hirdetés

Iskola a határon túl

2005. május 24. - Antal Balázs

Elcsíphető még ügyesen figyelve valami égdarab, egy alacsony tetőn boróka, mellette törött „veselényi”. Így aztán reggelente, mikor a villamosról leszállok, a presszóban, ahol a kávémat iszom, ha egy mód van rá az ablak mellé ülök, s igyekszem teleszívni magam a kavargó jövés-menés látványával. Az egész nem tart tovább pár percnél. Póznák és fák, falak és villamosok. Gyakorlom, hogy egyenként megjegyeztem-e mindet.
hirdetés

Gyakran álmodom, hogy tornaóra az első, és én otthon hagytam a zsákom. Mielőtt izgatnám magam, eszembe jut, hogy tulajdonképp egész évben nem is jártam, mert csak most tudtam meg a végén, hogy van ez az óra, és akkor vagy átengednek így is, vagy már ha hazaszaladnék is eldőlt, hogy bukta lesz a végén (igen, tornából). Vagy hogy rájönnek utólag, középiskolában elszámoltak valamit, esetleg csaltam, s vissza kell mennem még egy-két évre, nem számít, hogy közben már továbbtanultam. Nem folytatom, nyilván mindenki van így ezzel. Huszonegyedik éve frusztrálom ilyen álmokkal magam, méghozzá jó ideje már, hogy saját elhatározásomból. Az álom nem hagy nyomot, csak emléket, inkább fordítva, valami más hagyott nyomot az álmon. A kínos feszengés, hogy ma is megfelelni. A valóságban az órát ezúttal nem vétettem el, úgyhogy pironkodnom nincs mért. A teremben az etimológiai szótár fedelével néztem farkasszemet, s a lábam mindig megakadt egy asztal alá rejtett súlyos dobozban. No de mi a fenét tarthatnak itt ebben?
Munkahelyem különben egy föl-le-siető lépcsőkkel, elágazó folyosókkal, újabb meg újabb egymásba nyíló szárnyakkal titokzatoskodó ódon épület egyik szegletében lapul. Egy közeli helyiségből, mely valamelyik aranykorban kápolnaként szolgált, a már levetett szentség makacsul itt poroszkáló pászmái kicsukhatatlanul bekúsznak az ajtó alatt, megtöltve az irodát különös, éteri levegővel, a szakralitás fagyával télen, nyáron pedig a bölcsesség hűvösével. Az olyan fullasztóan forró napokon, amilyen a mai volt, mielőtt a zivatar idecsapott volna, meleg hálát tud érezni az ember az ilyen hűs helyiségek iránt. A dolgom annyi csak, törjem a fejem egész nap, s ha valami eszembe jut, próbáljam a lehető legpontosabban lejegyezni. Vagy mondjuk befut egy telefon, amikor is leleményesen feltalálom magam, ha éppen arra van szükség, mert minden egyes csörrenésnél úgy érzem magam, mint akit lefüleltek. Vagy akár kopogtatnak és föltesznek egy kérdést, amelyre a választ a kérdező is pontosabban sejti nálam, ha egyáltalán értem. Töprengéseimhez rendelkezésemre áll egy egész könyvtár, mely az iroda csaknem teljes berendezését jelenti. Azaz mégsem egészen könyvtár ez, inkább afféle házi gyűjtemény, amely csak a magamfajtának növeli elfogódottságát. Nem akarok titkolózni, egy író hagyatéka. Néha leveszek egy-egy könyvet, belelapozok. Máskor rájuk se nézek.
Az ablakok az épület egy másik szárnyára néznek. A kettő közt apró udvar, amelynek túlvégére dohányozni járnak. Elcsíphető még ügyesen figyelve valami égdarab, egy alacsony tetőn boróka, mellette törött „veselényi”. Így aztán reggelente, mikor a villamosról leszállok, a presszóban, ahol a kávémat iszom, ha egy mód van rá az ablak mellé ülök, s igyekszem teleszívni magam a kavargó jövés-menés látványával. Az egész nem tart tovább pár percnél. Póznák és fák, falak és villamosok. Gyakorlom, hogy egyenként megjegyeztem-e mindet.
A folyosók biztosnak ismert szakaszaira gyakran kimerészkedem. Eddig még nem vesztem el, de tudom, egyszer az is megtörténhetik. A találkozások a folyosón esedékesek. És a találkozások most még a múlt hét végéről szólnak, a konferenciáról. Arról kérdeznek és beszélnek a kollégák, barátok. Én meg a fejemben már egy következő konferenciával kapcsolatos dolgokat forgatok, emailek tömegét küldtem a napokban, s lassan gyűjtöm a válaszokat. Nem sok minden fordulhat meg rajtuk, mint ahogy a többi dolgomon sem, igazában, azt is mondhatnám, túl kevés embernek fontosak. De azoknak nagyon.
Munkaidőm rövid, mondhatni, nincs is munkaidőm, de mégis azt mondom inkább, nincsenek határai. Határai annak az időnek vannak, melyet az irodában töltök, s ezek valóban szűkösek. Utána régi mentorommal krajcáros helyeket látogattunk sorra, miközben elpilledve sóhajtoztunk régi dolgaink fölött. Odakint szakadt a lég. A fojtogató forróságból zivatar csavarodott, nyomában pihentető árnyak hanyatlottak a város fölé. Az utcákra pedig mintha a folyó feküdt volna fel néhol, meggyűlt az esővíz a horpadásokban. A gyaloghíd alatt, melyen át hazajöttem, fenyegetően hömpölygött az igazi folyó is, zubogószerűen fröcskölt valami az odaföntről víz alá vezető lépcsősornak látszó szürkeségen. Jópofa vagyok ma, mindentől eldobom magam.
A rádió épületében jártam, ahol egy tiszteletreméltó idős emberrel beszélt néhány szintén tiszteletreméltó, de nem annyira idős ember. Korábban soha nem jártam még ilyesmi helyen. Gondosan szigetelt falak, lógó térmikrofonok, kamerák. És annyi néző, amennyi odahaza elképzelhetetlen lenne. Egy gyors kávé erejéig maradtam a végén. Az agg mester előtt kígyózó sorok látványával a szememben indultam utamra szállásomig, ahol várt a munka éjszakai fordulója, mikor lejegyzem mindazt, ami előpörgött ma belőlem.
Aztán megjönnek a záró üzenetek: alszik, de hangos a tévé, még nem tudom mi lesz. Jó, hogy hazamegyünk. 
Odahaza is közelgett, közelített a vihar, de végül elvonult. A kislányom délután bent a szobában játszott. Egy másik faluban a szüleim szobákat festenek. Nekik se lett volna jó, ha nyakukba kapják a zuhét. Én meg a hatodik emeleti páholyból figyelem a száradó házakat, az őrülten zakatoló villamost, és ez a napló történik velem épp.

Antal Balázs

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.