemet odaadjam neked, mert te tudnál a kiadásban segíteni. Hogy fontos embereket ismersz, és hogy ennek a könyvnek meg kell jelenni, bizonyosan ebből nagy témát lehet csinálni, jól jöhet nekem és a kiadónak. Hát valóban izgalmassá tetted, erről mindenképp gondoskodtál. Szerencsétlen ismerkedés, találkozás volt, kétségtelen, és ez is sors iróniája azzal kezdődött, hogy éppen mellém ültél le azon az ominózus felolvasóesten, ahol saját írásainkat olvastuk fel. Túl sok árat fizettem érte. Voltak akik később óvtak tőled, hogy nem szabadott volna, de akkor már késő volt. Utólag aztán minden más fényben világosodik meg, nembeszélve, hogy végül több mit évre a könyvem milyen áron tudtam visszaszerezni. Ezt is letétbe akartad helyezni, hogy majd onnan átveszem, mindenáron kibújva a személyes átadástól. Hogy áztatva adtad kezembe a hárompéldányos könyvemet? Az már a legkevesebb, s különben sem engem jellemez. Az már annál inkább, hogy egyetlen elnézés, bocsánat, ilyesmi tőled átadáskor el nem hangzott, s én csak hallgattam, némán vettem át az így meggyalázott, megszégyenített könyvet. Abba már bele se gondol az ember milyen kárt is tehet egy ilyen felajánlott „segítség”. Továbbra is, csak azt üzenhetem, hagyjál ki a játékaidból, szeretném saját békés, nyugalmas életemet élni, ahogy annakelőtte is, mielőtt megismertelek. Nem kívánok itt még hosszasan ecsetelni neked, Czapáry Veronika, mert ha következetes lennék magammal, az már kész regény lenne, s nem hiszem a litera itt és most erre alkalmas hely, fárasztani sem szeretnék másokat személyes problémámmal, én már megtettem amit lehetett, hiába. Úgy váltam el személyesen legutóbb tőled, hogy talán összefogva erőnket, a negatív energiát próbálva pozitívba átfordítani, még van esélyünk. Akár igen, együttműködéssel. Mert akkor még úgy éreztem, hittem, van esély a megmentésre, egymás, saját magunk, maradék emberségünk érdekében. De nemigen hiszem ma már, hogy itt még bármit is lehet tenni. Ráadásul olyan szavakkal vádolsz, amit sem ki nem ejtettem számon, sem le nem írtam, tehát ezek benned élő fogalmak, ilyen pl. a példakép, meg a lopás, mert ezek akárhogyan is valakire konkrétan, félreértelmezhetetlenül vonatkoztatva már komolyabb jelentőséggel bírnak. S ennek alkalmazása innen már komolyabb figyelmességet is igényel, azokat meg a te saját lelkiismereteddel kell megoldanod. Aztán szövegeimet sem úgy értelmezed, ahogy le vagyon írva, kiemelsz kontextusból szavakat, aztán ha kicsivel kifinomultabb szövegolvasási intelligenciával és némi humorral rendelkeznél, mindjárt érzékelted volna azt is, mennyire pozitívan hoztalak ki, pl. a hazugság hasonlatommal, dacára a félreérthetetlen egybeeséseknek, amit eléggé érzékletesen fejtettem ki. Hogy ki kire hatott, lopott-e vagy sem, öntudatlan vagy éppen tudatosan cselekedett-e, sincs jelentősége, hisz a bolygó másik felén is éppen egyidőben ugyanarra gondolhat akár több ember. De itt sem igazán értem kifakadásod, hiszen jóelőtte ezen a lépcsőn is túljutottunk. Na de hogy példakép, az nem gondolod, kicsit túlzás? Önbizalom ide vagy oda, értem én, de mégis. Egy jól sikerült szöveg még igen kevés ahhoz, hogy valakit példaképpé avassanak. Rengeteg sok más képesség szükségeltetik ahhoz, te ezektől biztosíthatlak, messze állsz. És nem is úgy néz ki, úgy folytatnád, bármikor eséllyel is pályázhatnál rá. És még egy: különben innen már úgyszintén nincs jelentősége, a Rózsaszín nyúl tervem és könyvem írásai már 1995-96-tól léteznek, akkor még egészen lány (ha nem kislány lehettél), lévén, hogy akárhogyan is, bármilyen nehéz is ezzel szembenéznem, 39 éves vagyok. De megkockáztatom, a rózsaszín maga még előbb, jóval előbb, amikor még tudni sem tudtam róla. Mondhatnád, nálad is hasonló a helyzet, és aztán mi van? Semmi se. Úgyhogy engem egyáltalán nem zavar a Rózsazsín Húsod. Az hogy meglepett, amikor a performanszodon felfedeztem a kísérteties hasonlóságot, minő furcsaság, egybeesés megint, azidőtájt éppen nálad üldögélő írásommal, amivel akkoriban korrektúra kapcsán mint magad is állítod, igen sokat és tüzetesen, bár kedvetlenül, foglalkoztál, hát hogy mennyire kedvetlen nem tudom, mert a korrektúrából sem ez derül ki, és a gyümölcsöző performanszodból sem, mellesleg ezt is csak magad tudhatod, honnan veszed, hogy én korrektúrát kértem, fogalmam sincs, annál is inkább lepett meg, mivel megismerni szerettél volna, s így történt, hogy írást kértél, aztán legfeljebb amit vártam, egy vélemény. De valóban, ki adta ki kérte, is innen, ha már úgyis megesett, értelmetlen is egymásra mutogatni, de ami tény, biztos, hogy igen, alapos munkát végeztél, meg is lett az eredménye. Egy életre. Hát mire másra gondolhattam, minthogy innen a hasonlóság, és ezt neked meg is fogalmaztam, el is mondtam, ez is csak őszinteségemet bizonyítja, hogy nem hátad mögött, na meg naivságom, de hát erről ennyit. S hogy különben sem fizetséget, sem mást nem ígértem érte, hogy kényszerítve lettél volna a korrektúrára, ezt egyszerűen ép ésszel fel nem fogom, miért, mi okból végeztél szűz szövegemen korrektúrát. S hogy ha már itt, hasonlóság, különbségekről, nálam különben a rózsaszín is inkább a lélekre és annak abszurditására, öngúnyra szolgál, mint ahogy ebben a naivságomban is rászedtél, ezekről, az ilyen szerencsétlen, sors adta abszurd eseteimről szólnak a nyúlmesék is, ahol ugyanígy áldozat. Nálad a rózsaszín is inkább a nyers húsra, de mindenképpen valóságosabb, materiálisabb dologra utal, ahogy az üvegmunkádban is, nálam ez is egészen szimbolikus, ahogy a nyúl is. A Rózsaszín nyúl nyelvének pedig aztán pláne semmi köze a te Rózsaszín húsodhoz, az „arcaink szavainkon” írásomnak már annál inkább, de hát ezt igazán hosszú lenne itt kifejteni. És még egyszer, istenem, van egy Rózsaszín nyúl és egy Rózsaszín Hús. A világ ettől csak gazdagabb. De attól tartok, a Rózsaszín nyulat sikerült ezúttal nemhogy segítened, sárba taposnod, de még jó párat így utólag is belerúgnod. Meglehet az is, sosem fog megjelenni, nekem ugyanis nincs ekkora önbizalmam, és az erőm is elhagy időnként. De te csak menj, előre, mindig előre, mindenen át-keresztül-kasul, semmivel se törődve, Czapáry Veronika. Csak hangsúlyozni szeretném még, és ezt mindenképp kiemelni, hogy az égvilágon mindezek függvényében nem követtem el semmit tehát, amiért meg kellene bocsáss. És nem is kérem viszont, isten ments, hogy bocsánatot kérj. de hogy mégse maradjon így a vég, ide csatolok egy aprócska verset. A Csoda. K.P.-nek Nyuszi belenézett a tóba, ennek fele sem tréfa, mit lát mit lát megijed, egy maszatos arc néz vissza. Hát ilyen lett az ő arca? Nézi ruháját: azt is bepiszkolta. Hogy fog így hazamenni? Mit szól az anyukája? Jaj segítsen, segítsen valaki kimászni a pácból! Csoda történt: ahogy hazaér, arca, ruhája is tiszta. 2007.05.07 U.i.: De ki piszkította be ruhácskáját, ki maszatolta össze arcocskáját? Talán épp mikor a szép, nagy, hűvös gyümölcsfa alatt békésen szunnyadt? Íróakadémiára vonatkozóan pedig, ha valóban van benned alázat a tanulásra, nemcsak pénz ellenében lehet ott tudást szerezni, akárcsak pl. az ELTÉn. Különös akadémia az, akárcsak az egyetem, különleges emberekkel, csak kevesen tudják róla, vagy ha igen, sem igazán értékelni.
Kedves Stevie! Köszi szépen a hosszú levelet és igen, felmerültnek ezek a problémák és egyre erősebben. Régen még, amikor a regényemben Rómáról írtam és ezt mondtam egy barátnőmnek, amikor megkérdezte, és olvastál Rómáról könyveket, kutatómunkát folytattál-e, ha arról van szó benne? És azt mondtam, dehogyis, csak úgy írtam róla és nem értettem miért van erre szükség. De már rájöttem nagyon nagy szükség van rá és fogok is kutatómunkát folytatni. Most a Centrifugának elkészítettem a Korcsolyázónő jövőképe (vagy vmi ilyesmi című, ez még nem dőlt el) című írásomat és az elején beleéreztem magam egy korcsolyázólány sorsába, és rájöttem kevés a beleérzés, elkezdtem utánakutatni a korcsolyázásnak, dubla-flip, tripla - loop, double Axel, sok mindent elolvastam a neten az ugrásokról, a lépésekről, a korcsolyázás történetéről, mérhetetlenül sok videót megnéztem a youtubeon és még egy filmet is letöltöttem hozzá, kb. 3x tizenkét órát dolgoztam rajta kb, (kiszámoltam) míg a szöveg, az alapszöveg hangulata és szerkezete nagyjából megvolt. De úgy éreztem ez kell. Így érzem a regényemmel is. Igen. A dialógusok. Utálok dialógusokat írni. DE : többen visszajeleztek, hogy jók a dialógusaim, sőt eléggé élvezték a naplómban. Így a regényemben is kénytelen vagyok dialógusokat írni és HITELES dialógusokat, ami nem tudom mennyire fog sikerülni. Merthogy azok fiktív dialógusok lesznek. De ha vért izzadok, szerintem sikerül. A szereplők. Pár éve már felmerült bennem hogy a két főszereplő Alíz és Cincinnatus és a sok nő, akik elmesélik a történetüket Alíznak, mennyire különböznek Alíztól és tőlem, hogy nem -e ugyanaz a hang szól mindegyikből, holott én mást akarok. Nehéz ez - de meg kell oldanom valahogy. Férfiak monológjai is lesznek benne és ez különösen izgalmas számomra, ezt hogyan fogom tudni megoldani. (ezt lehet sehogy, nem tudom) De a szereplőknek mindenképpen különbözniük kell- Az automatikus írás csak egy darabig érdekes, szerintem is. Amúgy a Rózsaszín hús című prózaverskötetem, nem egészen automatikus írás, mert 50x átírtam mindegyiket és még át is fogom. A Naplóm azért sokkal jobban automatikus, mert nem volt időm meghúzni, de ezeken a szövegeken is tovább fogok dolgozni. Mostanában egyre jobban érdekel a megdolgozni a szöveget, nem csak automatikus írással, ahogy amúgy hogy automatikusan tudjak írni, ami nem mindig sikerül, évek megfeszített munkája áll. Voltak olyan éveim, amikor napi tizenkét órát írtam kísérletezés szempontjából, hogy átüssem és feltörjem a tudattalanomban azt a vonalat és határt ami a közhelyek és a saját hangom között van. Ezt úgy csináltam, hogy nem jártam be egyetemre, nem mozdultam ki, hanem állandóan csak otthon ültem és írtam két éven át. Ez az az időszak volt, amikor annyira beleéltem magam a könyvekbe, hogy mikor a tanáraimnak nagy nehezen leadtam a dolgozataimat, abban az évben, 6an kértek meg hogy piézsidezzek az egyetemen magyar szakon, 3an kifejezetten kérték hogy náluk és két dolgozatomat rögtön publikálni akartak. (amit sajnos nem engedtem, mert nem éreztem elég erősnek magam hozzá). Érdekelt meddig lehet elvinni az írást, rengeteg Derridát és filozófiai könyveket olvastam akkoriban, tehát először versek (amiken sokat izéltem, cserélgettem a szavakat bennük, próbáltam rájönni a ritmusukra, és gondolkodtam, rágódtam rajtuk 2 évig) aztán az automatikus írás kb 2 évig ugyancsak, amiből van 2 millió karakter és rengeteg nem publikált és sosem lesz publikálva című rész, csak utána döntöttem úgy, hogy történeteket is írok és egy regénybe kezdtem, kb 2000-ben. Ez volt a Harc az elveszett Labirintusért, avagy hogyan élnek az angyalok ma, és ez bővült ki az Őrültek városával. Ha a regényem világába belemegyek, akkor ott is van amikor automatikusan jönnek a gondolatok, a szavak, a történetek, sőt éreztem már úgy, hogy a szereplőknek maguknak kell megtalálniuk a befejezést, a könyvnek a megoldást. De igen, voltak olyan jelenetek, és fejezetek, amiken sokat gondolkodtam legyenek-e vagy sem és azon is, hogy a regény szempontjából mi a funkciója. Ahogyan a világegyetem is roppant logikus módon van felépítve, úgy a regénynek is a logikára kell épülnie. Igen, van amikor izzadok, és ha a jövőben mégha hitelesen akarok írni Rómáról és még sok korról benne, sejtem, hogy történelmi könyveket fogok olvasni és kutatómunkát is folytatok. Anélkül ugyanis nem hiteles az egész, senki nem fogja elhinni Alíznak, hogy ő ott járt. De ezt már nem egy tehernek vagy nem tudom minek érzékelem, hanem izgalmas dolognak, hogy bizonyos korokba beleilleszkedhetem és megpróbálhatom történelmi úton is átélni a történelmet, hogy mi volt ott. Persze nagy munka, de ahogyan a korcsolyázásról való mérhetetlenül sok olvasás után, gazdagabb leszek tőle és kitágul a világképem. Ha sokat dolgozom rajta, sikerülni fog, ezt nem léphetem át vagy túl. Muszáj a szereplőknek másoknak lenniük és ezért arra gondoltam, mindegyikről jegyzeteket csinálok, hogyan néznek ki, milyen a gondolkodásviláguk, a karakterük, ehhez pedig drámaelméletet is kell olvasni, valamint hogy milyen a dinamika a szereplők találkozásai, párbeszédei és a tér különféle pontjain való megjelenésük között, hogyan áll össze az egész. A dinamika a fejezetek között is lényeges. Egy jól megszerkesztett darabnak kell lennie, mint egy Beethoven zeneműnek, ami kívülről esetleg kaotikusnak hat, de kurva nagy rendszer van benne. A Rózsaszín húsban is van amúgy, mert amikor meg voltak az alapszövegek, több hónapra bezárkóztam és napi 8-10 órát dolgoztam a szövegeken, a sorrendjükön is sokat gondolkoztam és motívumláncon amit beleépítettem, de az inkább tényleg egy áramlat, egy érzés, amit jól elkaptam és leírtam, nehezen értelmezhető. Most amúgy átírom azt is, light-osabbra veszem, mert túl tömény és beleteszek átvezető és magyarázó részeket, mert nem az a célom, hogy ne értsenek, és megnehezítsem az olvasó sorsát, hanem hogy értsék a szövegeim. Talán a szerkezetét is átalakítom, ezt még nem tudom. Egy regény, az egészen más. Először meg kell csinálni a hagyományt és csak utána léphetünk rajta TÚL. Ezt jól tudom és ezen dolgozom most. Köszi a bejegyzést, és ha te is regényt írsz, és fel akarod fedni magad, örülnék, ha írnál az imailcímemre is: akinoreweronika@gmail.com és ha előrehaladtam a regényemmel, szívesen levelezek veled még róla és én is kíváncsi vagyok, hogy te mit írsz. Üdv, minden jót, Köszi, hogy foglalkoztál az írásaimmal: Veronika :): )
Nyulacskának: köszi, mint látod én is hosszú lettem. Figyu, én nem automatikus írással írok, én nagyon sokat dolgozom a szövegeimen, legalább 50x átírtam mindegyiket. a legkevesebbeket azokon dolgoztam, amik a Prae-ben még régen megjelentek 2004ben. utána tértem át a prózaversre a regény műfajról, de azokat a szövegeimet 98-ban írtam nagyrészt és lehet automatikusan (de mikor publikálásra került a sor egyik sem lett automatikus, mert átírtam őket , úgymondd átjavítottam „” szavaimmal élve) de abban is kurva nagy meló volt, évek kísérletezése az automatikus írással, hogy felszakítsam magamból azt a réteget, azt a NYELVI réteget, ahol már NEM KÖZHELYEK vannak, érted. Évekig napi 8-12 órát írtam és semmi mást nem csináltam,. sehova nem mentem, hanem csak azt figyelgettem hogy hova lehet ezzel eljutni mennyire veszélyes vizekre. Végül visszajöttem onnan és akkor kezdtem el később publikálni a regényrészleteimet amit előtte pár évvel, és az automatikus írás után akkor írtam. Szóval nem ilyen egyszerű ez. A Rózsaszín húsban mindegy egyes szövegen ezerszer végigmentem és ha automatikusan is írok valamit át kell javítanom ezerszer. IGEN! a naplóm valóban a leginkább automatikus, mert nem volt időm még többször átmenni rajta, de legszívesebben még minimum 4szer átfésültem volna őket. Talán abban szerencsém van, hogy tudok írni és igen, folyik áramlik, ha a regényemet kezdem el írni, akkor is ötletek ezre kezd körülvenni, ki hova megy, mit csinál, mit él át benne satöbbi, de ezt annak négy évnek, amiben direkt fel akartam szakítani magamban azt a nyelvi réteget, ami mindezek alatt van, megfeszített munkával megtalálni a saját hangot. Sokat kísérleteztem ezzel hidd el, az automatikus írás nem egyszerre lejött hozzám az égből, először két évig vwerseket írtam és nagyon sokat kínlódtam velük 18 évesen, állandóan átírtam ésm indig úgy éreztem nem ez a végleges változat és nem mert elküldeni őket. Végül megtaláltam az automatikus írást és most a kettő közötti egyensúlyt keresem. A naplók, igen ömlöttek, áradtak, mert úgy éreztem, végre szóhoz jutok, nem kellett volna ilyen hosszan írni, az igaz. Nem gondolom hogy hatottunk EGYMÁSRA, max én hatottam rád, már bocs. Köszi, hogy megvádoltál a Godot Irodalmi estek utolsóján hogy én tőled lopom az ötleteimet, mikor a Nyulas könyvedbe, amit igen, későn adtam vissza és kár volt elkérnem, kb 15 oldalt olvastam, de azt a szövegedet, amit átküldtél nekem hogy korrektúrázzam át, kénytelen voltam végigolvasni, bár nem sok kedvem volt hozzá úgy őszintén és meg is tettem a magamét szívességből, bepirosoztam. De hogy én loptam volna tőled, ezt akkor sem értettem hogyan jutott ilyen eszedbe. És hogy pont az üveg, rózsaszín és hús témát, AMI ÉVEK ÓTA a témám, jóval előtte hogy te egyáltalán írni kezdtél, ezt sem értettem, de megbocsátottam, mert eszembe jutott, hogy én is jártam hasonlóan. Méghozzá a Bánki Évát rágalmaztam meg pár éve, hogy a Magyar Dekameronhoz az utazgatós témáját tőlem, az Alízos könyvemből vette. Hahaha. Nevetséges és ő akkor ezen nagyon felháborodott, ahogy bennem is felment most a pumpa, és azt mondta : - Veronika. Ötleteim, azok vannak, azzal nincsen gond. De én nem hittem neki évekig, míg végül rájöttem, mennyire hülye vagyok. Dolgozhatnak emberek ugyanazon a témán egy időben, koráram, érted? Amikor a Ladik Kati közölte velem, hogy a következő könyvének a címe: Folyékony tükör lesz, akkor hirtelen rosszul lettem mert ez nekem is nagy témám, de aztán arra gondoltam, miért ne? Így mi inkább összefogtunk és együtt csinálunk valamit (például egy performanszt most Szigligeten) a nagy közös témáinkból. Sőt egy tanáromat is megrágalmaztam, aki évek óta foglalkozott a szelfelméletekkel, hogy tőlem lopta a nárcizmusos témáját. Ez nevetséges. És ezért tudok neked megbocsátani, mert én is beleestem ebbe a kútba, hibába RÉGEN. de hogy tényleg meggyőződjél róla, ezeket akkor írtam, amikor még nem is ismertelek és mind mind a tükör, üveg, hús és rózsaszín témákkal foglalkozik kedves, drága Zsuzsa!: 2005 - http://www.jamk.hu/ujforras/060711.htm 2006 - http://www.sikolyfolyoirat.extra.hu/sikoly789/Czapary%20Veronika%20-%20Varosok.%20Az%20atjarok%20mogotti%20harmatkockak.htm 2007/1 http://www.argus.hu/2007_01/czapary_v.html és végül : http://www.lato.ro/article.php/V%C3%A1rosok/274/ - 2006 A szenvedésről, hogy mímelt-e , hadd döntsem el én. És én nem kértem tőled írást, hanem AZT HITTEM, hogy sikerül egy könyvkiadónak leadnom a könyvedet, ami nem sikerült, pedig megkérdeztem őket, de azt mondták, jelentkezzél inkább te és tényleg a Nyulas könyv animációs képei és az írásai is elbűvöltek elsőre, már amennyit volt energiám és időm végigolvasni belőle, a többiről pedig, a 3ból egyet olvastam végig, amit küldtél, amit bepirosoztam és abban le van írva mit gondolok róla. Azóta persze ez változhat. Igen, az álom és folyam jellegből lehet tényleg kellenének kilépések. De köszi, hogy erős szövegeknek titulálod őket, sztem is azok :). Amúgy milyen az Írókadémia? Én is gondolkodtam, hogy jelentkezem rá, csak éppen nem volt rá pénzem... De lehet a közeljövőben lesz. Én mindig is támogattalak és ösztönöztelek hogy publikáljál. Folyóiratokban. Küldd el nekik és megírják leközlik e vagy sem. sajnos részletes elemzéseket nem adnak és nem is indokolják miért igen és miért nem. Biztos sok a dolguk. A hatalomról nem értem, amit írtál. Ki az akinek hatalma van. Ezt nem értem. Én mostanában már gondolok az olvasókra, amikor írok. Pl. hogy x és y mit gondolhat majd erről a mondatról. Néha még így is. Ilyenek. Engem az erő mostanában nem hagy el. Velem van. Bizonyára a tíz év analízisnek köszönhető, amibe vetettem magam. Egyszercsak jobbnak kell lennie.... A pár a NAGYSZÜLEIM voltak, nem a szüleim. A könyvért bocs, hogy elázott, de annyi helyre rakosgattam és tudod a papagáj meg a cica, szóval valahogy szerintem hozzájuk is került, ezért ázott el. Mivel állandóan vissza akartam adni, ezért állandóan elől volt és nem a könyvespolcomon. Ez lehet az oka az elázásnak. Nem nagyon értem hogy te mit értesz hazugságnak. Azt gondolom végtelenüll őszinte voltam a naplómban és ez nagyon megerőltető is volt. Az automatikus írásban pedig nem lehet hazudni. ha erre egy példát írsz, megértem, hogy mikor érzed hazugnak az írásomat és ekkor feltehetem azt a metafizikai kérdést: hogy mikor vagyunk őszinték? Te azt hiszed őszinte vagy? és mi van ha kiderül nem? - nálam az analízisben eléggé sokszor meg kellett kérdőjeleznem a saját és mások őszinteségét. És most nem értem te mit kérdőjelezel meg és hogyan állíthatsz olyat a 21.ik században hogy valaki hazudik az írásaimban. Nem gondolod hogy ez már kicsit meredek és ismét elvetetted a sulykot, mint a rágalmazásaiddal? Én elhiszem hogy nagy hatással voltam rád és példaképednek tartottál, tartasz, nyilván ezért írtál ilyen hosszú levelet és nekem is nagyon fontos voltál addig, amíg meg nem rágalmaztál, azóta jobb azt gondolnom, ettől a nőszemélytől inkább távol tartam magam mert legközelebb azzal rágalmaz hogy a vele való beszélgetésemből ezt a mondatot tőle loptam. Szóval nem értelek Zsuzsa. Mi t akarsz te ezzel? És mit akarsz elérni? arcaink szavainkon emlék - ezt nem értem Neked is jó munkát, neked is letisztulást és végtelent. Köszi, hogy leírtad a véleményed. Sokat tanultam belőle. Mi a blogod és honlapod címe? Szerintem nyugodtan add le a legnagyobb kiadónak is a könyvedet és ne várj egyiknél se 7 hónapig. ha nem jelentkeznek küldd el 3 HÓNAP után máshova, de az a legjobb ha egyszerre ötnek adod le szerintem mert mire elolvassák, mert mire reagálnak. Ajánlom az Ulpius ház, Jaffa, Magvető, Jelenkor, Ab-Ovo satöbbi, ismered őket. Nekem most egy kiadónál van amúgy, de most áll, mert át akarom és kell írni az egészet lightosabbra és érthetőbbé, de ezt a köv. bejegyzésben fejtem majd ki. Én is hiszek az angyalokban. A nyelv ír téged, ez biztos. Szép, amit a végén az írásról írtál. Ha a könyved címe Rózsaszín nyúl lesz az engem is éppen úgy idegesít, mint téged a Rózsaszín hús. Érted. Neked is sok sikert, angyal hírével együtt, üdv,V
messze szálltam már, Czapáry Veronika. de az angyal, kit küldtem, veled. hát szállj, és élvezd míg ott lehetsz.
Szerintem sem a műfaj meghatározás a lényeg (kategorizálni amúgy sem szép dolog ugyebár), hanem hogy mi a helyzet az automatikus írással. Amikor csak úgy megnyitjuk tudatalattink csapját, azt' hadd folyjon. Egy álom jegyzőkönyve, költői képek halmaza. Szürreális. Én szeretem az ilyet, de tény, a figyelmet nem tudja korlátlan ideig fenntartani. Pár ezer oldal után azért kiismerhető egy lelkivilág (ez lehet, hogy felháborító megállapítás), és noha az olvasó a következő mondatot soha nem fogja tudni megjósolni, az azt legyártó gépezetet teljesen képes megismerni. Persze számít-e az olvasó, ha fájdalomcsillapító/kompulzív írásról van szó? Talán nem is. Nem is kell. Versnek meg jó. Szóval engem a regény érdekel. Arra kíváncsi vagyok, hogy Veronika küzd-e a következő dilemmákkal: *Nem lenne jó, ha minden szereplő én lennék. Vagy ha nem különböznének eléggé a szereplők. (Ehhez kapcsolódó életre szóló probléma: Lehet-e hitelesen írni ellenkező nemű szereplőről? Főleg, ha bele merünk bújni a bőrébe, E/1 nézőponttal.) *Izzadságszagú lesz-e egy regény amiatt, hogy építészként kell fáradságosan felépíteni egyes alkotóelemeit, neadjisten kutatómunkát kell fordítani rá? Amiatt, hogy keresni kell a szavakat? Hogy fogalmunk sincs, ebbe és ebbe a jelenetbe most mi kerül, de érezzük, mi lenne az, és tudjuk, ha sokat gondolkodunk rajta, kísérletezünk, dolgozunk rajta, sikerülni fog. Esetleg (tessék megkapaszkodni): olyan anyag sejlik fel a mélyből, ami számunkra, az írónak nem érdekes, de a regény adott szereplőjének igen, tehát meg kell írni! Nekem ilyen dilemmák merülnek fel regényírás közben, és szerintem a legjobb írók a világon mind-mind sikeresen megoldották ezeket (ezek közül néhányat), nem léptek túl rajta.
Figyu Nyulacska, elolvasom majd, de most a Balatonon nyaralok és ígérem reagálok, de még nem volt időm. Üdv, V
Megpróbálok valamiféle választ, rengeteg sokat írok a jegyzetfüzetemben, tele fecnik, üres kallódó lapok, füzetek, naplók, mikor mi elől, ez olyan mint az ürítési inger, vagy az éhség, ha írás, így inkább az előző, utóbbit jól bírom nélkülözni. De sajnos nincs idő, alkalom ezeket rendbe, tisztába tenni, van hogy emiatt, napok, hetek maradnak ki. Így aztán sosem érem utol magam. Nos ahogy itt elnézem a lapon, igen hosszú leszek. Ezeket reggeli ébredéskor jegyeztem. (nem írom át, maradjon meg tisztán) de merek most már hosszú lenni, válogatatlan (idő hiányában), ahogy te is itt megtetted a naplódban, nem kérek elnézést érte, bár e tekintetben rosszérzésem megmarad. Borzasztóan haragszom ugyanis magamra, ha indokolatlanul vagyok hosszabb a szükségesnél. Először olvasd végig, aztán reagálj csak, mert lesznek több oldalról megközelítések, melyek látszólag, elsőre kellemetlenül hangzanak, vagy ellentmondanak egymásnak. Az összkép csak a legvégére áll majd össze. Mint a folyamban magában is, a gondolkodási folyamatban. Czapárynak: én is dolgozom hasonló formán, és akkor most itt írás, mióta váratlanul lepett meg, akárcsak régebben a többi használatos műfajban, rajz, film, először a dokk irodalmi kikötő tenyérnyi magocskák naplókban, érettebb állapotban inkább a vége felé, de már a csírák a legelején. (és 13 éve amikor szintén váratlan, a nyulacska mesék nyelve, de az más). Azonban, és itt most vissza hozzád, a puszta forma, körkörös folyamat, vagy ha rólad, nem is körkörös (az inkább nálam, pontosabban spirál vagy kör), esetedben inkább elfolyás, természetesen, akár a víz, mégis, úgy érzem, önmagában, ha írás, nem elég. Amikor nagyon hosszú, egy idő után ez a hömpölygő folyam unalmas lesz, nem köt le eléggé, nem képes maradéktalanul ottmarasztalni. Az érdeklődést viszont fenntartja, mert szokatlan forma, nekem pl. egészen sajátom (csak kicsit más, vagy egészen más, majd írok erről később valahol). De mivel kíváncsi, én, akárcsak az olvasó, rád, így végighúzza az egeret, csakhát kimaradnak részek. De lehet ez is az időhiány. Az embert, olvasót nagyon erősen szükséges elkábítani, azaz inkább értem ezalatt izgalomba hozni, hogy ottragadjon minden egyes szónál, úgy hogy közben elfeledkezzék magáról, hogy ott, és hogy olvas. Mint maga az írás is, amikor belefelejtkezünk szövegeinkbe. Amikor ránk is hatással saját gondolatunk. Azonban téged elnézve, neked se új ez a hatás. Közben magad is rákérdeztél ezekre, olvasói vélemények,…és mégis. Mindezt most máshonnan: Czapáry így Czapáry ahogy van. Ezzel -és itt most abszolút pozitív megközelítésben- ezzel a néhol már-már unalmas szóáradat, folyammal. Tudod, rólad az az emlékem, először amikor hallottalak, éve azon a házi felolvasó esten, egyetlen szó is ami belőled, nemhogy nem unalmas, de igen hatásos volt. Hosszú folyam volt az is, mégis képes volt elvarázsolni. Azért foglalkoztam most ilyen sokat veled, nem először, ahogyan te is foglalkoztál velem, nemrégiben nyulacska és az arcaink szavainkon című írásom kapcsán, mert van, lehet valami közös, de hogy legalábbis magyarázat, hogy hatottunk egymásra, legalábbis ha egyik arcomat tekintem, és itt akkor vissza kellene rajzok, filmhez, egészen az írásig. Úgy tűnik, most is improvizálok, hiába a reggeli jegyzet papírfecniken. Ami felgyűlik, valahol ki kell jönnie, ahogy ez nálad sem ismeretlen. Nos, kicsit olyan írásmódod, mint az árvíz. Ha pusztán a víz ami folyik, egy idő után elbűvöl, ugyan, a látvány, mondjuk, ha filmen vagy fotón, de nem izgalmas. Szükségesek tehát az árvízhez tartozó kellékek, az elszenvedő, nem csak a mozgató elem. Adott esetben a hús-vér emberek, tárgyak. Félreértés ne essék, teljességgel hagyományos móddal ellentétben a más, a szokatlan híve vagyok, nem véletlen volt rám hatással pl. a francia filmkultúra. Nálad mégis olyan, mintha mesterséges álomút lenne, behunyt szemmel, ami különös, szép (ha már az előbb film, persze pl. Godard vagy Alain Resnais a filmben már 50 évvel ezelőtt is csinálta, nem azért, és különben is már annyiszor ismétlem magam ez ügyben, jó lenne erőt venni magamon, s kicsit frissíteni), azonban ha magamra vetítem, és ehhez kit mást mint magamat hozhatom fel legközelebbi, kézenfekvőbb példának, még álmaim közt is fel szoktam ébredni. Sosem alszom teljes nyugalomban (természetesen szükségszerűen sarkítok, kivételek mindig akadnak), azonban mindig vannak kilépések, még ha csak reggel ébredek is, és nem éjszaka különböző időközönként, vagy hajnalra, pl. szavakra. Nos, nálad mintha a szenvedés is csak mímelt. És mégis. Annyira erős ez a forma ami élteti, és amiben hiszel magad is, hogy ezzel együtt hiteles. Mindenesetre ha téged nézlek, innen, elhiszem. Czapáry arc. Annyira erős ez az arcod, hogy amikor írás akad kezeid közé, és ezt saját bőrömön tapasztalva (mikor tőlem írást kértél, hogy kíváncsi), hajlamos vagy teljességgel erre a saját arcodra formálni. Hogy csak álom, és folyam, s az összes kilépést ebből, kihúzni. Nálam szükségesek ezek a hirtelen vagy szükségszerű kilépések, a mérleg tudatlanul is, így egyensúlyban. Természetesen csak szeretném ha így, nekem se sikerül mindig. Fontos, hogy amikor látszólag eltévedek is az álmokban, tárgyilagosan kívülről tudjam szemlélni. Ehhez elég egy-egy kiszólás. Nem részletezem formailag, hogy milyenek is ezek a kiszólások, most nem tehetem, hogy idézek, talán ha már végképp nem nyitja ki szárnyát a dokk, leszek kénytelen a régi tenyérnyi magocskáknak külön naplót nyitni. Azonban meglehet az is, ez sem történik meg sosem. (a nyulacska című honlapomon közöltem egy írás erejéig, egy pedig nyomtatásban jelent meg tavaly egyik íróakadémiás könyvben) Az arcaink szavainkon írás megjelentetése viszont még várat magára. De még remélek. Csakmert az összes írást egyenként újra feltenni (és itt vissza tenyérnyi magocskák) hatalmas munka időben is, szinte lehetetlen megoldás, nembeszélve hogy így nem lenne az igazi, csupán másolat. Az igazihoz hozzátartoztak az olvasói megjegyzések, kritikák, az egész világ ami körülötte, felépítette, ami a mozgatórugója volt az írásoknak. Az olvasók. Anélkül a dokk sem lett volna ami. Együtt csináltunk mindent. Hiába a működtető, úgy fizikai mint szellemi jelenlétben, ugyanúgy voltunk részesei, elemei mind. Csak éppen hatalmunk nem volt. Hatalma általában csak egynek van. Hiába hogy ember, s hogy mind egyformák. Ahol ember, sok ember, ott igazság sosem lesz. Egyigazság. És mégis. Remélni kell, szüntelen, más mi éltetné úgy általában is az embert, és nem éppenígy-e az író embert. Hogy mégis lesz, van valahol igazság. Szónak, írásnak, létezésnek. Nos nálam szükségesek a folyamból kilépések, szünetek, mély csendek (mégha adott esetben álom is), vagy ellenkezőleg rácsodálkozások, hirtelen megdöbbenések, de a folyam közben marad. Az alaphang. Gondolkodásnyi idők beékelése, hogy az agy dolgozni tudjon. Ha az alany csak beszél beszél, és az olvasó nem jut arra közben, hogy rákérdezzen, mert a folyam csak árad, akaratlan, tehetetlen és telhetetlen vonz, tovább, fittyet sem hányva arra, hogy áldozatok vannak, szemlélők, „olvasók”. Élvezők, befogadók. Persze amikor írunk, nem gondolunk az olvasókra, sosem gondolok velük magam sem, csak az írás foglal el, örülök, ha így is eleget tudok tenni, a hatalmas folyamnak, ami ilyenkor ellep. Nálad ha jelen vagy jövő is, ugyanúgy folyik el. Múlt időben. Magával zúdítva érték, értéktelent, mint az árvíz. Csakhogy ezek a tárgyak nem küzdenek, és az emberek is tárgyak ebben a folyamban. Élettelen tárgyak. Én még küzdök. Még időnként levegőhöz kapok, vagy megmondok, kimondok. Nekem ezekben a múlt, jövő utazások közt is, remény-reménytelenség, álomfolyam, is élni kell. És ez a legnehezebb. Fennmaradni a víz tetején. Sosem adni fel. Ehhez nagyon nagy erő kell. Te még fiatal vagy, erőd teljében, tele hittel, önbizalommal. Ahogy magam is, kortól független. Azonban néha elveszítem, elhagy ez az erő, de aztán újra csak az, élni. Szóval te ellenben semmin se lepődsz. Mintha magad is unnád, azért kell folyton magad biztatnod. Különben hasonló nálam is van, bizalom nélkül semmi nincs. Egy kicsit úgy gondolom, olyan vagy mint a kábszeres, de legalábbis gyógyszer hatása alatt írnál. Pedig a kábszer maga az emlék. Az emlékezés megszűntethetetlen folyama. Volt azon a Rózsaszín hús performanszon egy idős pár, úgy mutattad be a körülülőknek, csakmert távolabbról figyeltelek, akaratlan is oda kellett néznem, hogy szüleid. Valóban ők a szüleid voltak? Csakmert mostoha szülőről írsz. Lehet hogy csak én vagyok figyelmetlen. Csoda-e ebben a hatalmas folyamban. Egyszerű embereknek tűntek, mint akik nem nagyon értenek a művészethez, de annál kíváncsibbak s büszkébbek lányukra. Jaj, és ahogy a vízfolyamról írok, jut eszembe, a könyv is, Nyuszi mesél hárompéldányos, amit visszaadtál (végül 1 év után), az is szinte mondhatni, elázásban jött vissza, elkoptatott borítóval, csaknem olvashatatlan rózsaszínben. Tehát nálad álomban is, valóságban is minden ázik. Álom és vízfolyás. És akkor most akaratlan jut eszembe a mondás: „hazudsz, mint a vízfolyás”, hogy ez is rád nézve milyen hiteles, milyen igaz. Valamit tudhattak elődeink, nemhiába. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy nálad ez is elfogadható, hiteles. És az is, hogy maga után hagyja azt az érzetet, hogy ez a kontrollálatlan folyam (legyen álom vagy más) hamisnak hat egy idő után. Pedig minden szava igaz, mondhatnád joggal, és így is van. Ez pusztán a forma sajátossága, másképpen a forma bizonyos nézőpontból a hamisság érzet szükségszerű eleme. Függetlenül, hogy rólad vagy más. Természetesen neked ezt az utat kell járnod. Tehetnél-e másként, mint ahogy belülről. Nos Czapáry ezekkel a modorosságokkal czapáry. Ahogy nekem is megvannak a magam nyelvi szükségszerű modorosságai, mégha Rózsaszín nyulat is tekintem (ami azért már 13 év, akárhogy is). Tehát pontosan értem amit csinálsz, ahogyan csinálod, nem véletlen hatottunk egymásra, és akkor akaratlan az arcaink szavainkon emlék… amit aztán sikerült pozitívan feldolgozni, ahogyan meg is beszéltük. Számomra nem különös, hogy a folyamáram miatt nehezebben követhető a szöveged. Viszont ezt az álhamisság érzetet, amit a forma működtet, jól műveled, mi több, hitelesen. A formai újszerűség szükségszerű hordozója olykor, hogy nem követhető, vagy nehezebben a szöveg. A kicsit sok, sokk, már persze elgondolkodtató, de ezt neked magadnak kell megoldanod. Ahogy írod is, javítani, átírni magunknak kell, egészséges. Ha egyáltalán szükséges megoldani, vagy egyáltalán gondolkodni róla. Nekem kicsit más ugyan a filozófiám a folyamatírásról (bár vannak azonos elemei), ki tudja, egyszer, valamikor ez is napvilágot láthat. Nem tudni. Mert ugye a tenyérnyi magocskák ami igazolna, halott. És halott dolgokat élesztgetni, ha nem kel fel magától, is csupán halott emlék. Nosztalgia. De nem maga a dolog, nem valami olyan, ami él. Semmi esetre sem a maga közegében. Jó munkát neked a továbbiakban, olvasód, figyelőd, nyulacska. Akinek sok arca, gyerekkor, múlt, emlék és jövő a jelenben, múltban is felnőttkor, más emberek, más táj, s a túloldalon, itt a közelemben, s amiben jelenleg élek is, megint mind más. Aztán a keveredésekből, letisztulás, s még távolabb a nagy kerekség, ami valójában végtelen. Legyen ez a végtelen hozzád is zárszó. S hogy kiadót találni? Aki érti is, értékeli amit csinál az ember, s színvonalas is, s vállalja is az újszerű, szokatlan, nem mindennapi nyelvet, ami éppen adott esetben az effajta írásnak éppen erőssége, úgy vélem, szinte lehetetlen. Néha van, hogy ilyen tekintetben egészen más országban élnék. Ahol ezek a becsülendők. A másság, többszempontúság. De hát én itt élek, és szeretek is itt élni. Tehát itt is kell boldogulnom. Ha kíváncsi vagy kiadói válaszra, a honlapomon, nyulacska blogomon, , ez nem a Rózsaszín nyúl könyvtervem blogja, nemsokára, néhány nap?, találsz. ???. Ha az ember hisz magában, az írásban, akkor mindig tovább kell lépni. Mint a lépcsők, amik fel. Mert a lépcsők is ha felfele nézünk, is felfele vezetnek. Itt most, tekintve a hosszúságot is, nincs módomban részletezni. És mi van, ha éppenséggel ismeretlen kiadó, és sors iróniája, ezzel a könyvvel lesz ismert, mert felvállalt, kockáztatott, lehet-e, megtörténhet-e ilyen is? Ha jól végzi dolgát. És akkor miért éppen az én könyvemnél történnének másként a dolgok? Nem tudom, egy biztos, megbízható, korrekt kiadót szerettem volna. Valójában csak egy kiadónál hagytam a tervem, ez is úgy esett meg, hogy a kiadóvezető kérte, és vártam. Bíztam. 7 hónap, akár egy koraszülés. Korrekt akartam lenni. (A legnagyobb kiadókhoz nem volt bátorságom.) Álmaim persze vannak. Nem tudni, mit hoz az elkövetkező. Az én modorosságom is, ami a nyelvet illeti, a formát, ahogy a tiéd is, úgy vélem szükségszerű, s mint ilyen, egyben hiteles modorosság. Mostanában kezdek megbékélni ezzel a szóval, régebben, még néhány hónapja kézzel-lábbal védekeztem volna, és akkor is igazam lenne. A nyelv magától alakul, észrevétlen. Legalábbis esetemben. Mint ahogy írók mondják, mára ez is elkoptatott, mégis így, a nyelv ír engem. Ezt arra módosítanám, tulajdonképpen nem is én írom a könyvem, szövegeim. Minden valahogy mintha előre elrendeltetve, s én csak eszköz. A kéz ami formálja nem is az enyém. Láthatatlan kéz vezet, láthatatlan arc ébreszt hajnalban, éjszakánként. A nyúlmesék nyelve is akárcsak a többi, mind automatikusan alakult, első mese is amiből film, szinte javítás nélkül, 10-20 perc alatt íródott, csakúgy kipattant belőlem. Olyan traumákat éltem át, mely csupán az íráson keresztül jöhetett ki, és mindjárt nyelvet is formált magának, annak tudom be ezt a szokatlan formai bravúrt, hogy nem mindennapi traumák esetében történhetnek ilyen dolgok. Állatbőr, nyuszibőrbe bújt írás, ez sokmindenre visszavezethető, akárcsak a babák első egyetemi éveim alatt a képzőn, melyek folyamatosan mennek fel a lépcsőn. Sokszorozva, mindig csak felfele tartva. Mindez egészen gyerekkorig vissza, és a szokatlan nyelv is egy védekezés, elbújás, úgy kiönteni magadból, hogy közben mint a strucc, fejedet a földbe. De azért mindent láss is. Kívülről is magad, az elbújás mögött. Másrészről, szinte meglepve hogy ez te, szükségszerű következmény, a kifigurázás. Ez természetesen az automatikus írásnál ösztönös. Vagy amikor már így kitör, egyik pillanatról a másikra, észrevétlen, az már sok év lenyomata. A másik, ha nincs humor, de legalábbis filozófia, s a tartalom mögött forma, az önátadás, leírás is pusztán túlburjánzott őszinteség, ami viszont giccs, ha nincs megfelelő formába öntve. Ez már olyan értelemben keltené a hamisság érzetét, amit lehetetlen lenne kimagyarázni, igazolni. A nyelv is tehát, ami nem hagyományos forma Rózsaszín nyúl esetében, szükségszerűen alakult. Innen nézve, minden nyelvújítás magában hordozza a modorosság igazságát. Másképpen, minden nyelvújítás modorosnak tűnő igazság. Nyulacska mesék nyelve pedig akárhonnan is nézem, nem szokványos. Újítás ide vagy oda, lényegtelen. Van, tehát nem lehet nem komolyan venni, vagy elodázva elsiklani fölötte. Nos, valahogy kilépek tőled is, szóval nekem még sokmindennel kell megküzdenem, sors-e avagy sokarcúságom okán, s hogy mire marad erő... Szóval folyjál csak tovább, Czapáry Veronika, neked minden erőd, hited, önbizalmad megvan hozzá. Menj utadon, angyal hírével, isten, aki van, ha van, kísérjen, segítsen utadon.
Erdekes a naplod. Ahogy irod "Ilyen egyszeru", Minden az és annak ellekezôje.A kritika elfogadasa nem egy egyszeru dolog, fôleg , ha tele van féltékenykedéssel. Naplod kedvet ad, hogy megprobaljak magyarul irni egy naplot, mert a verseken kivul, sôt verseim nagy részét is franciaul irom; nem nagyon irok magyarul; de Te kedvet adtal a valodi naploirashoz, és talan magyarul, mert a francia naplom csak emlékeztetés arra, amit éppen csinaltam és utana el se olvasom. Viszont regényeket irok. A Litera.hu segitségével, jobban otthon érzem magam a magyar irasokban. példaul a "Piros cipô" verseit nagyon szeretem. Ha van kedved,nézd meg az egyik blogomat és mondd meg , mit gondolsz rola. http://suzannazsuzsilesartsetleslettres.centerblog.net Az irasod kimondottan kellemes és elgondolkoztato.
Kedves Remi! Azonkívül nem értem miért hasonlítasz pont Kiszel Tündéhez. Nagyon kevés pasim volt, aki író és ráadásul az se lett volna baj, ha a fél irodalmi világgal keféltem volna, akkor se lehetne megszólni ez alapján, de ugyebár társadalmunkban, ha egy nő lefekszik mindenkivel, az a kurva, míg a nőket levadászó csávó, az büszke macsó. De mivel nem ez történt, nem értem. Ha szerkesztesz valahol, gondolom volt személyes nézeteltérésünk és találkoztunk már valahol, amit most megbosszulsz rajtam. Hogy pont egy magát meztelenül mutogató nőhöz hasonlítasz, nos, tényleg a szövegeimben lemeztelenítem magam, de ezt vállaltam, viszont nem vagyok pornósztár, bármennyire is szeretnéd, bocs. Talán akartál tőlem valamit, (gondolom) és elutasítottalak vagy én akartam tőled és viszont, nem tudom, de valami ilyesmi lehetett, amiért ezt gondolod. A szövegeim SZÍNVONALÁNAK ehhez semmi köze. Lásd alul beidézés, a szövegeimet amúgy pedig tényleg a 10ére szoktam meghúzni, de sokszor a legjobb részeket húzom ki belőlük, ezért mostanában tanáécstalan vagyok ezügyben.... (de ezt majd megoldom) . Viszont nagyon sok szuövegem van, ami pont a tizede lett kb, negyede, fele nyolcada, ilyenek vannak. De valójában teljesen mindegy, hogy mit írok itt, mert te úgyis gyűlölsz engem és élvezkedsz azon, hogy ilyeneket írhatsz. Tehát egy szöveg beidézése sem fog meggyőzni semmiről, mindenesetre örülj neki, hogy ezt leírhattad, én pedig legalább végre szembenézhettem vele.-d. Így az éteren, mert gyáva vagy magad felfedni, pedig biztos vagyok benne, hogy találkoztunk és mivel én életem gázosabb korszakaiban sok emberrel összevesztem, nem kizárt, hogy téged is megsértettelek valamivel, vagy belegázoltam a lelkivilágodba. Ha igen, ezért bocs. Döntse el az olvasó, hogy ez Kiszel Tündés-e, mert erre azt szokták mondani hogy érthetetlen és nehezen emészthető, tudtommal K. T. akiről itt ennyi szó van, (és ezt meg sem érdemli), mert csak egy hasonlat, nagyon is könnyű falat. Na ezzel birkózz meg: „Anya, amikor megszületettem, amikor megszülettem, húsom rózsaszínű volt, emlékszem, mindenre emlékszem, Anya, a nem megtalálásra a köveken, hogy nem mondtunk ki semmit, ha neki mondanám, neki se tudnám mondani az elveszett történetet a nem megtalálásról tudnám mondani, mindegyik mondatomra úgy reagált, nem mondott ki semmit, a fehérség iderepül hozzám, szörnyűségesek voltak azok az arcok, a szeretkezés is, a csillagok alatti tájon átlátszó minden, nem reagál, tavak tétova hangjai, a szavak, az ébredés, arra vágyódik, hogy Anya újra magába fogadja és beszéljen a Meg Nem Érintettel, mégis mit szégyelltél benne, kiabálásokat a falnak, a hülyeségeket, meg mindent, a telefonokat is, a csend végigvonul a tájon, az arcok, ő, a Meg Nem Érintett beszél, a meg nem emlékezés pillanatai ezek, amikor a kisgyerek, tudod, Anya, mi egy szobában voltunk, te egy szobában nőttél fel vele, őrá emlékezünk, percek, órák, amikor megérintve van, szép köveken fényesek a házak, ahogy az ép elméjűek szoktak beszélgetni, mindegy milyen fényben, olyan, mint egy nagyon régi csalás, vissza kell oda mennem, undorodom tőle, meséljed, hazudnak, kérdezi, egy álom, suttogás és álom, hogy mindent elönt az álom, a laza kenyérszeletek ívei, a történetek, a szomorúság, a felfogott valóság, könyörgök, mondja a nevem, az élet, üvöltve kérdezi tőlem, miért élek, már nincs mit mondanunk egymásnak, gyenge voltam ahhoz, hogy maradandó sérüléseket okozzak neki, elmondtuk végre a halálokat és fehérség, minden mondatomat érti, hát persze, hátha egyszer, kislányom, belenyugszom a fájdalomba, iszom a mondatait, nem kell ütnöm az arcát, rémület megint, fehérség, ostoba falak, a halak közötti kék folyóban nem tudom megkülönböztetni, összeroskadok megint, kacag, nem jövök vissza, játszhat velem, ketten hallgatjuk a csöndet, a pókok sincsenek velünk, kristályos hallgatagság, jó abbahagyni végre, játszhat velem, mit akar ez, keze erőtlenül lefolyik a késről, semmire ne kelljen gondolnia, nem akar emlékezni, éltem az élő rendszerekben, az erőtlenül átcsorgatott szavak, csontok, oda akarok jutni végül, ahogy megjött ő is a bibliában, irtóztató árnya, törődött csönd, öreg szülők a házban, évekkel később a reggel, benne ragadok a fényben, a hangját hallom, megfojtották, kiirtották belőlem a csöndet, fehérség, mondatai a fülemben, évekkel ezelőtt az arctalanság, nem érsz te semmit, a szavak, emlékezni próbálok, az árnyak, az élő rendszerekre, évtizedekkel ezelőtt a harmat, jó vele nagyon, szobákon át ráncigál, kitép a fiókból és megver, agyamban a mondatok, végigvonszol, egyetlenegy hely, hajamat markolja, ráncigál jobbra balra, a hajam csomókban hullik, aztán a reggel, miért nekem kell összeszednem a hülyeleány hajtincseit, a mozdulatokat sárga fényből varrták, összeroskadok, évekkel ezelőtt másban látom meg arcát, gondolkodom, biztosan tart az alámerülés, nem bírom tovább, mondatai által a csönd, nehogy elfelejtsem, a vele töltött évek is, halkan beszél, húsom rózsaszínű, a bőröm is, azt suttogja ez már az éter, az önsajnáltatás kényszere, hazugság, és álom, hogy rosszul vagyok, az összeroskadásé, mindegy, nem érdekli, simogat, aztán kitép a fiókból és megver, a pókok, harmatos könnyek, kiáztatja a föld is, milyen lenne ha ez nem lenne, ha ez is közhely lenne, beissza, értelmetlen, némaság és átok, csak annyi, hogy a levegőbe beszél, nem szól hozzám, a rendszerek átka, keringenek, jó kedvesnek lenni, sárga fény, én lettem árva rózsaszínű hús, a hülyeleány hajtincseit kimossa a föld, a nevem itthon a családban, nincsen benne több fény, sóvárgok, aztán az alkony, nem leszel jó, a hajamat simogatja, szép vagy, nem lehet kitépni, így járnak ők, kellenek az éjszakák, a végtelen áramlás, könnyeimet kimossa a föld, fogja a kabátját és elmegy, lehet így élni, ömlik alá a fény, sós lesz az álom, a Meg Nem Érintettel ketten, az esetleges kárhozat, kiúszunk a földből, merül fel bennem a gyávaság, az ismerős kényszer, visszahúz az érzés, gondolatok, a szél beszél, nap, az idevezényelt fehérség, a legyező, toll, a könyv és a táncosnő, a fehér papírlap nevű kísértet, üveglap alatt olvasni, nem kell többet az éjszakából, ez a kijelentés persze arcokat akart és arcokat kapart, a fehér éjszakából, a távolságból, a darabjaira széthullott test, évekkel ezelőtt a pókok, ma nem tudom hová, kimondja a kérdést, kislányom, kislányom, hogy fogod azt a kést, szelíden hozzám ér, enni ad és idegen, a Meg Nem Érintettel beszélget órákon át, haját fésüli a tükör előtt, húsa rózsaszínű, keze erőtlenül lefolyik a késről, átfolyik egy másik valóságba, a Meg Nem Érintettel naphosszat ketten, az arctalanság ne jöjjön, csak az ne, amikor nem érzek semmit, a látomás, nappalok, szállást ad nekem és enni, ne kelljen gondolkodni, kérlek, a kérdés, az évek, nem lehet így összeszedni, beszélgetni, a darabok, ölelj át, szeress, szeress, a semmi parttalan hangjai, végigvonszol a tájon, az egyetlen egy hely, ahova te vagy bezárva, a falakon át, elbújtál, a hajamat tépdesi, megvagy, csomókban hullik, és üvölt, miért nekem kell összeszednem a hülyeleány hajtincseit, emlékszik rá, a mondatok utáni csend, ünneptelen létben a hangok, most születtem meg.”
Könnyű így álarc mögül dumálgatni és ócsárolgatni másokat, akiről tudod, hogy ki . És bocsi Remike, de hol szerkesztesz? Felfednéd magad vagy azt nem mered?
Nyulacska! Veled mi a helyzet, olvasol? Én is olvasgattam a naplóidat és tetszettek az utazásaid lelki és fizikai síkon is. Hogy Erdély mennyire csodálatos vidék, régen, sokat jártunk oda, nagyon szeretem.... Irigyellek kicsit, hogy te onnan származol.... És bármikor hazautazhatsz pont oda.
Erre az egészre válasz lesz a mai naplóm, azaz a szombati. Egy jó szerkesztő segítségével és az hol van? Már volt olyan, hogy megtizedeltem a szövegegeimet, de nem lettek jobbak tőle. Nem ezen múlik. Hanem azon, hogy a napló nem szépirodalmi szöveg. Én tulajdonképpen a régi naplómra gondoltam, mint szépirodalmi szövegre, hogy azt kiadni, valami olyasmi kontextusban, ami a pasikkal való kapcsolataim pszichoanalitikus értelmézésére is választ ad. Lehet a címe: Több analízis története, Csak a naplóm ért meg. Talán ebben rejlik a dolog nyitja. De lehet hülyeség az egész és tényleg a regényemet kell előbb befejeznem, a Labirintust, és az Őrültek Városát, vagy mindkettőt egyszerre, egy történetté gyúrva. Az meg, hogy kitárom fél életemet. Hát sajnálom, nem tudok máshogyan naplót írni, ahogyan ebben a részen is kifejtettem :).
Kedves remi, a Kiszel Tündeség durva túlzás. Összehasonlításként. Szerintem. C. V. ha sokat ír, és mer HÚZNI is az írásokból, mondjuk, megtizedeli a szöveget egy jó szerk segítségével, ki lehet belőlük hozni valamit. Ebben a formában tényleg széteső, és tele van redundáns "anyaggal". Azért én nem temetném őt íróként, mert fiatal létére sokat tud, és az íráskészsége sem teljesen reménytelen. A kritikát, Kedves Veron, tényleg el kell viselni, és főleg: nem összetörni a súlya alatt. Te dolgod, de én nem S. Laurát választanám példaképemül. Semmi vonatkozásban.
Az Őrültek Városa című regényemben vannak olyan részek, amik meseszerűek. Például a Jézus toborzása című, amit ma éjjel megpróbálok feltölteni az oldalamra. Amúgy ajánlották már, vagy megkérdezték, hogy írtam-e mesét, de hagyományosan nem írtam. Viszont kiskoromban úgymondd mesével kezdtem, a húgomnak mindig egy postakirálykiasszonyról meséltem, aki különféle színű szobákban élt.... Szóval nem tudom. Hagyományos módon mesét még nem írtam. .. Én is szeretettel üdvözöllek kevésbé ismeretlenül..... (avagy nem tudom - lehet ez csak a látszat - márminthogy megismerhető vagyok azon keresztül amit írok, avagy.-- bizonyos szempontból nyilván - na jó nem ragozom). Ismét csak azt tudom mondani, köszi :), amiket írták. Igen, túl sokat foglalkozom mások véleményével és ez nagy hibám, tekintve hogy nemrég egy barátnőm lerohant ugyanazzal a véleménnyel, mint itt alul. Talán tényleg nem kéne foglalkozni semmivel. Ilyen egyszerű :).
http://www.czaparyveronika.extra.hu/irasaim/regenyreszlet/furdes.html - nem tudom így működik e kattintásra
remi-nek : Háááát igazándiból nem akarok Kiszel Tünde lenni, főleg, hogy nem is tudtam ki az, a google-ban kellett rákeresnem és nem nagyon örültem neki. Ráadásul most cseszett le egy barátnőm msn-en, hogy ne merjek szerinte naplót írni, mert meg sem közelíti a Rózsaszín hús színvonalát. Hát nem tudom. Ezek önéletrajzi ihletésű történetek. De tényleg lehet, hogy jobb, ha inkább a Labirintus című regényermet fejezem be előbb, nem tudom: http://www.czaparyveronika.extra.hu/irasaim/regenyreszlet/furdes.html, azt írta ez barátnőm, hogy aki csak ezekből a szövegekből ismer, azt hiszi, hogy én ilyen vagyok és nagyon veszélyes ez a feltárulkozás és hogy sebezhetővé válok, plussz, hogy ezek nem olyan jó írásaim, mint a prózaverseim, vagy amik a honlapomon találhatóak. Neked tényleg úgy tűnik? Ez egy K. Tünde attitüd és nincsen köze az irodalomhoz?
Hát igen. van akinek a Rózsaszínről a nyúl jut eszébe, ha éppen olyan könyvet írt. Neked sem volt túl sok kommented, nem? Az első nap, aztán kifújt. Úgy látszik, csak a Könyvesblogon szeretnek nagyon kommentelni. Nem értem mért. Engem érdekelne.... Te nem olvastad a Rózsaszín hús-t, nem? Mármint a könyvet.... Én most Laurát olvasok eléggé sokat, ahogy időm van rá, mert ki vagyok csúszva az időből és holnap is millió dolgom lesz... .