A naplemente a strandon még lekésve is jó, az utórezgései: ahogyan a hegy mögött a világító(égi)- test egyre lejjebb száll, ragyog és sugárzik, a vízen apró fodrokat vet, megfesti a gyengéden mozgó, szinte csak lüktető hullámokat, ibolyaszínre és narancsra. A Balaton dugig van emberekkel, akik – a vízben sétálgatva vagy a mélyben, bent, a tó közepén tempózva a legteljesebben ellazulva és feldobva, a lehető legtágasabb térben, a lehető legnagyobb égitesttől “karnyújtásnyira” – ritkán élvezhetik ki ennyire az életet. Ez a naplemente-imádat, amire láthatólag összegyűlnek, nem fogható semmilyen, a nap többi szakában zajló, akár közösségi eseményhez. Pogány ünnep, bár tudatában kevesen vannak, szavaik nincsenek rá, legfeljebb annyi: de szép! Csak különös nyugalmat éreznek, ellazulást, a természettel összhangban, amit kellemes fáradságként érzékelnek a nap végére érve.

Sok dolgok vannak földön és egen, először látok én is olyan tetoválást – lassan tetoválásszakértővé képezhetem magam –, amin a hét vezér egytől egyik oda van téve egy férfi, nem is olyan széles hátára. Jár a törülköző a nap végén szorgalmasan, srégen ide-oda mozgatva: előbb-utóbb minden gyermek megtanulja, hogy felnőve mindannyian ilyen precízen felszárogatjuk majd a vizet magunkról, mint az én emberem a hét vezér arcáról, süvegéről, harci arzenáljáról, lovairól és végül a lángokkal körül ölelt koronás címeres pajzsot tartó főalakról. Ki ő? Úgy értem, melyik színész játssza, melyik adta az arcát ehhez a vízióhoz? Mert nagyon úgy látszik, hogy hírességek vonásait viselik eleink, mint mondjuk a Honfoglalásból ismerős Árpád apánkat alakító Franco Nero, etc.

A mai napon a lengyel téma és vendég, Katarzina Sowula indított el agyamban egy feltartóztathatatlan emlékezéscunamit: úgy látszik, van kulturális inprinting is, nem csak biológiai. 1974-ben voltam először külföldön, hatalmas hátizsákkal, azzal a bizonyos csővázassal – talán lengyel volt az is. Prágán keresztül mentünk vonattal Wroclawba, hogy ott megismerkedjünk Andrzejjel és Wojtekkel, hogy egy éjszakára nekem és négy madáchos évfolyamtársamnak szállást adjanak. A terv szerint Wroclawból autóstoppal, másnap hajnalban Gdańskba értünk, ahol utolsó fuvarosunk elmagyarázta, hogy jutunk ki, melyik villamossal, a Balti tengerhez. A villamoson rögtön kidőltünk, a végállomáson a kalauz rázott fel, meg az utastársak: az ablakon túl ott villogott a Nagy Hideg Víz. Életünk első tengerébe, épp, ahogy a filmekben láttuk, cipőinket lerúgva, kötelékben, ordítva, vad indián szökellésekkel, márkátlan farmernadrágban, kockás ingben, tetőtől talpig felöltözve vetettük bele magunkat.

Egy nappal később, pénzünk fogytán és szállás híján kis csapatunk szétzilálódva kettészakadt: én maradtam, a négy fiú hazahúzott vonattal Pestre. A strandon ismerkedtem meg egy lengyel lánnyal, s vele a lengyelek – egyébként nemcsak magyarokra kiterjedő – vendégszeretetével, és a lengyel kajákkal. Hagymás paradicsomsaláta, borssal meghintve – erre például határozottan emlékszem, meg a jajkára – bez dzsemem –, azaz, a rántotta lekvár nélküli változatára. Addig álmomban sem képzeltem, hogy jajka dzsemem, azaz rántotta lekvárral is létezik. Néhány napig idegenek etettek, itattak, altattak, még pénzt is adtak és végül útnak indítottak. 18 éves voltam.

Másodszorra, 19 évesen egy wroclawi fiúhoz rohantam barátnőmmel, egy nemzetközi avantgárd színházi fesztivált is belekombinálva a konspirációba. Krakkóban éjszakáztunk egy repülőgépen szerzett ismerős ismerőseinél – életemben először ekkor repültem. Tíz év múlva a következő, helsinkibe vezető repülésig azt hittem, hogy repülni olyan, mintha traktorral döcögni. Pedig, csak viharba kerültünk egy IL tízenvalahányas utasszállító géppel. Újra egy ismeretlen, most épp krakkói családnál volt részem először a szláv lakomában, melynek alapja savanyú gomba, vodka és uborka volt – másra nem is igen emlékszem. Talán még arra, hogy fél éjszaka hánytam. Másnap Wroclawban megnéztünk egy Grotowski darabot a Rineken álló toronyban. A szerelem egyelőre beteljesületlen maradt – ami további lengyelországi visszatérésekre sarkallt.

Harmadszor első komolyabb pasimmal (love, love, love) és egy közös baráttal, akik titkon belém volt zúgva, indultunk el sátorozni, szintén a tengerhez, most épp vonattal, megint csak Wroclaw érintésével. A tavalyi hó, vagyis a wroclawi fiú berágott, hogy csak megszállni, s ráadásul egy másik fiúval jöttem. Végül Wroclawot elhagyva eljutottunk úticélunkig, Sopoton és Gdinián keresztül Wlapowoba és Wladislawowoba. A homok fehér volt, időnként dűnékbe tornyosulva éles levelű sivatagi fűszálakat lengetett, a tengerparton halászfaluk kocsmáiban pivot ittunk és az üvegpult mögötti méteres füstölt angolnákból rendeltünk ebédet magunknak. A szerelmi pszeudoháromszög hamar befuccsolt, ketten maradtunk, a viszonzatlan szerelmes vonattal hazahúzott Budapestre. Wladislawowo és Wlapowo ( ejtsd: uadisuavovo és uapovo) azóta is úgy él bennem, mint két Balti tenger-melléki indián falu, főként, mert valamelyikben egy sci-fi filmet forgattak, lilára festett libákkal és tehenekkel, fantasy jellegű wigwamokkal.

Még egyszer eljutottam Wroclawba, immár újra a régi wroclawi fiúba beleesve – viszont most ő dobott, talán bosszúból, talán, mert időközben megnősült, egy bizonyos Malgorzatával alapítva családot. Barátnőmmel szomorúan odébbálltunk, Berlinen át húztunk vissza Prágába, ahol beleszerettem, ismét viszonzatlanul szállásadó házigazdámba, Jardába. Egy-két hétig Prágában dekkoltam, nem tudva elszakadni a letaglózó vonzalom helyszínétől, egyedül egy üres lakásban, míg Jarda a családjával vidéken nyaralgatott. Egy háromszobás hatalmas kéglim volt Prágában, ahol fogvacogva vártam, hogy valami csoda folytán hazakeveredjek végre Budapestre. Jardánál, néhány év múlva egy újabb szerelmemmel újra megszálltam egy éjszakára, de aztán sem felőle, sem Gregorz felől soha többé nem hallottam, pedig a Facebookon is keresgéltem – hiába.

Rajongásom a lengyelekért a Kontroll Csoport sikereit is megalapozta: egyik leghíresebb slágerünket, egyben az első Ős-Kontroll számok egyikét ennek a rajongásnak köszönhette a korabeli zenei underground közössége. Polak Wenger dwa bratanki, Gdansk, Gdansk, dobzse,dobzse, dobzse, tak, tak, ta-ta-ta-ta-tak – géppuskaropogás szerűen. Ez volt a Solidarnost iránti szolidaritás korszaka, 1980-ban.

És most vissza Szigligetre – az alkotóházban épp a minden esti táncos buli járja, Dj. Keresztesi Józsi, az Új Párduc énekes szövegírója a magyar és az amerikai undergroundot nyomja: a Trabant és a Velvet Underground osztja meg a napi kilenc, értsd KILENC óra tömény irodalommal feltöltekezetteket, akik ugrálni akarnak, vadul ugrálni, de korosztályonként más és már zenére. Fenyvesi Ottó, a nap utolsó előadója még sietve bevezette a huszonéven-aluliakat a volt jugo avantgárd nemzetközi áramlatokkal megtermékenyített zenei és folyóirat kultúrájába, költészetébe és képzőművészeti mozgalmaiba. Aki ismeri a Tudósok zenekart és Bada Dadát, akinek felejthetetlen az Apa kocsit hajt és a Szabó Rozáliát fejbe baszta egy villám, tudja miről beszélek.

És most vissza a lengyel irodalomhoz: két könyvet olvastam mostanában, a Taksimot  Stasiuktól és a Homokhegyet Joanna Batortól. Utóbbi példásan beleillenék az öt napon át futó, Zsadányi Edit vezette  Női poétika? Kiszolgáltatottak megszólítása kortárs feminista megközelítésben című előadássorozatba, épp úgy, mint ahogy beletrafált volna a Szegő János moderálta Trauma az irodalomban-beszélgetés témájába is. Három generáció – nagyanya, anya, lány – története zajlik három történelmi korszak traumáit és katartikus társadalmi változásait feltárva egy, a második világháború után Lengyelországhoz csatolt német területen, a kitelepített, elűzött, háborúban meghalt „őslakó” német családok lakhelyeire beköltöztettetett lengyelek mindennapjainak díszletei közt.

Gondolkodtam egyébként, a mai feminista megközelítések fényében a tegnapi, az asszonyát és gyermekét magára tetováló férfi esetén. Vagyis, a feltetovált nőén – amennyiben egy ilyen módon demonstrált kötelékben elválasztható az asszony a férfitől, feleség a férjtől, etc. Vajon ítélkezésem közepette a bennem lévő másságot sikerült-e előhívnom? Mert, a Zsadányi Edit vezetett kurzus üzenete szíven ütött: hol képződik meg a szolidaritás? Ha csak beszélek az áldozatról, nem teszem-e vele ugyanazt, amit a férje tett vele, mikor testén reklámozott státuszszimbólummá változtatta?

Bárdos Deák Ágnes