hirdetés

Írásgyakorlat

2008. április 22. - Gács Anna

Ezeknek a házi feladatoknak a kultúrpesszimizmusa még zavarba ejtőbb, ha összevetjük őket a mintájukul szolgáló 70-80 évvel ezelőtti tárcák nyitottságával, illetve a diákok szokásaival, ízlésével, kulturális gyakorlataival.
hirdetés

Miközben hivatali teendőimről panaszkodom (lásd tegnap), arról ábrándozom, hogy kéne egy rendes munkahely, 8-tól 4-ig tenni-venni, aztán elfelejteni az egészet másnap reggelig, egy olyan hivatal vagy iroda, ahol egy percre sem hízelegnék magamnak azzal, hogy van nekem más feladatom is, nem áltatnám magam azzal, hogy amit a nap nagy részében csinálok, csak mellékes, csak baleset, amin valahogy majd csak úrrá leszek. És az ábrándozások közepette folyton eszembe jut egy könyv, amit nemrég olvastam, és éppen egy ilyen világról szól, egy reklámcégnél játszódik. Az amerikai Joshua Ferris Then We Came to the End című regényét egy angol barátom küldte, azt hiszem, inkább a borítón feltüntetett dicshimnuszok hatására, mintsem azért, mert olvasta és tetszett neki. Elképesztően profin megcsinált könyv, minden fejezet, minden mondat ki van dekázva. Az irodai alkalmazottak gyagya mindennapjai sorakoznak fel előttünk mindenféle narratív trükkökkel megspékelve, idétlen figurák eszelős konfliktusai, gyerekes mániái, no meg persze tragédiái, ahogyan az illik. Egyfelől tehát ellenszenves az egész, mert inkább hat jól megcsinált terméknek, mint ihletett szépirodalomnak – erről az ugyancsak hideglelősen profi honlap is meggyőzhet bárkit. Másfelől viszont az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy mégis megragadtak a fejemben a figurák, a helyzetek. Bár csak alkalmanként, rövid ideig, kívülállásomat magam és mások előtt hangsúlyozva dolgoztam ilyen helyeken, Ferris könyvének a világára mégis ráismertem. A bizalmatlanság és a közöny együtt él a kollektivitás szellemével (az arctalan elbeszélő végig többes szám első személyben beszél, mintha maga a közösség mesélne magáról – ezt Ferris nyilván Závadától lopta); a munkahely gyűlölete keveredik a kirúgástól való rettegéssel; az üres munkaórák, melyek az állítólagos „kreativitás” helyett alapvetően az idő mulasztására kitalált pepecselésekkel telnek, magától értetődően folytatódnak a nem kevésbé üres szabadidőben. Szóval akármilyen irodalom is Ferris könyve, arra mindenesetre jó, hogy kizökkentsen a boldog hivatali életről szóló dacos ábrándozásból.
 
Ma két órám volt, köztük egy írásgyakorlat, amit nagyon szeretek. Ez az egyik legkötetlenebb óra (se nem tudományos írás, se nem újságírás), gyakorlatilag mindnyájan azt tartunk, amit épp érdekesnek gondolunk. Én összeállítottam egy szép kis szöveggyűjteményt 20. századi magyar írói publicisztikákból (Ady, Móricz, Márai, Kosztolányi, Szép Ernő, Bálint György, Esterházy, Darvasi, Grendel van a különben felettébb esetleges listán), minden órán egy szöveget veszünk, beszélgetünk róla, aztán a következő hétre a diákok írnak valamit, ami kapcsolódik a mintaszöveghez, de mai társadalmi-kulturális jelenségek ihletik. Kétlem, hogy a diákok majd olyan lelkesen fognak megemlékezni erről az egészről, mint ahogyan Ferris mond köszönetet a könyv végén egykori írástanárainak, de azért azt remélem, hogy valamit mégiscsak tanulnak belőle, még ha nem is könnyű pontosan megfogalmazni, hogy mit. (Hacsak nem azt, hogy az előző mondatban az „is”-t a „könnyű” után kellett volna írni, vagy nem?)
 
Nekem mindenesetre felfedezések sorát jelenti a félév. Például hogy az (általam is) nagyra tartott mai publicisztika mennyire az iróniára és az aktuálpolitikára korlátozódik, és mennyire nehezen elgondolható benne a szolidaritásnak az a pátosza, ami a fenti régiek némelyikénél még magától értetődik (vannak persze kivételek, például a Grendel-szöveg). Vagy hogy a hallgatók (20 év körüli média szakosok, akik maximum ponttal, két nyelvvizsgával kerültek az egyetemre) hajlamosak messzemenően konzervatív álláspontot megfogalmazni, különösen a populáris kultúrával és a technológiai fejlődéssel kapcsolatban. Ezeknek a házi feladatoknak a kultúrpesszimizmusa még zavarba ejtőbb, ha összevetjük őket a mintájukul szolgáló 70-80 évvel ezelőtti tárcák nyitottságával, illetve a diákok szokásaival, ízlésével, kulturális gyakorlataival. Ami valószínűleg elsősorban amiatt van, hogy működik még a középiskolai reflex, azt gondolják, hogy ezt várják tőlük, így kell viselkedni az egyetemen (s ennyiben biztos az én hibám is). Egy dolog, hogy mit és hogy szeretek hallgatni, nézni, olvasni, és más, hogy mit mesélek erről a tanító néninek. De vannak nagyon kellemes meglepetések, mára például Bálint György szépséges tárcájára, az Egy lány az utcára esik-re írtak variációkat, volt két igazán remek közöttük.
 
 
 
Lomográfia-kiállítás Londonban, a Trafalgar Square-en, 2007]
 
Visszatérve Ferris regényére, egyetlen figura van benne, akinek sikerül kitörnie az irodai világból (nem számítva azokat, akik meghalnak vagy bekattannak). Egy szerény, hallgatag fekete kollega az, aki álmodozásait valóra váltja. És hogy mi lesz belőle? Egyet lehet találni. Író, persze.

Gács Anna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.