Tegnap este nem hiába reménykedtem – reggelre tényleg sokkal jobban lettem. A gyerekek indításában és délután már hathatósan segédkeztem, napközben viszont a lábadozó nagybetegek gondtalan és léha életét élhettem, hála Tamásnak, aki még egy napot kivett. Nagyon jó, hogy megtehette, valószínűleg egyedül még nem bírtam volna mindent. Mire a lányok elindultak a számukra kijelölt oktatási intézményekbe, már pont elfogyott az erőm. Tamás Vilmost is elvitte a játszótérre, így előttem állt egy teljesen szabad délelőtt. 

Amint beállt a csend a lakásban, kísértésbe estem. Hívogatóan kacsingatott rám a dolgozószobában a számítógép, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha tényleg nem is remegne annyira a lábam. Végül diadalmaskodott a természet, és a puha ágyat választottam. Ez is jó volt: idejét sem tudom, mikor olvastam és szundikáltam utoljára délelőtt. Az éjjeliszekrényemen tornyosulnak a könyvek, mindent odagyűjtök, amit el szeretnék olvasni, de időm alig jut rá, így a kupac csak nő. Jobb híján mindenbe belekezdek, többfelé kapok, mintha ezzel megsokszorozhatnám a szabadság röpke negyedóráit. De van ebben jó is, mindig találok a kupacban a pillanatnyi hangulatomhoz illő olvasmányt.

A hirtelen rám tört lehetőség megszédített, percekig válogattam boldogan: Ulickaja legújabb könyve, Cserna-Szabó András Pusziboltja, egy Márai, egy Boris Vian. És egy halom gyerekregény. Az utóbbi években visszaszoktam a gyerekkönyvekre. Ez egyfelől természetes anyai érdeklődés, Lilu rengeteget olvas, néha meséli, mi tetszett, mi nem, én pedig szeretem tudni, miket forgat a lányom. És így legalább érdemben tudunk a neki tetsző dolgokról beszélgetni. Másrészt viszont egyfajta szakmai minimumnak tartom, hogy ismerjem a gyerekirodalmat, kívülről-belülről, de ha csak egy választás van: inkább belülről. Szóval gyerekkönyvet néha többet olvasok, mint felnőttet, és – bevallom – remekül szórakozom.

Most is győzött a Maflázia, amit nemrég ajánlott valaki a figyelmembe. Andrew Lang rendkívüli könyvet alkotott: egyszerre izgalmas királyfis, sárkányos tündérmese, közben mindezek paródiája is, kegyetlen humorral mutatja be a férfi és női nem gyarlóságait, miközben játszi könnyedséggel emel be a történetbe minden más meséből ismert szereplőt és elemet. Csillogó humora és sajátos nyelvezete pedig, azt hiszem, Göncz Árpád ritka fordítói bravúrjának is köszönhető. 

Mostanában úgyis nagyon figyelem a jó fordításokat. Nemrég olvastam a Pagony weboldalán egy érdekes interjút Fenyő D. Györggyel, a gimnáziumi magyartanítás egyik kiemelkedő alakjával. Ő mondta ki azt a többek szemében tán eretnekségnek tűnő gondolatot, hogy az iskolai kötelező olvasmányok kiválasztásánál nem a legfontosabb szempont, hogy magyar nyelven írott könyvet válasszunk. Fontosabb, hogy a gyerekek szívesen olvassák, és jó legyen a fordítás. Felnőttként kellett rájönnöm, hogy néhány könyv gyerekkoromban valószínűleg a gyenge fordítás miatt nem tetszett. Azóta utazom a jó fordításokra, és képes vagyok mélységesen elkeseredni, ha egy elbénázott magyarítás kerül a kezembe. 

Az utóbbi gyerekkönyv-olvasós időszakban akadt ilyen is, olyan is, bőven. Tandori fordításában olvastam nemrég a medvéről, akit Paddingtonnak hívnak. Tandori nemhiába egyik legnagyobb medveszakértőnk és poétánk, akármilyen is az eredeti mű (sajnos angolul nem jutottam hozzá), a fordítás nagyon mulattató. Egyik legelrettentőbb példának viszont a tavalyi év nagy lányregény sikerét: a Fairy Oak-ot tartom. Persze felmerül a lehetőség, hogy bizonyos szövegeket egyszerűen nem lehet jól fordítani, anélkül, hogy a fordító hozzá ne tenne nagyon sokat önmagából. 

Erről persze eszembe jutott egyetemista éveim egyik döbbenetes felfedezése is: bizonyos szerzőket egyáltalán nem lehet jól fordítani. Pont Göncz Árpád kapcsán értettem meg ezt, akit pedig fordítóként is nagyon tisztelek, legyen szó akár a Gyűrűk uráról, akár Golding könyveiről vagy a Frankensteinről. Hemingway Vándorünnepe egyszerűen nem úgy szólt, ahogy eredetiben. (Magyar-angol szakosként persze könnyű most efféle nagyképű kijelentéseket tenni.) Végül persze beláttam, nem a fordítóban van a hiba. A magyar nyelvnek esélye sincs egy olyan szerző esetében, aki arról nevezetes, hogy a világ legtömörebb, legszikárabb angol mondataiból varázsol regényeket. Műfordító legyen a talpán, aki ugyanolyan pattogósra fordít magyarra egy olyan szimpla kis mondatot, mint pl. a „We did.” Mert effélék hemzsegnek Hemingway könyveiben.

(Ebben a percben azért az is belém hasított: milyen jó, hogy mégsem műfordító lettem. Pedig Lilu születése táján még ezt is forgattam a fejemben, végül nagy nehezen meg is jelent egyetlen kis novellafordításom, de nyögvenyelősen, izzadva készült el, és - bevallom - nem tekinthetem életem főművének. Jobban járt a világirodalom, hogy másokra maradt a munka.)

Maflázia mindenesetre bearanyozta a délelőttömet, így délután teljes lelkesedéssel tudtam részt venni Lilu matekleckéjének megírásában (na jó, csak ott ültem, ellenőriztem a számításokat), Borinak és Dalmának meséltem, amíg Lilu szolfézson volt, végül nagy memóriajátékkal zártuk az estét. Sajnos memóriában egyre jobbak a lányok, ráadásul ilyenkor összeállnak, hogy biztos legyen a győzelem. Most is húsz-tízre lemostak, pedig küzdöttem becsülettel, nem voltam lágyszívű „hadd-nyerjen-egyszer-a-gyerek-is” anyuka. Vilmos közben lógott rajtam, de így szép az élet. Fő, hogy jobban vagyok, holnap pedig tényleg jön Tímea, és én írni fogok!

Berg Judit