Nagyon korán ébredtem, túl korán. Hatig forgolódtam, több mint egy órát. Ha felkelek, Edit biztos felébred. Fel is ébredt. Kávé, ami alig segített. Be kellett fejeznem a tegnapi naplót, mert ugye ágyban olvastam, utána már ájultam, nem írtam. (Az írás is lehet persze egyfajta ájulás, de másféle.) Fél hét felé majdnem nyolc fok, na, gondolom, ma szép idő lesz. Nem lett. Később inkább esett a hőmérséklet, mint emelkedett. Az eső is esett, szinte egész nap. Pedig jó lett volna dolgozni a kertben. Metszeni kell a fákat, lemosó permetezés is kell. Hát nem, egyik sem. A kert elég nagy, elég sok gyümölcsfával, szőlővel. Nagyon jó, de foglalkozni kell vele. Nem panaszkodhatom, a munka javát Edit végzi, mindenféle virágokat is gondoz. Hóvirág már volt. A kelbimbó eddig szépen áttelelt, van is egy evésre való. Brokkoli is van, korábban nem tudtam, hogy ezek így bírják a telet. A fűszerfüvek java is bírja, tulajdonképpen csak a bazsalikom nem. A lestyán újra kinő, rozmaring, zsálya, kakukkfű pedig télen is téphető. Most még petrezselyem is van, nem volt eddig akkora a fagy. Talán holnap ki lehet menni. Bőven kell ritkítani a mogyorókat, a fügéket, az őszibarackfákat, de idén a meggyfákat is, a sárgabarackokat pedig törpíteni kell, túl magasra nőttek.

     Leülök olvasni, miután befejeztem a tegnapi naplót. Utána már nem tudok írni, nincs is nagyon mit. Nincs hozzá kedvem. Aztán Derrida, La voix et le phénomene. Behúztam magam ebbe a csőbe. Olvastam régen, de most újra belekezdtem. Szinte hóbort. Levinasról írott esszéjét is olvastam, ki tudja, mikor, és csak arra emlékeztem most, hogy nagy tisztelettel bírálja. Amikor olvasni kezdtem, rájöttem, az előbb említett könyvet kellene átnézni, abban benne van gondolkodásának a lényege, tűzijátékok nélkül. Hogy Levinas miért érdekelt, hadd ne mondjam most, unalmas lenne, mindenképpen hosszadalmas. Már ez is unalmas, amit most írtam ide, dehát egész délelőtt ezzel foglalkozom, és tulajdonképpen nem jutottam semmi új felismeréshez. A dekonstrukció egykor nagyon izgalmas volt, de akkor sem értettem egyet az alapozhatatlanság érvével. (Volt is egy versem „alaptalan alaptalan” címmel, ami végül is azt jelentette: „-talan” . Maga a vers nem volt ilyen szikár, azzal végződött, hogy. „hullát vérzik a koporsó feneke”, a fájdalom nem dekonstruálható, vannak bizonyos alapok, bármilyen megalapozatlanok legyenek is.) Azért tértem át Deleuze-re. Most csak nem kezdek bele, hogy miért és hogyan?

     Amikor nem történik semmi, mint most, mint eddig ma, akkor is történik persze sok minden, csak oda kellene figyelni. Ha nem tudok, azért, mert nem tudok, ennui mondták a 19. században, meg „a felesleges ember”. A 20.-ra ebből frusztráltság lett és „az exisztenciális világba vetettség” embere. A 21. század még alig kezdődött, még nem tudom, hogyan kellene az analóg helyzetet mondani, eddig csak az üres nemtörődömség kacifántos megfogalmazásait sikerült észre vennem. Észre, nem észbe. Nem tudom, mi van. Kiöregedtem abból a kacifántosságból, vagy nem tudok beleöregedni. Vagy csak enyhe depresszió, amit biokémiai folyamatok okoznak, esetleg azokat okozzák pszichikaiak, amelyeket viszont az elme ezek szerint káros gondolatai.

     Valójában a helyzet nem ilyen rossz, csak majdnem. Telefon cseng, a másik faluból hív egy barátom. Előkerült. Iszik, időnként befekszik a kórházba, hogy rendbehozzák, ami sikerül is valamennyire, csak ő ott is legénykedni akar. Egyrészt ilyen a természete, másrészt, gondolom, nem tudja elviselni, hogy kiszolgáltatja magát. Nemcsak a telefonon hív, hozzájuk is. Hát jó, mondom, délután átmegyek. Mert már jó ideje nekem kell átmennem, ő nem jön. Ha iszik, nem vezethet, én viszont vezessek, pedig egy-két pohárral én is meginnék. De azért se ihatnék, hogy ne vezessem rossz útra, legalább is ne incselkedjek vele. Ilyen kényszerzubbonyban feszengeni nem szeretek. Délután mégis abban feszengek, ülünk egymással szemben az asztalnál és semmi sem vigasztal. Nem víg asztal. Beszélgetünk, némileg kényszeresen. Mondja, mi történt vele, mondom, mi nem történt velem. Ha innánk, most szép lassan berugnánk és egymásra borulnánk, de így most szárazak maradunk. A hangunk is száraz marad, az időnkénti fel-felnevetés közben is. Istenem, hányféleképp lehet is nevetni. Ha filmre venné valaki, lehetne-e látni a különbséget? Ha jól emlékszem Pudovkin csinálta egy jeles színésszel, aki büszke volt arra, milyen jó színész, mindig a helyzetnek megfelelő a mimikája. Játssza el, hogy evett egy jó tányér levest és örül, aztán azt, hogy kiengedték a börtönből, kilép a kapun és örül. Kiderült, semmi különbség sem látszott a két mosoly között. Most se lenne, gondolom, és mégis van. Mert valami van az izmok mögött. A nevetés nem álnevetés, nem álarcnak készül, a jószándék motiválja, a magunk megemberlésére törekvés. Csak, legalábbis bennem, nemigen sikerül, legjobb esetben is billeg, mint a hinta. A törekvés meg a nehézkedés. Ami persze az én hibám. A fene egye meg, ha már egyszer odamegyek, miért nem tudok igazán ott lenni, ha meg nem tudok, miért megyek? Persze, le kéne tolnom, korholni kellene, amiért nem tud uralkodni magán, fecsérli a tehetségét, ami van neki, de arra meg nem visz rá a lélek. Most, ahogyan ezt írom, úgy gondolom-érzem, rá kellett volna, hogy vigyen. Felkavartam volna egy kicsit. Dehát honnan tudjam, hogy keserűségében nem kezd-e újra inni. Száraz öleléssel válunk el másfél óra múlva, dehát mégis a barátság jelével.

     Besötétedett, az eső viszont elállt, hamarosan otthon vagyok, befordulok a nyitva hagyott fémkapu két szárnya között, megállok a kocsival, kiszállok, becsukom a kaput, kitámasztom a vasrúddal, már nem esik, de még minden nedves és hideg, mégis jólesik valamiért. Újra beülök a kocsiba, odahajtok a pajtaajtó elé, ahol állni szokott, ha lustaságból nem teszem be éjjelre vagy a fagy elől. Most nincs fagy, nem lesz, hát csak éjjelre. Ha fagy, a lustaságért megfizetek, reggel vakarni kell a jeget a szélvédőről. A tornác előtt ég a lámpa, Edit vár. Jólesik. Az ablakon át látom, az asztalánál ül és valószínűleg ír valamit a számítógépen, vagy az interneten csavarog. Szeret csavarogni, mindenféle információkkal szokott visszatérni. Nagyon leleményes a kíváncsisága.

     Megint telefon. Magyar-német barátunk hív, jönne holnap, az építkezés miatt – ugyanis vettek egy szőlőt házzal és azt kell rendbe hozni, illetve átépíteni -, mondom, jöjjön persze, aludhat nálunk, persze, vacsora? Jó, persze, örülünk. És tényleg örülünk, mind a ketten, felszabadultan. Szeretjük Wernert, a feleségét is, de most egyedül jön. Fiatalon ment ki családjával Németországba, ahonnan őseik jöttek valamikor ide, aztán államügyész lett, kitűnően beszél magyarul, szeret itt lenni, nagyon érdeklődik az irodalom és a képzőművészet iránt, mecénáskodik is. Itt ismerkedtünk meg, baráti szomszédunk révén, a faluban, aztán kiderült, Edit bátyja is ismeri, Wiesbadenből, valami irodalmi felolvasáson ismerték és kedvelték meg egymást. Na, ez jó hír, jön a Werner.

     Aztán még egy telefon, valaki, egy barát, most olvasta el a regényemet és nagyon tetszik neki. Hosszasan beszél róla. Hát ez is jó. Épp ma olvastam el egy epostán érkezett írást, másik kettő mellett az enyémmel is foglalkozik. Nem recenzió, tanulmány, értően méltányolja. Nahát, kettő null a morózusság ellen. Mert hirtelen nullává válik, mintha a láthatatlan bíró elvette volna a rossz kedv góljait, a később átnézett felvételek szerint, nem kellett volna megadnia őket. Hallelúja, mintha nem is lettek volna.

     TV-hírek, szokásosan. Bosszankodunk, szokásosan: nem-híreket tálalnak hosszasan, ráaadásul mindent legalább kétszer mondanak el, többnyire háromszor, és ami nem ritka, megismétlik a tegnapi képanayagot. Sebaj, Calvadost iszunk, nagyon jól esik, utána pedig eszünk valamit. Én proponálom, mert ma gyümölcs-nap lenne – fogynom kell -, és eddig nem is ettem mást, de most, nem tudom miért, az esős-nyirkos idő, vagy a feltámadt kedv miatt, igazán megéheztem, gyümölcs nem teszi meg. Gyors leves és szendvics, nem sok, de mégis valami. Lehet rá bort inni. Utána Agatha Christie az M1-en, ami azt jelenti, magyarul, ami azt jelenti, kár. De nem jó, nagyon nem jó, a rendezés, a vágás. Mégis végignézzük, utána Edit szokásosan ágyba dől és elalszik, én meg szobámba megyek és megírom a tegnapi naplót. Utána ágy, néhány rövid Hemmingway-történet, egy kevés whiskey és utazás az éjszaka mélyébe.