Ma, tekintettel a folytatódó kánikulára, nem hagytam el otthonomat, s olyan teendőre vágytam, amely kreatívabb, mint az olvasás, mechanikusabb, mint az írás, de mégis munka. Egy kézirat lemásolását választottam. Régóta szerettem volna publikálni egy különös dokumentumot, amelyet a Magyar Ház igazgatójaként, a Collegium Hungaricum levéltári anyagában fedeztem fel. Az 1944 július végén kelt két levélben  egy zongoraművész írja meg sorsát egyrészt a berlini m. kir. követnek, másrészt pedig a CH akkori igazgatóhelyettesének.

          A két levelet a Gestapo börtönéből csempésztette ki, ahová azért került, mert majdnem tíz éves dicsőséges koncertszereplése után kiderült róla, hogy zsidó, s az idézéskor magával hozott keresztlevelet a hatóság hamisnak minősítette. Ekkor már több mint egy éve sínylődött különféle lágerekben és vizsgálati fogházakban, ámde most fordult igazán drámaira a sorsa: a Großer Hamburger Strasse-ból, amely alig tíz percnyi gyalogútra volt a magyar kultúrintézettől, minden csütörtökön transzport indult Auschwitzba. A zongoraművész jól ismerte ezt a városnevet és tudta, hogy ott a munkaképtelenek „gázmérgezést kapnak". Ezért szakadt ki belőle a de profundis, amely a jelek szerint nem vezetett eredményre.

          A szerencsétlen flótás egy helyütt maga mentségére előadja, hogy részt vett a Hitlerjugend „didaktikus koncertjein“. Bár sejtettem, mi lehet mögötte, nem értettem ezt a kifejezést, ezért elővettem az idevágó legokosabb kézikönyvet, Karl-Heinz Brackmann és Renate Birkenhauer „NS-Wörterbuch“-ját. Éppen a mondott terminust nem leltem benne, de több más címszó olyannyira lenyűgözött, hogy jó ideig böngésztem a náci terminológia dzsungelében. Újra meg újra elképesztett a találékonyság, amely szabályos nyelvi alakot próbált adni a szörnyű valóságnak, ahogyan azt Klemperer a Lingua tertii imperii (LTI)-ben és Orwell, legalábbis részben német minta alapján az 1984 „newspeak"-jében megörökítette. Példának okáért azt az okmányt, amelyet hősöm magával vitt a Gestapohoz, „Ahnenausweis“-nek vagyis ősigazolásnak titulálták, a wuhlheidei láger, ahol fogva tartották, „munkára nevelő tábor“ (Arbeitserziehungslager)  néven szerepelt. Aki a lágerlakókat netán megsajnálta volna, az az „emberieskedés" (Menschentümelei) vétkébe esett. Végtére is ezek a foglyok túlnyomóan „északidegenek" (nordfremd) vagyis a nordikus embertípus ellentétei voltak.

          Szinte hihetetlen, mi mindent tudtak kihozni egyetlen szóból. A Mädchen (lány) kifejezés német ajkakon Mädel-lé (leányzóvá) nemesült, s fürtökben lógtak rajta a toldalékok: a Mädelführerin vezette a Német Leányzók Szövetségét, amelynek hierarchiája a Mädelschaft, Mädelschar, Mädelgruppe, Mädelring, stb. szavakban nyert kész szemantikai formát. Családból is többféle volt: A „teljes család" (Vollfamilie) nem egyéb, mint „öröklötten egészséges, rendezetten élő család négy vagy több gyermekkel". Szemben a „nagycsaláddal" (Großfamilie) vagy „aszociális családdal", amelyben a gyermekáldás, fajilag nem eredményezvén szaporításra méltó emberanyagot, valójában átoknak minősült. Végül maga a létezés is lehetett „életértéktelen“ – vagyis életre érdemtelen - élet (lebensunwertes Leben), amely szóalkotás egyszerre orvosi és büntetőjogi érvénnyel bírt.

          Innen tértem vissza a levélíró kálváriájához, amelyet, mint valami középkori másoló szerzetes, kommentár nélkül vittem át a képernyőre a szép zsinórírású kéziratról. S minthogy a szerzőnek hovatovább ez a tíz teleírt papírlap egyetlen emléknyoma, kicsit úgy érzem, mégiscsak kreatív munkát végzek: kiemelek valakit az örök feledésből.

          Délután a két hónapja megkezdett Zsolt-olvasást folytattam. „A Duna-parti nő", a „Gerson és neje", „A Wesselényi utcai összeesküvés", a „Kínos ügy" és a „Villámcsapás" után most vágtam bele a „Bellegarde"-ba. Zsoltot kor- és pályatársai agresszív természete miatt nemigen szerették, de tisztelték, még az íróasztali tettes Kolosváry-Borcsa Mihály is elismeri róla hírhedt kurzivált listáján: „Harcos zsidó publicista." Ennél persze sokkal több volt: izgalmas regényeket írt házasságok és vállalalatok csődbe jutásáról, asszimilicációs görcsökről, a pesti polgárság tériszonyáról, kedélytelenségéről, elgyávulásáról a provinciálissá csonkult országban. Hasonló témákat pendített meg a harmincas évek elején és derekán, mint ugyanakkor Márai a „Válás Budán"-ban vagy Szerb Antal az „Utas és holdvilágban", de semmi teret nem hagyott a romantikának vagy a misztikumnak. Mondhatni ugyanaz a szuverén rosszkedv adta kezébe a tollat, mint amellyel „A toll" című folyóiratát szerkesztette, amely bulváros, provokatív hangvételével minduntalan megosztotta az irodalmi közvéleményt – hogy mást ne említsek, Kosztolányi Adyt támadó pampfletje kapcsán. A Zsolttal sok tekintetben egyivású Nagy Lajos gunyorosan „a zseniális piszok" néven emlegette őt a Bucsinszky kávéházban.

          Este kilenc óra tájt, miközben a hőség alábbhagyott, a Zsolt-szövegbe időről időre fülrepesztő, tömeges ordítás szüremlett be a nyitott ablakon át. A spontán moraj többnyire alig egy percig tartott, majd elült. Féltizenegy körül azután felbőgött, majd folyamatosan harsogott és tülkölt a Prenzlauer Berg. A pengeéles helyzetekből a bírói sípszó előtti percben megszületett a győztes gól. Németország-Lengyelország 1:0.