Igazi ajándék volt ez a mai nap nekem. Már Lilu is jobban van, így végre megéreztem minden előnyét annak, amikor otthon együtt a négy gyerek: egymással játszottak, boldogan, belefeledkezve. Reggeli közben kiesett Bori első tejfoga – ezzel ő is belépett a nagylányok sorába. Csak úgy feszült a kicsikém a boldogságtól, a tükörben is megszemlélte új szexepiljét, a hiányzó fogacska után maradt csöppnyi rést.

Szó esett rögtön a Fogtündérről (ebben az új keletű divathóbortban nem hiszünk, ki kellett ábrándítanom Borit), aztán persze megindult a szabad asszociációk végtelen sora. Dalma bevallotta, ő csak azt nem érti, hogy megy karácsony előtt a Jézuska ajándékot venni. És egyáltalán, honnan van annyi pénze. Lilu a beavatottak mindentudó mosolyával hallgatta a vergődésem: Jézuska nem megy a bevásárlóközpontba, hogy is mehetne, úgysem látnák, vagy ha igen, lenne nagy riadalom. Neki elég csak kívánnia, és már meg is vannak az ajándékok. 

Bori szeme felragyogott, (ismerem ezt a tekintetet, csalhatatlanul jelzi, hogy az agyban a Fantázia fedőnevű protokollt futtatják éppen teljes gőzzel) és előadta, hogy milyen vicces is lenne Jézuska az áruházban, tolná a nagy kocsit maga előtt, de őt persze nem látná senki. A kocsiba meg csak gyűlne a sok játék, a biztonsági őrök remegve lapulnának, aztán, egy óvatlan pillanatban a kocsi szépen felemelkedne a levegőbe, és megállna a legfelső polc szintjén: persze Jézuska épp a felülre rakott Playmobilt válogatja. Lilu és Dalma dőltek a nevetéstől, Vilmos is kacagott, a lényeget értette, megint buli van. 

Féltizenkettőre hazaért Tamás, hogy átvegye a gyerekeket. A napokban tartják a Millenárison az V. Gyerekirodalmi Fesztivál és Vásárt, arra voltam hivatalos. (A Fesztivál programja és az eddig készült képek megtekinthetők itt) Bár azt hittem, hogy a „Találkozás írókkal” nevű beszélgetős programon alig lesznek páran, ha 12.30-kor tartják, kellemes csalódás ért. A célra kialakított helyszínen „teltház” volt, érkezett egy egész iskolai osztály és sok külső érdeklődő. Béres Melinda meseíró kollégámmal felelgettünk a gyerekek kérdéseire nagy összhangban. Bár még nem ismertük egymást, rögtön éreztük mindketten: hasonló felfogással, értékrenddel bíró emberek vagyunk. A végén a moderátor kérésére még egy mesét is rögtönöztünk, felváltva, egymásnak adva a szót, Rozmár Kázmérról, aki fondorlatosan megszerzi az állatkert féltve őrzött kristályát, a rózsakvarcot. 

Nagyon szeretem ezeket a találkozókat. Mindig úgy érzem: tudok adni a gyerekeknek olyat, amit magukkal vihetnek – lelkesedést, szeretetet és egy nagy lökést, ami talán kedvet ad nekik, a (további) olvasáshoz. És én is kapok tőlük, a szülőktől, kísérő pedagógusoktól, könyvtárosoktól annyi pozitív visszajelzést, sugárzó örömet, kedvességet, hogy abból hónapokig élhetek. Jó, hogy sok könyvtárban, iskolában, oviban lehetőséget teremtenek erre. És jó, hogy vannak efféle fesztiválok, ahol gyerekek, felnőttek és szakmabeliek is találnak érdekes programot maguknak.

Az utóbbi hónapokban öt fiatal íróval, írójelölttel is váltottam néhány levelet. Mindannyian elküldték a művüket megmutatni őszinte vélemény is kritika reményében, és azt kérték tőlem, segítsek eligazodni a könyvkiadás útvesztőiben. Milyen lehetőségekkel, hová forduljanak a kéziratokkal. Végiggondoltam a dolgot alaposan. Nincs könnyű helyzetben egy most pályakezdő gyerekkönyv író. Mert nincsenek könnyű helyzetben a kiadók. Ez persze részben a gazdasági válságnak is köszönhető – az emberek először a nem létfontosságú kiadásaikat kurtítják, „inkább kenyeret vegyünk mint könyvet” alapon. Jogos.

A helyzet persze sosem volt túl rózsás. Boldizsár Ildikó megfogalmazását nagyon találónak érzem: a gyerekirodalom sokáig az irodalom mostohagyermeke volt. Megkockáztatom, még most sem lett teljes jogú családtag. Tény, hogy mára itthon is vannak gyerekirodalmi szervezetek (pl. a magyar IBBY, a Gyerekkönyvek Nemzetközi Tanácsának Magyar Egyesülete, a GYIE, léteznek szakmai díjak, kiállítások, pályázatok. De nézhetjük úgy is, hogy külföldön teljesen természetes, hogy a legtöbb egyetemen külön szak a gyerekirodalom, hogy az IBBY egyesületek mindenütt nagy állami támogatottsággal, kiépült infrastrukúrával a hátuk mögött menedzselik saját hazájuk gyerekirodalmát, miközben a magyar IBBY irodája nem más, mint a titkár, Kiss Katalin Szabó Ervin Könyvtárbeli könyvtárosi irodája. Anyagi szempontból sem kapnak sokkal nagyobb támogatást.

Hatalmas áttörésnek tartom azoknak a viszonylag kicsi, de nagyon igényes kiadóknak a megjelenést, amelyek gyerekkönyvet nem csak pénzszerzés reményében adnak ki, hanem a magas színvonalú, szép és minőségi könyvek létrehozását is céljuknak tekintik. És hatalmas szónak tartom, hogy hét évvel ezelőtt Sándor Csilla gyakorlatilag a semmiből létrehozta a Csodaceruza című szakmai folyóiratot a gyerekirodalom iránt érdeklődő felnőttek számára, és immár ötödik alkalommal megrendezte ezt a fesztivált. Szükség is van rá, hogy összetartsanak, képezzék magukat és nyissanak egymás felé a kultúra őrzői, mert a barbarizmus és igénytelenség hordái fosztogatnak mindenütt.

Nem tudok szó nélkül elmenni egy új jelenség mellett, amit az Alexandra Kiadó könyvein tapasztalok, nem először. (Lehet, hogy máshol is ez a módi, én náluk láttam.) Megjelenik egy könyv sok szöveggel, rengeteg rajzzal, a szerző és illusztrátor feltüntetése nélkül. Jó, hátul az impresszumban 6-os betűmérettel ki lehet bogarászni, de nincs feltüntetve sem a borítón, sem a belső címlapon. Persze, bizonyos szempontból nem az számít, ki írta, rajzolta a könyvet, a gyereket például biztos nem az érdekli, mégis. Rettentő bárdolatlanságnak tartom, az alkotók arculütésének. Mit számít az, hogy te csináltad? Közöd? Kicsit olyan, mintha egy pasas a kedvesének soha egyetlen gondolatára sem lenne kíváncsi, kizárólag az érdekelné, mi van a csajon nyaktól lefelé. 

A fesztiválon végül késő délutánig ott ragadtam. Volt egy program, ami nagyon felcsigázott. Vojtek Sándor egyetemi tanár előadása: Hogyan lehet dolgozni meseregénnyel a magyarórán – Berg Judit: Rumini könyve alapján. Gondolhatják, kíváncsivá tett a cím. Tudom, hogy több általános iskolában is kötelező olvasmány a Rumini harmadikban vagy negyedikben, sok helyre meg is hívtak a könyv feldolgozása után vendégségbe. De nagyon izgatott a dolog tudományos köntösbe öltöztetve, gyakorlati példákkal fűszerezve. Lebilincselő előadás volt, tele jobbnál jobb ötletekkel, játékos feladatokkal, stratégiai útmutatással. Arról is volt szó, hogy milyen kritikai észrevételeket lehet, érdemes tenni, hol lehet fogódzót adni a gyerekeknek, hogy a nekik nem tetsző, vagy vitatható pontokról gondolkozzanak. 

Kicsit úgy éreztem magam, mint egy kukkoló. Különös érzés volt ott ülni teljes ismeretlenségben, kihallgatva, mit beszélnek rólam a „hátam mögött”. A végén odamentem Sándorhoz, megköszöntem neki az előadást, bemutatkoztam. Meglepődött, remélem, kellemesen. Úgy tűnt, örül nekem, beszélgettünk pár szót. Én örültem neki. Nincs jobb dolog a világon, mint meseírónak lenni.

Berg Judit