hirdetés

Itt nem fütyülnek mormoták

2013. január 26. - Spanyolnátha

Mi szebb neked, a tél vagy a nyár, vagy ha tavasz akar lenni, a nyárit a téli mellé teszem, kerti tó, czóbeli – ha szombat, lehet ezen elmélkedni téli napvilágon. - A Spanyolnátha naplóját szombatról Deák-Takács Szilvia írta. 

hirdetés

Elvehetlek feleségül? – úgy százhúsz centis a kérdező –, kitöltöd majd te a papírokat?
Milyen idő járja – mélázom –, lánykérés csak így. Vigyázz, megírlak – vágom rá a nagyobb magabiztosságával, szemtelenül meg fogom írni, írnom úgyis többet kellene, helyette túl sokat beszélek, majd most nem, naha.
Jee, ennyi a válasza, ott sincs, elhúz a rollerével, lobog a sárga-fekete csíkos sála kétfelé, összébb húzom a nyakamon a kabátom.
Pedig olyan jó a tél. Nem nehéz ébredni, ha tudom, hogy függönyhúzáskor láthatom, ahogy a Bárókertben az ágakon, nem is ott, ég és föld között ül a fehér.

Kár, hogy nem télen terem a papsipka, pirossága tetsző lenne a fehérben – így csak az orrok azok –, olyan megnyugtató négyrét szedni ezt a különleges formájú termést, csupa titok: hány magocska lesz benne, kiszórom egyszerre mindig, türelmetlen vagyok felnőttként is, akár a rollerező kisfiú.
Itt a síkon a színek és a hangok pótolnak hiányokat: „Arany, kék, lila és zöld habokat vet a tó” (Czóbel Minka). Ez épp nem igaz most, vagy nem így igaz, de nincs befagyva, nem is lennék bátor rámenni a tó jegére, lehettem úgy ötéves, amikor utoljára siklottam úgy, hogy eszembe sem jutott félni. A hangok mindent átjárnak, csak mormotát nem hallok fütyülni, varjú, csóka, bagoly, apró énekesmadarak szórakoztatnak, és a képzelet galambdúca: a templom mögötti madárház, szövettapétázott hálószoba, zsindellyel fedett gombaszerű faépítmény – fél évszázada, de a képzeletnek mit sem tesz.
Ezen a szombaton egy percig sem fogok gondolni arra, mit nem javítottam ki, nem mondtam el, nem kérdeztem meg, nem írtam fel, a jó százéves suli megvár, pontosan ezren benne, elképesztően jó és pontos, új idők járnak, létszámban, udvarlásban, lánykérésben, ülésrendben.
Arra viszont gondolok, ha nem évtizeddel, hanem századdal születtem volna hamarabb, mekkora buli lett volna, de ez már Bergsonnak sem tetszene, túlidőzítettem magam.
Mi szebb neked, a tél vagy a nyár, vagy ha tavasz akar lenni, a nyárit a téli mellé teszem, kerti tó, czóbeli – ha szombat, lehet ezen elmélkedni téli napvilágon.

Feltúrom a gyűjteményem, szombaton akad idő erre, van abban kis kincs, nagy kincs, az 1900-as Új Idők nagy kincs, a borítóján csábít a május, na kislegény, majd májusban összefutunk, megdumáljuk, mit gondolt Bergson az időről, nekem addigra mennyi telik és neked mennyi.

Nincs itt vész, idő nem számít, a csoki és a fagyi természetes szó már nekem is, de nem fogadom könnyen a sali és ubi rövidítéseket, bár az ifjúság ezrében jól veszem a változásokat, nyelvészkedünk sokat, magyarítunk, kitaláljuk, milyen aki lakonikus és milyen a labilis, mit csinál, aki landol, netán lúzer, agyaljunk visszafelé is: ki a tömörbeszédű, mi az a gerjeszkedés (az ilyen szavakért visszatapsolás vár, magyarázzam még, biztos, mert azt mondom rá, olyan, mint az etye-petye); pókolunk a neten (puskázáskor virtuális bökés helyett más jár, nincs kettőspontdézés). 
Egy ideje észrevettem, hogy haragszom, ha nem minden szavamra figyelnek, akik hallgatnak, mintha én lennék maga az ukáz, a lányom ilyenkor a százötven centis bölcsességével figyelmeztet: az angyalok nem húzzák fel az orrukat – bizisten összehozom májusban a rolleres gyerekkel.
Hihetetlen izgalommal ülünk egymással szemben, ő kisregényt ír, naná, hogy sokkal viccesebb, mint én, telik a lap, folyton új fejezethez kezd, járkálok a bögrémmel, Minka dióteájára vágyom, szívesen kóstolnám, bár ki tudja, milyen lehetett, milyen lehetett Bobbal, Anarcson, a Czóbel-kertben hogy élhettek igazából.
Mondhattam én reggel, hogy nem gondolok sulira, nem Minkázom, hiába a szó, nem hallgatok magamra, húzhatom fel az orrom, sosem fogadok szót magamnak, több a kávé, mint kellene, ráadásul ma telihold.
Jó, akkor odamegyek, megnézem a nevedet, elcsúszkálok odáig, nem vagyok ötéves, értek a magamszóból, viszek is valamit, azt nem fogom leírni, mit, de megkondítom a kis harangot.

Nincs mitől félni, hát ezért nem is fütyülhetnének itt a mormoták, nem kellene csapkodniuk a farkukat a talajba kapaszkodó borostyánon jelzésként félelmükben, erre nem rollerez most senki, összebarátkozhatnánk, mondhatnám: vigyázz mormota, megírlak; béke van, hallgatás, szombat van; olyan jó az ilyen tél, még a macskám is kinyújtott nyelvvel, félig szunyókálva figyeli a havas ablakpárkányról, hogy teszem ide a pontot:.

A portrét Orosz Tamás, a szövegben szereplő képeket a szerző készítette.

Deák-Takács Szilvia

Spanyolnátha

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.