Irányok és tűk

2006. május 4. - Lábass Endre

Egész parányi útvesztők is vannak körülöttünk, amikről még csak nem is álmodnánk – kacagunk valahol, és már rég eltévedtünk ott, csak még fogalmunk sincs róla. Egy életünket legombolyító útvesztőt nagynak gondolunk, és éppen ez a csapda, e labirintus kapuja maga a nemtudás, a kicsi dolgokat nem vesszük komolyan – aztán orrunk hegyét beleütjük a legutolsó pillanatba, és nem is nézünk az óra számlapjára.

2006. május 4.

hozzászólás (0)

Elhalványodnak a régi emberek. Már nem szúrnak belénk késeket, eléletlenedtek pillanataik, a tenger vizében fekszünk a kavicson, áramlatokban lebegve, gyenge hullámzás, már-már azt érezzük, ez az öböl csak a miénk, sosem éltek a véres torzmaszk emberek – egyszerre remegés kúszik belénk, és elönti testünket, megragad, kezeink ökölbe szorulnak, nyakunk megmerevedik, reszketni kezd az összes izom, a borda mintha összeszorítaná a szívet és a tüdőt, a remegés úrrá lesz rajtunk. E pillanatban a legrosszabb emlékek is visszatérnek, és összeszorítanak megint. A nap sugarai kijózanító injekciók e görcsberándult testben.

Nem hagy cserben a tenger, csak tehetetlen e szerkezettel – széjjel tudja szakítani, feloldani, jól megtáncoltatni a bábut, és távoli partokra hajtani, de újból működésbe hozni nem, a tenger nem órás, és nem szülész, csak olyan dzsinn, mint egy ember, aki bármely távoli parton lerakja a forgó palotát, önállósága legfeljebb a tréfálkozásig vagy a gonoszságig megy el.

A dagály vonalától feljebb, az apró kavicsban fekszem. Minden felmerülő nevet, minden pontos, meghatározható dátumot igyekszem elhessenteni. Ha most lenne nálam egy napló, amibe elmúlott életem minden pillanatát felírtam – ilyen végzetesen tökéletes naplóra sokan vágynak –, szemrebbenés nélkül a vízbe dobnám egy karmozdulattal – nem kellene nagy lendület, a víz itt van közel, pár méterre a kezemtől elkezdődik, és onnan szakadatlan sok ezer mérföldön át, ujjam hegyét összeköti a végtelennel.

Nem is rebbenne meg a szemem, mert a szemhéjak lehunyása után csak pillanatokig tart a remegés, aztán a nap sugarait megszokják izmaink, akármit elhajíthatunk, akármitől megválhatunk, semmi részünk nem fog megmozdulni. Csak az elhajító kéz tesz egy félkört, majd visszahull az apró, tiszta kavicsokra.

Valaki jön. Összecsikordulnak a nedves kövek. Közeledik. Megáll. Végtelen idő telt el, fogalmam sincs, mióta fekszem itt, párpillanatnyi megtorpanása ekkor szépnek tűnik, úgy érzem, most érkezett meg valahonnan messziről, megáll, minden tökéletes, olyan, mintha álmodná, csak én zavarom kicsit. Elnéz fölöttem, arca átveszi a víz felől érkező szél hőmérsékletét, megnyugszik, és mindet elfelejt, eltűnik mögötte a város, én is nyugodtan fekhetek, már nem vagyok.

Azért még megvagyok – legalábbis emlékek úsznak a benti látómezőbe –, a morzsák, delfines parafa dugók, sós tengerből kifogott, érdes madzagok, elrozsdállt iránytűk is megvannak a télikabát fedeles zsebeiben, csupán a madzagok széttekeredtek, az iránytűkből pedig csak irányok és tűk maradtak.

Ezt hagyom unokám helyett fiamra, ha már apja helyett nagyapja lettem, legjobb esetben napapja – késő bánat ebgondolat, stop –, majd mondókákra is megtanítom. Mire megszületik, lehet, hogy mind eladom a kedves könyveket is, pedig szívesen magyarázgattam volna belőlük, miközben egymás mellett ülünk a fotelekben, de akkor már a két óriás fotel se lesz meg, eladtam őket, és rég kidobtam az utcára, a hóba a polcokat is, valaki szegény már begyújtott vele, meg is melegedett kicsit, felsöpörte a fakérget és a hamut a parkettáról, levette pulóverét, és fáradtan nekidőlt a cserépkályhája falának.

Aki tud, az halad, a tudatlan elmarad, én majd ekkor sem rettenek meg a pusztulás mértékén, semmin sem csodálkozom, mély levegőt veszek, kifújom, mint a fehér bálna, sóhajtásnak érti valaki a közelben, de nem, csak összegyűjtöm maradék benti erőmet. Kézen fogom a gyereket, elindulunk egy egészen más úton, miután szegényes tárgyi hagyatékomat az asztalon hagytuk a nagyszobában, a sötétben, és rázártuk a szárnyas ajtót. Mutatok majd neki olyasmiket, amik egy fillért nem érnek – de nem is kell őket a hagyatéki leltárba venni, adóznia sem kell utánuk –, elviszem sétálni, és egyszerű, csak itteni, mégis álomszerű helyeket mutatok.

Először nem viszem túlságosan messzire, még kicsi, majd megmutatom neki a konyhában szegekre akasztott fűszernövényeket, milyen szép kis labirintusok. Itt vannak a közelben, elérhetően, mégis vannak titkaik. Oldalról esik a villanyfény a csombor, a kakukkfű és a bazsalikom illatos ágbogába – azt mesélik, a bazsalikom magvából, ha elég sűrűn vetik el, egyszer kakukkfű, máskor csombormenta nő, látod, milyen kedvesek ezek a hiedelmek? nevethetsz is rajtuk, és neki is láthatsz sűrűn bazsalikomot vetni.

A szegekre függesztett fűszernövényeket nézve nyugodtan elengedjük magunkat – fogom mondani jókedvűen, egyszerre emlékezve és tanácsot osztva öregesen –, megérezzük a varázslatot, nem az átváltozás csodája ez, inkább az álom pontos megfigyelése. Megállunk későn éjszaka a konyhában, a bazsalikom ágszövevénye mögött égő fénypontja világít, világa el sem jut a szemközti falig, közelebb kell lépni, orrunkat, szemünket az ágak erdejéhez közelíteni, várakozni türelmesen, máris az illatos ágak hálójában állunk, akármerre elindulhatunk. Meg fogunk állni, orrunkat a szárított fűszerek közé nyomjuk, boldogok leszünk – örökségnek talán ez is valami, lehet rá emlékezni, és illatában mindig újraélni ezt a pillanatot.

Boldogok vagyunk, nem tudjuk, mi történik velünk, a szokatlan dolgok idegennek tűnnek, mint egy kínai. Hallod őket, a fal túloldalán játszanak, idegenek, de közeliek, köszönünk egymásnak, kicsit meghajolunk, néha becsöngetnek, és ajándékokat hoznak, valami ünnepük van aznap, ezért kávét hoznak, cirokpálinkában oldott zöldborsókivonatot és virágmintás pizsamát.

Lábass Endre