Éjszaka zaklatott álmok: zűrzavaros érettségi, meg mindenféle -ségi találkozó, általános iskolai, meg óvodai, meg egyetemi ismerősök lófrálnak a gyanúsan fraktált térben, amelyben egymást váltják egy kerthelyiség, egy gyakorlótér és egy iszaptenger díszletei. Még érzem a pécsi három nap ivászatát, jeges szorongáshullámok csapnak át rajtam, fókabébin a Barents-tengeren: csütörtök-péntek-szombatot lent töltöttük a POSZT-on Jánossyval (Lajos a Preparált angyal c. darabomról beszélt a Nyílt Fórumon), miközben igazából persze minimum két hónapot töltöttünk ott, ebből legalább egy az volt, amikor reggel tíztől este hétig ültünk egy kocsma utcai asztalánál, és bámultuk a pécsi nőket, ahogy felbukkannak a lankás utca opálosan ragyogó mélységéből, mintha az egész a Solaris egy apokrif jelenete volna (és a rendezői változat).
          Forgolódom, a hátamba belesajdul a fájdalom, felébredek, aztán megint vissza az osztálytalálkozóba, megint forgolódás, megint fájdalom: a déli napon kint heverésztünk a Szigetorrban, ott égett lángvörösre a hátam. Hólyagosodni nem fog, ez biztos, még soha nem hólyagosodott. Csak izzott, sütött, aztán pár hét múlva lehámlott; olyan igazi hólyagos hátat, cafatosat, amilyen a légiósfilmekben a sivatagba szorultak arca, csak egyszer láttam, amikor nyolcvannháromban vagy nyolcvannégyben Balázzsal együtt dolgoztunk egy visegrádi ásatáson, hogy összegyűjtsük a pénzt az olaszországi utazásra, és Balázs póló nélkül csákányozta végig a napot az árnyékolás nélküli munkagödörben, estére pedig olyan lett a háta pont, mint az légiósok arca, akik az előző hasonlatban jártak pórul.
          Ez a felhólyagzott, levedző, cafatos hát mindig eszembe jut, amikor leégetem a magamét, most is, hétfő hajnalban, a szorongásos álmok között, a gyakorlótér, az iszaptenger és a kerthelyiség fraktált díszleteiben.
         Simi, aki most tíz hónapos, és az alvásigénye gyakorlatilag nulla, a zajérzékelési ingerküszöbe pedig valahová a bolhafing és hangyacsoszogás közé van kalibrálva, legalább tízszer felébredt az éjjel, ebből nyolcról Márti tudósításából értesültem, kettőt, a fél ötöset és a hétórait én celebráltam, cumi-pelenka-ringatás-altatódalocskák a kora reggeli Sarastro-regiszterben, de a hét órainál hamar kiderült, hogy ez is hiába, kiültünk hát a kora reggeli napfénybe, Simon kapott egy babapiskótát, én pedig kávéval próbáltam elűzni a maradék démonokat. Aztán amikor nagyjából magamhoz tértem, beszedtem egy nagyobb marék egészségvédő kapszulát, megittam egy liter ásványvizet, és elmentem futni.
          Lassan fél éve futok reggelente, hogy leadjam a felesleget, amit azzal szedtem fel, hogy leszoktam a dohányzásról. Furcsa láncreakció ez, utóbb nyilván a porcaim szorulnak majd kezelésre, mert száztíz kilósan futottam, de mindegy, elfutok hátul a réten a házig, megnézem, hol tart az építkezés – házat bérlünk a faluban, odébb meg építkezünk – minden rendben, kicsit morogtam a kivitelezővel csak a rend kedvéért, felemlegettem néhány közelgő határidőt, aztán visszafutottam a réten át, amely addigra már megtelt forró kakukkfűillattal.
          Koradélutánig megélhetési bűnözés, bértollnoki önalázás, tollaslabdapartikkal megszaggatva, amelyeket Misivel abszolválunk a bérelt ház keskeny udvarán, az eredmény: hat labda az ereszben, létra nincs. Holnapra vagy labdákat kell szereznem, vagy létrát.
          Háromkor visszaérkezik Márti a szomszédolásból Simivel és Emmával, irány a Szigetorr (a Spicc, nagyapámék még így mondták). A Duna nagyot apadt vasárnap óta, a homokpadokon tenyérnyi, kristálytiszta víz, ivadékrajoktól pezseg, hatig fetrengünk a vízben a három gyerekkel. Simi vasárnap érintett először Dunát, döbbenten kúszott a sekély vízben, és boldogan tömte a szájába a homokot – ma már határozottabban közelekedik a parton.
          Hatra haza, fürdetés, vacsi, tévé szerencsére nincs, kiment az antenna, már szóltam a tulajnak, de még nem reagált, ülünk Mártival és Misivel a konyhában és beszélgetünk.

Péterfy Gergely