NEHÉZ IDŐKet élünk. Mindenki, természetesen. Aki ebben a Kárpát-medence nevezetű rezervátumba szorult. Mi vidéki indiánok azonban, úgy érzem, még mostohább, mohikánabb helyzetben vagyunk. Például az Új Forrás törzs indiánjai. Lenézett és lesajnált kultúrizék. Túl magasra nőttünk, és nézünk, most nem azok az idők vannak. Az alacsony izék ideje van. Nem adunk ennivalóra, ha nem bírod, a te bajod, annyival könnyebb lesz nekünk, mondják a Fehér Emberek. Övék a hatalom, a miénk a mennyek országútja. Azon botorkálunk, vándor az úton, ha ismerős. Már a folytonos kéregetést és éhezést is megszoktuk. Eleinte olyan kínosnak tűnt, megszokhatatlannak. Mindent meg lehet szokni, mindent. Tanítanak a régi indián szövegek. Edződünk, és ez jó. Nem kényelmesen ülünk a fotelban, hogy mi is legyen a következő tematika a lapban, hanem rágjuk a körmünket és leveleket írogatunk, lehetséges támogatókat keresünk. Éberségünk nem lankadhat, bármelyik pillanatban támadhatnak a fehérek. Figyelmünk kiélezett. És azon, amit csinálunk, cseppet sem látszik a bizonytalanság. Már nem félünk. Bátrak vagyunk. Egy csapatnyi indián harcos élén lovagolok. Régi nevem Csendes Toll.

SZERKESZTŐi nevem biztosan Szürke Sas. Leadtam a decemberi számot a tördelőnek, megint finom szürke árnyalatokkal béleltük ki a folyóirat testét. Tárcazsoltárokkal és versszentekkel, útszéli, töredezett krisztusarcokkal - a figyelem tűfokán. Megtettük megint. Üzenünk. Egymásnak legalább e szürke füstjelekkel. Néha egészen messzire látszik.

HÉTFŐ REGGEL, még mindig Szürke Sas birodalma. Vagy már újra. Egyedül vagyok tipiben, másfél hét őszi szünet - 3 gyerekindián által uralt sajátidő - óta megint. Nehéz újra megtalálni a korábbi ritmust. Elmegy a délelőtt, mire… De ez nagyon jó, mert a kizökkenés valamiből megtöri a megtörhetetlennek vélt rendet. Megcsontosodott rendszert. Kéregtelenít. Felsebez és érzékennyé tesz.

A GÉP ELŐTT ülök. Tudatosul a billenytűzizegés közti csendben, hogy milyen nap is van. Már akinek ez még eszébe juttat valamit. Nekem a pirosbetűs NOSZF-rendezvényeket, milyen kín volt egykor kötelező műsorokat csinálni. Ma Vörös Szikla is lehetnék, tetszik ez a név, most jutott eszembe, de belecsörren

A TELEFON. Klasszikus eset. Eszedbe jut valami, épp mélyednél el a gondolatban. És durván belehasít. Csöng. Az enyém cserreg.  Hiába kérdezi meg, zavar-e, hiába küldeném el, már vége. Szétporlad a szikla egy pillanat alatt. Persze, nagyon egyszerű a dolog. Ki kellett volna kapcsolni vagy nem venni fel. De fontos hívást vársz. Hívásokat. Várod az újraindított

KÖNYVSOROZAT első darabját a nyomdából. Mintha a sajátod lenne. Még cédé is van, lesz benne. Egy Makám-lemez. Merthogy Krulik Zoli verseskönyvét adtátok ki. Ő egy másik indián törzs főnöke. Legutolsó indián neve RobinZon KruZo. És mintha mágikus vagy telepatikus üzenet lenne, megérkeznek a könyvek, becipelem őket a lakásba, a szobába. Kicsit sokan vagyunk most, a könyvek és én, de jól megférünk. Könyvszag, izgalom, egyebek.

LASSAN nem érdemes tovább szöszölni a gép előtt ezzel a naplóval, érkezik a harcostárs. Épp megint leadtok egy pályázatot. Pályázni kell, hisz így maradhat csak indián az ember, hisszük el újra és újra. Változtatnék a nevemen, Szürke Bagoly inkább. A sas olyan komoly és méltóságos. Csak a Sz. B. már foglalt. Nem baj. Most úgyis inkább a névtelenség felé haladok. Most Névtelen Bagoly gubbaszt egy kicsit, Uff.

VAN MÉG Sánta Szarvas is. A tegnapi kirándulás neve. Hegyi barátaimmal, Festő Remete és Igazi Gyűjtő indiánokkal, és egy igazi amerikai indián képzőművésszel, plusz a saját családommal megyünk. Nem lesz nagy túra, részemről legalábbis, már a hegytetőn lévő tipinél nagyon fáj a térdem. Ilyen ez, hiába a sok gyógytorna megteszi hatását, ma még Sántább Szarvas vagyok, és fáj is nagyon.

KÉSZÜLŐDNÖM KELL már, válnom a naplótól. Úgyis olyan keveset írok mostanában. Ez is jó. Nem írni is jó. Valaki kérdezte, hogy ha a költő nem ír, akkor is költő-e. Hát persze. A Hallgató Költő a legjobb költő. Legyen az utolsó nevem ez. Holnap érettségi tétel leszek. Vagyis majd májusban, csak holnap kell bemennem egy órára, ahol felkészülnek belőlem. Vidéki indián egy fővárosi gimnáziumban. Na jó, külvárosiban. Mindegy, egy megszállott magyartanár (Emberi Lény) jóvoltából. Egyszer már voltam ilyen, talán kétszer is, de egyszer majdnem meg is bukott belőlem egy lány. Az érettségi elnök – matek szakos – rákérdezett, hogy ki is ez az ismeretlen vidéki költő. Mit lehet róla tudni. A lány dadogva mondta, hogy szeret kutyát sétáltatni, padon ücsörögni, fákat leírni… Ezért majdnem megbukott. (Még jó, hogy nem indiánozott.) Utólag mesélte, mert leutazott vidékre és megkeresett a könyvtárban, nyáron. De most már hallgatnom kéne, a karakterszám remélhetőleg megvan, így legutolsó nevem marad az első:

        Csendes Toll

        voltam.