Irodalmunk „állapotjárul”
2007. március 18. - Elek Tibor
Esetleg érdemes figyelned a Bárka online-t is, mert ott is szándékozom írni addig még a kérdésről. Talán egy-két hét múlva Békéscsabán a Bárka szerkesztőségében személyesen is rendelkezésedre állok már, de április 17-én Budapestre evezünk a sporikkal, és a MU Színházban is találkozhatunk. Addig pedig írjál most már nekem Te, mert az utóbbi napokban kicsit hanyagoltál, pedig én is kíváncsi vagyok ám nagyon, hogy érdemes volt-e feláldoznom az estéimet érted.
- 2007. március 18.
A hét utolsó napja munkával telt, kertivel, zsebkendőnyi ez a kert, én mégis hosszan el tudok szöszmötölni benne. A Dorka által menetrendszerűen megásott tavaszi gödrök betemetésének, a kapálásnak, gereblyézésnek részletezésével mégsem terhelnélek, kedves netnapló(m) Olvasó, csak annyit árulok el mégis, hogy a finom marhatrágyából a barackfáknak is juttattam egy keveset, nehogy irigykedjenek a meggyekre, amelyek már a múlt héten megkapták. Igaz, hogy jobb az ilyesmit ősszel elvégezni, de későn is jobb, mint soha. Ellenben, épp a munka közben jutott eszembe, hogy annyi mindenről írtam már neked, csak éppen arról nem, ami leginkább foglalkoztat mostanában, s hátha ez is érdekel, nem csak a privát életem, lévén, hogy egy irodalmi portálon vagyunk, és én is irodalmár lennék. Legyen szó hát, befejezésként, az irodalomról is.
Az irodalomról magáról úgyis kevés szó esik. Az írók írják a műveiket, időnkét beszélnek is róluk, meg közéleti, politikai kérdésekről, az irodalomtörténészek, kritikusok írnak, beszélnek az alkotókról, a művekről, a konferenciákon folyamatokról, tendenciákról, de magáról a magyar irodalomról, annak „állapotjárul”, működésmódjáról, problémáiról ritkán esik szó. Én viszont tartottam ősszel egy előadást efféle kérdésekről a gyergyószárhegyi írótáborban Körkép magyar irodalmi jelenségekről címmel rendezett tanácskozáson, és éppen ezt kellett volna megírnom, esszévé formálnom az elmúlt héten esténként, ahelyett, hogy naplót írok, ugyanis már régóta várják a Székelyföld című folyóiratnál Csíkszeredában, mert közölni szeretnék, de Pozsonyban is, mert a Kalligramnál a könyvhétre ígért könyvemben is benne kellene lennie.
Ha megírom végre, az lesz a címe: Darabokra szaggattatott magyar irodalom. A kiindulása pedig a következő gondolatmenet: A „magyar irodalom” szintagma egyes száma feltehetően olyan létező valóságra utal, amiből egy van csupán. Nem magyar irodalmak vannak, egyetlen magyar irodalom van. Miért látszik időnként mégis úgy, mintha több lenne? A magyar irodalom egy-sége, egyetlen volta jelenti-e vajon az egység(esség)ét is? Az elmúlt évtizedekben számtalanszor hallhattunk, olvashattunk efféle megállapításokat: „nem mondhatunk le a magyar irodalom lényegi egységének elvéről”. Leginkább abban az összefüggésben, hogy a trianoni országcsonkítás után Magyarország határain kívül került nemzetrészek, illetve a magyar emigráció irodalma, természetes módon, elidegeníthetetlen része a magyar irodalomnak. Az ebben a kérdésben talán legtöbbet szereplő, nyilatkozó, publikáló Pomogáts Béla többször megfogalmazta ugyanakkor azt is, hogy a „magyar nemzeti irodalom – nemcsak nyelve, hanem nemzeti tudata, vállalt hagyományai és közös erkölcsi, illetve esztétikai értékrendje következtében is – egységes szellemi entitást jelent”. A magyar irodalomban körbetekintve egység helyett azonban sokkal inkább látunk darabokra szaggattatottságot, megosztottságot, szétesettséget mindenféle (területi, esztétikai, erkölcsi, politikai, intézményi stb.) tekintetben még ma is, vagy ma talán még inkább. Csak egyet kiragadva most közülük: a rendszerváltoztatás során a nemzet határokon átívelő egységének gondolatát sikerült érvényre juttatni, és sokan reméltük, hogy az irodalomban is megvalósítható az „újraegyesítés”, legalábbis az ún. határon túli magyar irodalmak és az anyaország tekintetében. Mára elmondhatjuk, hogy vannak komoly előrelépések ezen a téren, ugyanakkor az olyan típusú állításokban is van igazságtartalom, melyek szerint a hazai és határon túli magyar irodalmak integrációja mindmáig elmaradt. Lerágott, már általam is többször megcsócsált csont az ún. határon túli magyar irodalmak létének vagy nemlétének kérdése, de ebben az összefüggésben, némely újabb jelenség láttán csak újra kell gondolni ezt is. S vajon volt-e valaha is egységes irodalmunk, a földrajzi, területi elkülönültségtől függetlenül? Természetes állapota-e a mai megosztottsága, szétesettsége? A plurális társadalom, a többpárti demokrácia létrejöttének szükségszerű következménye-e ez itt, a nagyobbrészt már az Unió részévé vált Kárpát-medencében? Jó-e, hogy így van, és milyen következményekkel jár(hat) mindez? S érdemes-e ezek után fenntartani még az egység ideáját, s ha igen, milyen értelemben?
Efféle kérdésekre keresem, kerestem volna, a választ ebben az esszében, ha nem neked irkálok az elmúlt héten, kedves netnapló(m) Olvasó, így viszont nem találtam még meg, ezért nem is tudom megírni most. Bízom azonban abban, hogy találok majd választ, vagy inkább válaszokat, s ha nagyon felkeltettem az érdeklődésedet, keresd majd a Székelyföld júniusi számában és könyvhétre megjelenő könyvemben, aminek az lesz a címe: Árnyékban és fényben, mert hogy a három évvel ezelőtti Fényben és árnyékban folytatásának szánom ezt a kötetet. Esetleg érdemes figyelned a Bárka online-t is, mert ott is szándékozom írni addig még a kérdésről. Talán egy-két hét múlva Békéscsabán a Bárka szerkesztőségében személyesen is rendelkezésedre állok már, de április 17-én Budapestre evezünk a sporikkal, és a MU Színházban is találkozhatunk. Addig pedig írjál most már nekem Te, mert az utóbbi napokban kicsit hanyagoltál, pedig én is kíváncsi vagyok ám nagyon, hogy érdemes volt-e feláldoznom az estéimet érted.
Hozzászólás