B. elképesztő mennyiségű alvásra képes, ugyan tagadja, de bármilyen helyzetben, ha leteszi a fejét, kicsi idő múltán már békésen szuszog. Lazán lehúz tíz-tizenkét órányi alvásokat, utána álmosan és kialvatlanul ébred és rossz néven veszi, hogy máris kelni kell. Elmagyarázom neki, hogy semmi kétség, menekül a világ elől, alvásba öli magát, pszichés probléma, majd én segitek.  

Némi ásítozás és tea után elindulunk a Humayun sírja nevű szuffi emlékhely felé, de rögvest változtatunk is, cél a Purana Qila, Delhi régi mogul erődje. Azt, hogy mogul, persze nem is kellett volna hozzá tenni, hiszen a mogulok a maguk korában az egész meghódított Indiában elpusztítottak minden hindu épületet, várat. Cserébe viszont fantasztikus erődítményeket és mecseteket építettek, Delhiben a régibb a Purana Qila, a Vörös Erődtől délre. Már csaknem ott vagyunk, amikor a riksás megáll, s jól is teszi, mert ugyan fogalmunk sincsen az éppen felújítás alatt álló mecset nevéről, de némi ügyeskedéssel bemászunk egy nyitott faajtócskán és bemegyünk. Szokatlan dolog fogad odabent: nincsen egyetlen ember se, viszont csend van.  Előkerül aztán egy megállapíthatatlan korú öreg, éppen a reggeli tisztálkodását végzi a régi kútból felmert kiskannányi vízzel. Prüszkölve mosakodik, majd egy gyökérrel alaposan megdörzsöli a fogát, mi több, harákolva kitisztítja még a torkát is.

A mecset gyönyörű, vörös, kopott falak, halványuló arabeszkek, galambok a kupolán. A fakapu mögött Delhi. B. mintha ki se akarna innen menni többé, egyfolytában fényképez, pedig tegnap megfogadta, hogy nem lépi túl az ezres nagyságrendet.

Az állatkert mellett átvágva lehet eljutni a Purana Qila-ig. Éppen a régi, elmocsarasodott vizesárok fölött járunk, amikor a főkapun egyenruhás kisfiúk megszámlálhatatlan hada ömlik ki, csupa kék és fekete és barna, harsányan ordítva rohannak felénk, teljesen megrészegednek a fényképezőgép látványától, mindegyikük be akar kerülni a képbe, ami száz fő fölött már meglehetősen nehéz. Ráadásként folytonosan kezet akarnak fogni, és buzgón köszöngetnek, rettenetesen boldogok, ha bármelyik is sikerül. Komoly közelharcok után kerülünk be az erődbe, ahol nem is a falak, mecsetek és egyebek jelentik a legnagyobb meglepetést, hanem az, hogy a vörös falakon belüli hatalmas és ápolt park tele van andalgó szerelmespárokkal. Éppen tegnap este mesélte Imre, hogy mennyire rendkívüli itt a szerelmi házasság, illetve, hogy a házasságkötésben, párválasztásban az asztrológusoknak és aztán az ő kimutatásaik szerint a szülőknek van döntő szerepe. Az asztrológia ugyanis nem csak a tulajdonságokat, de még a keresztnevet, életkort és egyebeket is megmutatja, ennek alapján a lányos szülők hirdetésekben keresik a megfelelő jövendőbelit, minél hamarabb, annál jobb, és a házasulandók megkérdezése nélkül ülnek le tárgyalni a jelentkezőkkel. Egy-egy szegényebb család olykor egy életre eladósodik a lányhoz járó, kialkudott hozomány miatt. Ehhez képest itt, az erőd parkjában összeölelkező, egymáshoz bújó párokat látunk, mi több, még egy csókolódzó párt is. Más kérdés, hogy fogalmunk sincs, vajon ők már a házasságkötés után vannak-e, vagy mindössze szerelmesek, mint ahogyan azt se tudom, vajon attól szerelmes tud-e lenni az ember, hogy kétsége sincsen, hogy a megfelelő emberrel házasodott össze, s hogy nem is lesz soha más, akit a szokások és lehetőségek szerint szerethetne.

Kifelé menet megint megtaláljuk a fiúiskolai különítményt, sok más fiúiskolai különítmény társaságában: az állatkert előtti füvön ülnek, katonás sorokban, úgy, hogy mindenki a mögötte ülő térdére támaszkodik. Ezüstpapíros tálacska van a kezükben, már jön is egy motoros riksa, megérkezett az ebéd.

Megfogadjuk a tanácsot (nem tudom, ki mondta), hogy ha már Humayun sírjánál járunk, nézzük meg a Nizamuddin nevű kerületet is, a maga szűk utcáival, a muszlim középkort idéző hangulatával. Mind a három stimmel: a szűk utcák, a középkor és a muszlimság is, ami egyebek közt annyit tesz, hogy itt nem szívesen látják a fényképező embert. Pedig van mit nézni, főként a hentesek környékén, ahol kecskék, borjúdarabok lógnak a fali kampókról, s a vágódeszkákon további, már nem felismerhető egykori élőlények darabjai keverednek egymással. Hamar elbátortalanodunk, s elgurulunk a Jantar Mantarhoz.  Ez egy háromszáz évnél öregebb, különös obszervatórium, amiben a kor minden csillagászati ismerete ötvöződött, s valószerűtlen formájú, a csakrákat és még ki tudja mit leképező építményekben kapott formát. Hatalmas, lazacszínűre mázolt építmények, amelyek egyébiránt a Nap, a bolygók állását és mozgását, a csillagok helyzetét és egyebeket mutatják.

B. kattintgat, én nézek.

Lazacszínű a nadrágunk is.

Késő délután van már, enni kellene. Visszamegyünk a tegnapi helyünkre, hadd induljon újra a mozi. A legelképesztőbb élmény, hogy minden tökéletesen ugyanolyan, mint az előző napon, mindössze a csatornakaparó fiúk gördültek odébb egy lyukkal. Máskülönben ugyanazok az árusok és ugyanazok a koldusok, éppen úgy, mint huszonnégy órával ezelőtt. Persze nem tudom, miért kell ezen csodálkozni, otthonról miért menne el az épeszű ember. Márpedig ők otthon vannak, úgy értem, az árusok és az utcagyerekek is. Az már rosszabbul esik, hogy a gézinges, nyakláncos, szandálos megszállottak közül is lényegében felbukkan mindenki, aki tegnap is megmutatta magát. Hát akkor ezért jó utazni, hogy az ember változatosságot talál.

A csapati jó, a joghurt jó.

Egy utazásnak is vannak hétköznapjai, sőt, mindennek csak hétköznapjai vannak, főleg errefelé, ahol nincsen is más, csak a jelenvalóság.

Sétálunk, kerülgetjük az embereket, motorokat, szarkupacokat és teheneket, amíg ránk esteledik. Onnantól a kerülgetés nehezebb.

A hindu templomok a maguk ízléstelenségével szépek:  rikító ruhákba öltöztetett istenszobrok, máshol giccsnek elmenő elefántok és díszek, színes villanykörték, füzérek és virágok.

Amikor felkapcsolják a villanyokat, még hihetetlenebb látvány a bazárok végtelen sokasága. Felületes szemlélő talán koszról és bűzről beszélne, pedig a maga portáján nagyon is rendet tart mindenki. Ha csak egy leülésnyi gyékénye, vagy  nagyobb boltja van, akkor is soha nem szűnik meg ott a sepregetés, pakolás, rendcsinálás. Mindenütt seprűnyomok. A zöldségek fantasztikus gúlákban, színek és formák szerint, biztos, hogy órákig tart elrendezni őket. Sokáig állunk egy tejárus üzlet előtt: hatalmas, lapos kondérban forralják a tejet, a betérők kis pohárnyit isznak, aztán már mennek is tovább. Amúgy penetráns bűzben fürdőzünk, nem a forralt tej miatt, hanem mert mögöttünk egy utcai vizelde van. Úgy állnak előtte sorba a férfiak, hogy kettőjük közé nehogy beférjen valaki. Ez egyébiránt máshol is tanácsos, tudniillik ahol hely van, oda jogos befurakodni, legyen szó autóvezetésről vagy jegyvásárlásról.  Más kérdés, hogy így igen szoros együttlétben kell várakozni, főleg, ha túl sok férfira jön rá errefelé a pisilhetnék.

B. közli, hogy úgy döntött, mostantól Jantar Mantar-nak fog hívni mindent, beleértve a motoros riksákat és bármit, ami szembe jön. Én természetesen nem veszek részt ilyen éretlen és gyerekes dologban.

Este van már, mire visszaérünk a szállásra, hűvös szél mosogat bennünket a riksán (JantarMantar). Elment a szombat is, négy napja vagyunk itt, de közben eltelt legalább három év.

Nem baj, holnap felkelek időben és megnézem az emailjeimet.

Jantar Mantar.

Ja igen, és megnézem azt is, hogy mi újság van Magyarországban, mert az is nagyon érdekel.