Ezt találtam ki. Hiába az összes küzdelem az Adriával, ha eljön a nyár, csak a tengerpartra tudok gondolni. Nem spanyol, nem török, nem görög. A horvát tengerpart az én vágyam. S tudom, rettegnek körülöttem, hogy megint elkap engemet ez a nyaralási láz. S nem lehet velem majd bírni, tervezek és szervezek, hogy aztán süssön ránk a nap meg taposson rajtunk sok félmeztelen ember, törje a fenekünket az apró kavics, ragadjon az ujjunk a fenyőfa gyantájába, amikor a strandszatyorban kotorászunk, félkézzel a fának támaszkodva, azt is a szúrós kavicsok miatt.
Jól van, menjünk.
Így szoktak beleegyezni végül, mindjárt az elején, mert úgy könnyebb velem az élet.
Hiába az összes küzdelmem az Adriával, ezt mondom. Mert olyan metafora lett belőle, vagy mi, hogy nekünk itt a Vajdaságban, a Délvidéken az a legnagyobb értékünk, kincsünk és titkunk, hogy van tengerünk. Volt egyszer régen, amikor még. Benne van az irodalmi tudatunkban. És nekem meg nincs benne, ezért a küzdelem. Úgyhogy tulajdonképpen megmagyarázhatatlan, miért vágyódom a horvát tengerpartra, ha nincs benne a tudatomban, hogy ez engemet különbözővé tesz. Mivel én oda gondolok tartozni, ahonnan különböznöm kellene.
Biztosan azért, mert nem irodalmilag gondolok oda menni, csak úgy egyszerűen, mint bárki más.
Sokan mások.
És az biztos, hogy sokan vannak, megtudtam. Mert amikor tegnap kigondoltam, hogy irány a tenger, s benne voltam már a lázban teljesen, érdeklődni kezdtem. Akkor tudtam meg, hogy sokan lesznek.
Hova menjünk?
Fölhívtam a kumot, hogy jöjjön velünk, de csak morgott. Dubrovnikba mégis beleegyezett. Gyorsan lefoglaltam a szállást, találtam hirdetést az újságban, s úgy, telefonon. Augusztusban megyünk, de Szigligetre haza kell érni, ez volt a kum föltétele. Jól van.  És elég messze is, menjünk  repülővel, mint az urak, döntöttünk hirtelen. A Malév internetes oldala nagyon jó, csak állandóan leblokkol benne valami, ami gátolja a válaszadásban, vagyis telefonálni kell. A telefonbeszélgetést rögzítik.
Jaj.
Kiderült,  hogy akkor nincs már hely a legolcsóbb kategóriában. Három nappal később van. Szobafoglalást nem csúsztattam, hátha lesznek bonyodalmak. S lettek, mert csak még később volt hely, s egy napon belül ki kellett volna fizetni a jegyeket. Megvenni visszaválthatatlanul. Ennyi pénzért ezek a feltételek.
Repüljön más.
A nemzetközi vonatutakról szóló beszélgetéseket is rögzítik. Fele annyiba kerül a jegy, s tizenhét óra az út, onnan busszal tovább, még két óra. Jegy van bőven, mert egyelőre vágányzár van a horvátoknál, s még nem indult a járat, de fog.
Nem megyünk Budapestről.
Innen indulunk, magunktól.
Mennyien lesznek ott, ha két hónappal előbb nincs már repülőjegy a legolcsóbb kategóriában?
S a gazdagok? Belőlük még sokkal több is van.
Akárhogyan, de lejutunk, megszervezem, ha már mindenki beleegyezett.
És úszunk ott, ahonnan lőttek.
Ezt a problémát kellene egy kicsikét körüljárni a mi nézőpontunkból. Vajd. magy. nézőpontból.
Én most körüljárom, bár az nem lesz echte vajdasági magyar körüljárás, mert egy kicsikét problémás vagyok a gondolataimban. Mivel úgy nem érdekel. Hogy általa különbözzek. Az nekem irodalmilag otthont jelentsen. Az Adria. Megbaszódnék ottan télen, csak mondom.
A körbejárás nekem az édes tévedés. Ahogyan Déry és Füst töltötte az idejét Dubrovnikban 1933-ban. S nem arra a tévedésre gondolok, hogy Milánunk azt hitte, minden nőnek tetszik, mert örömmel integetnek neki, a nagy írónak, a jóképű férfinak - nem tudta szegény, hogy kurvák voltak azok mind, hanem arra gondolok, amikor eltévedtek, s valami őrszobán kötöttek ki, ahol az éjszakát is tölteniük kellett, mert semmit nem értettek a nyelvből, a helyzetből, s amit úgy összegeztek, hogy az ember értsen az országnak a nyelvén, amelyikben él. Az a legkevesebb.
Itt nincs mit tenni - mondtam feltehetően Füst Milánnak. Mégiscsak meg kellett volna tanulnom valamilyen szláv nyelvet. Az ember értsen annak az országnak a nyelvén, amelyben él, ez a legkevesebb.
Melyik ország?
Édes tévedés.
Bevesszük tehát magunkat Dubrovnikba, mint igazi nyaralók, nem lesz ebben semmi titok, s meg sem írjuk, csak beszélünk róla majd. Nehogy úgy járjunk, nehogy azt mondja ránk a kedves és okos, jó humorú K.J., mint amit az írók Boltjában mondott: el kellene már Kuala Lumpurba küldeni néhány írót, túl sok a Berlin-könyv.
Azért ezt mégsem lehet, ezt elkapkodtam. Talán mégis írhatunk róla. Hiszen azért jutott eszembe Déry és Füst. Írni arról a világról meg nosztalgiázni, akár egy édes tévedésről. Abba nőttünk bele.
És a tegnapi naplóban őrült hibát követtem el. Azt írtam, hogy valami meccset néztünk a Libellában. De ez nem igaz. Hanem Real Madrid-Bayer Leverkusen döntő volt. Ami mégiscsak más.
Hah!