Ez a nap sem indul könnyen. Ébredéskor az a zavarba ejtő sejtésem támad, hogy valószínűleg hatalmas féreggé változtam. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy megint szombat van. A bohém gimnazista évek kényszeres péntek esti agapéi megtanítottak arra, hogy ne lepődjek meg, ha másnap egy Kafka elbeszélés hőseként térek magamhoz. A rossz érzés azonban most nem csak az ártatlan sörök elpusztítása felett érzett bűntudatból fakad. Lassan rádöbbenek – ha egy nap késéssel is, de működésbe lépett a névadás metafizikája.

Pénteken ugyanis Márton-nap volt. Nem mintha egy névnap önmagában túl sok kötelezettséget róna az emberre, de mivel a véletlenek szerencsés összjátékának köszönhetően családnevem is utal Szent Mártonra (akit legjobb tudomásom szerint a Túr-nak ejtett Tours városához szokás kötni), ezért úgy érzem, valamilyen elvárásoknak mégis csak illett volna megfelelnem, hiszen az ilyen név azért kötelez. Hogy mire, azt pontosan nem tudom. Libák árulásának következtében léptem volna akaratom ellenére egyházi pályára? Adtam volna oda fél köpönyegemet egy koldusnak? Előbbihez kedvem, utóbbihoz köpönyegem nincs. Mindenesetre talán választhattam volna kevésbé profán elfoglaltságot az önfeledt iszogatásnál. Persze soha sem lehet tudni, hogy milyen pozitív hatásai lesznek annak az estének a jövőben. Ha például tavaly tavasszal nem ülök be az egyetem melletti kiskocsmába Miklósvölgyi kollégámmal egy fröccsre, és nem kerül szóba az Új Forrás akkor még csak formálódó krimi-különszáma (amibe végül sikerült egy tanulmányt becsempésznem), akkor valószínűleg nem kerültem volna szorosabb ismeretségbe a folyóirat szerkesztőivel, akik immáron bő egy éve tisztelnek meg barátságukkal és bizalmukkal, és végül most sem írnám ezeket a sorokat.

A mai program is az Új Forráshoz kapcsolódik: délután Krulik Zoltán frissen megjelent verseskötetét mutatja be szeretett indián vezérünk. Irány tehát Tatabánya, a vonat felé igyekezve igyekszem a legapróbb történésekre is felfigyelni. A tudat ugyanis, hogy naplót fogok írni, tagadhatatlanul befolyásolja az események megélését. Azonban mintha mindenki tudná, mire készülök: az egyébként Monty Pythonba illő jeleneteket produkáló főváros szokatlanul nyugodt, nagyon úgy tűnik, hogy senki sem akar esendő soraim mellékszereplőjeként bevonulni a halhatatlanságba. Végül elérek a Délibe, innen vágok neki az útnak a pénteki nap krónikásával, Bódi Lórival együtt, Alsógallán a csütörtöki naplóírónk, Reichert Gába is csatlakozik. Ahogyan gyűlnek körülöttem az ismerős arcok, egyre inkább kezdem túltenni magamat reggeli metamorfózisomon.

Tatabányán a jól ismert városkép fogad – mondjuk nem is számítottam rá, hogy a kedvemért átalakítják. Mivel Tatabányán hosszabban eddig mindössze négyszer voltam (mindannyiszor az UFO kapcsán), ezért egy kevésbé árnyalt viszony fűz ehhez a városhoz, mint itt szocializálódott barátaimat. Engem személy szerint egyébként lenyűgöznek ezek a szocreál épületek, mivel mindig kedvenc filmemet, a Sztalkert juttatják eszembe. Szerencsére most sem kell anyacsavarokat dobálva keresnem utamat, barátaim határozottan vezetnek a kötetbemutatónak helyt adó, a már említett városképpel tökéletes harmóniában lévő közösségi házba. Egyre hosszabbra nyúlik a Turul-szobor árnyéka, lassan mindenki előkerül az Új Forrás törzséből, a program pedig kezdetét veszi: Krulik Zoltánt Attila kérdezi Tatabányai emlékeiről, köszönti 60. születésnapja alkalmából, cserébe zárásként egy hangulatos RobinZon KruZo koncertet kapunk, amit csak elvétve szakítanak meg egy néző táskájából felcsendülő Nokia-szólamok.

A könyvbemutató után sör melletti szabad diskurzus. Iszunk Szénási Zoli haiku-versenyen elért dicsőséges győzelmére, de végre az is kiderül, hogy Attila családfájában tényleg megtalálhatjuk-e Csáth Gézát. Egyre nagyobb a vállamon a teher: rengeteg dolog, amiről írni kellene, és persze még több, amiről nem. Nézem az órámat, lassan indulni kellene, megy vissza Pestre az utolsó vonat. Ezt a napot azonban már rég a napló írja, nem pedig fordítva, így rövid vacillálás után, engedve a Gába hozta pálinka (sponsored by Id. Reichert Gábor©) meggyőző erejének, végül a maradás mellett döntök. Az idő azonban sürget, a közelben már javában zajlik a Kiscsillag koncertje. Útban odafelé csak egy gondolat bánt engemet: hogyan fogom ezt a remek estét úgy tálalni, hogy ne tűnjünk benne vállalhatatlan figuráknak. De talán az irodalomért folytatott egész hetes küzdelem után talán elnézhető, ha az indián harcosok kicsit átadják magukat a tüzes víz kísértésének.