A virágok kitartottak, mintha kötné valami őket is hozzám, hűség vagy kiszolgáltatottság – a növényi intelligencia nagy kérdés számomra, gyerekkorom óta izgató. Van egy receptem a növények életben tartására a növénytartó távollétében  – természetesen nem a telepátiára gondolok –, én is úgy tanultam annak idején, mikor először pusztult el az egész növényarzenálom az első szigligeti JAK -táborozásom alatt. Joggal merül fel a kérdés – nem csak az olvasóban –  hogy az ezredfordulóig nem jártam-e nyaralni, vagy nem voltak-é virágaim. Megoldás: az ezredforduló előtt egy évvel, épp 1999-ben költöztem vissza, három év átmeneti kertes házi életemből erkélyes, első emeleti angyalföldi lakásomba – előtte csak kutyust tartottunk  –, létrehozva volt kertes lakhelyem flórájának imitációját. Ebben az évben kezdődött el életem leghosszabb ideig tartó munkaviszonya, amennyiben a munka egyben viszonyt is jelent, midőn a Tütü Tangó Kávéház és Étterem pincérnője, majd félév múlva, felfelé buktatva, irodalmi eseményeinek megálmodójából kávéházi beszélgetések és koncertek szervezőjévé lettem. A munka vállalás, azaz a saját létfenntartás felelősségének vállalása (mondj igent az életre!) az első lépés volt vállalások sorában. Négy évig folytak Tütü Tangó Szerelmei címen a költőkkel, írókkal, irodalmárokkal, később filmesekkel folytatott beszélgetések, ekkor ismerkedtem meg a kortárs irodalom és irodalmi élet alkotóival. A Hajós utcai kávéházi helyszín megszűnésével a nyóckerbe, a Szentkirályi-Baross sarokra költözve is tovább folytathattam a koncertek és beszélgetések szervezését, a helyrajzi adottság okán is megidézve a Tilos az Á szellemét: a Szentirályi-Baross saroktól tényleg egy kőhajításnyira van a Mikszáth tér!

A Tütü Tangó működését kulturális tevékenységként értelmező Szabó Gyuri, a Trafó igazgatója 2001-ben áthívta stábunkat intézményébe, ahol a Trafó Bár Tangóban újabb lehetőséget kaptam –  itt következett be a nagy változás az életemben, hála a kortárs írókkal, irodalommal való egyre aktívabb kapcsolatomnak – (lásd még a beszédaktusról szóló fejtegetést az előző naplórészben), – meg a bizalomnak, ami azzal a léptékű felelősséggel ruházott fel, ami túllépett e mai kocsmán, a személyes szférán, etc. Summa, summa, rum: abbahagytam az ivást. Hallelúja, a történetet már mindenki ismeri, nem is rágnám tovább ezt a csontot. A Trafóban Jancsó Miklóssal, Vikár András nagyszerű pszichiáterrel, Heller Ágnessel is volt szerencsém beszélgetni – a Jancsó beszélgetés hangfelvétele épp most került elő a konyhám, előszobám, fürdőszobám kifestését követő romeltakarításkor, de előkerült Podmaniczky Szilárd, Bereményi Géza, Solymosi Bálint is, és még sokan mások ebből az időből. Csak ülnek, és mesélnek, és máig is élnek, mert meg nem haltak. Hallelúja!  Dixi szerinti változatban: „ A sors varázsát ismerem, ki nem fog rajta semmi sem, üdv néki mindig, amikor a Gall kakas kukorékol” (Ó kastélyok, ó nyarak /Arthur Rimbaud/ Lásd még e sorok idézését valamely előző naplórészben.)

A felelősségvállalás non plusz ultrájaként tehát ekkor (új évezred, új élet) kezdtem el aggódni a növényim sorsáért is – ez is a kijózanodás következménye, gondolom. „Csak az aggódás, csak attól féltem volna, mikor belemenekültem az alkoholba…..”(Slam Poetry, most írom – és be is fejezem.) Az eljárás egyszerű: erkélyről, ablakpárkányról a lakás leghűvösebb, legsötétebb helyére behurcoljuk a cserepeket, virágosládákat, oda, ahol az életfunkciók fény híján lelassulnak, plusz a virágföldnél valamivel magasabb helyre egy nagy edénybe vizet teszünk, amiből vékonyra szeletelt lepedő csíkokkal a cserepekbe, ládákba vezetjük az éltető elemet. A hajszálcső-elmélet alapján a lepedőcsík folyamatosan szívja magába a vizet, a nyomáskülönbséggel, amit a fentről lefelé irányból kifejtett szívóerő okoz, a vízátvitel adja magát, így, akár egy hétre is – az víztartályunk nagyságától függően –   megoldottuk növénykéink táplálását. De tapasztalat szerint 5 napra annyi is elég, még a legnagyobb dögmelegben is, ha sötét helyen tároljuk röghöz kötött élettársainkat.

Rohanás reggel 10-kor a Gödörbe: még Szigligeten ért Bojtár B. András, a Magyar Narancs főszerkesztőjének telefonja, hogy a 20 éves Tilos Rádió szülinapjára Papóval, a rádió ügyvezetőjével kéne készíteni egy interjút. Úgy látszik, uborkaszezonban nem találtak más munkára foghatót – nem mintha nem készíthettem volna számos interjút az elmúlt, a kijózanodásomat követő nyolc évben, de mostanában valahogy nem találtak meg az efféle felkérések.
Mindenkinek van még egy dobása – mondta Menyhárt Jenő az EU-ba lépéskor adott koncertjei idején egy interjúban (ekkor kezdődött el a Magyar Naranccsal, újságírói minőségben a kapcsolatom).
Szerintem, aki dobásra született, az dobni fog, ameddig él – várom is Jenő következő dobását.
Szóval a nagy dobás ehetősége nagy kihívás is egyben  – Bojtár B. csak hüledezett, hogy Szigligetről vasárnapnál előbb nem megyek vissza, tehát, csak hétfőn készíthetem el az interjút.

Most, hogy túl vagyok az interjún, két és félóra folyamatosan mondott szöveg leírása és megszerkesztése áll előttem. Max. 14 000 karakter, ami ki tudja hány flekk a mai időkben…..Ez vár ma rám, még jó, hogy kibalatonoztam, kinapoztam, kikirándultam, kitöltekeztem magam – azaz, épp ellenkezőleg: feltöltekeztem…. Ez már a pánik jele, ez az igekötő para, vagy csak fejbe baszott, mint Szabó Rozáliát a villám, a hír, hogy a Mária és a Lánchíd Rádió a Tilos előtt felelt meg a közösségi rádiózás kritériumának. Az új médiatörvényi szabályozás szerint folyamodni kell a minősítésért – a Tilos június óta még nem kapott értékelést. A közösségi rádió minősítés elnyerése lóvét jelent –  nem, vagy kevesebbet kell fizetni a frekvenciáért, a műsorszolgáltatás lehetőségért. (Zimme zumm, kiálltja Gulliver, akinek szerintem az előző naplórészben lenne a helye….!)

14 000 karakter…..Meg tudod csinálni, ezt sem Obama találta ki, én már Obama előtt is, kis társaimat és magamat ezzel biztattam. Telefon Bojtár B. Andrásnak, mikorra küldjem, persze, hogy tudom, hogy minél előbb, ma van a lapzárta. Éjjelbe egyezünk ki. Ilyen vagyok ilyen, a kockázatkereső génjeim tapsolnak örömükben. Itt nincs híd, csak ugrás van, ahogy Heideggert idézve Pajer Imre mondta, még Szigligeten…..ó, drága Szigliget! Ó természet, ó dicső természet! GAIA segíts!
Budapest olyan volt ma is – tegnap még olyanabb –, mint egy öregségére magát végleg elhagyó,  hajdan volt szépasszony: elhízott, koszlott, széteső. Zugivó…!
Na jó, lássuk be, könnyű Szigligetnek, mely tulajdonképpen, faluként, emberestül, házastul, agro- és egyéb kultúrástul csupán egy bross a természet örökké friss és magát megújító öltözékén. Budapest lassan teljesen rátelepszik az őt befogadó hegyekre, erdőkre, vizekre – lassan halálra zabálja önmagát. Feltartóztatható-e a folyamat, lesz-e a gyerekeinknek lehetőségük, inkább bringával mint autóval járni, tömeg közlekedni anélkül, hogy a metróban elhányják magukat a mocsoktól, anélkül, hogy rájuk törne egy ámokfutó, aki bekattan a félévszázados szerelvények fülsiketítő zajától vagy a parától, hogy bármelyik pillanatban kigyulladhat az egész kóceráj…..

Ma még munkaértekezlet vár a Gödörben, utána a Műcsarnokban egy megbeszélés a 100 ezer költő projekttel kapcsolatban, amit Gyukics Gáborral és Nagy Gabival szervezünk, s amely eseményt az A.E. Bizottságról szóló kiállítás befogadta. A Műcsarnok új seprűje egyelőre jól seper – és ezt a legnagyobb tisztelettel mondom. Nektek seprek, nem ellenetek, mondhatná Gulyás Gábor. Meglátjuk, és akkor mondania sem kell, okvetetlenkedik má' megint Gulliver.

Bárdos Deák Ágnes